- 

Három gyerekkel indulok el az iskolából egy nehéz nap után. Otthon nincs meleg étel, fut az egész lakás... és még be is kell vásárolni. A fiam és a lányom már nyűgös az éhségtől, a kisbaba elfáradt az úton, gyomromban a gombóccal, hogy a helyzetből a lehető legjobbat hozzam ki, igyekszem a feladatokat minél gyorsabban levezényelni.

Leparkolok a főúton lévő gíroszos előtt, kifizetem és megrendelem az ételt, a nagyokat otthagyom, hogy várják meg, amíg kész lesz, és közben szaladjanak be a sarki vegyesboltba is vajért, míg én a kicsivel átmegyek az út másik oldalán lévő zöldségeshez. Ritkán fordult eddig elő, hogy a nagyok egyedül vettek valamit, de úgy ítélem meg, ennyi belefér egy hét- és egy kilencévesnek.

Válogatom az almát, a körtét és a krumplit, közben azért szorongva nézegetek ki az ablakon, nem látom őket sem a gíroszos előtt, sem a boltnál. Aztán nem bírom tovább, levágom a bevásárlókosarat, a babakocsit magam előtt zötyögtetve rohanok vissza, és látom, szerencsére ott állnak bent a gyorsbüfében, várják, hogy elkészüljön az étel.

Megnyugodva megyek vissza, kifizetem a zöldségeket, gyümölcsöket, aztán találkozunk a kocsinál, a lányom és a fiam már ott van, kezükben a vajjal és a műanyag ételes dobozokkal. Elégedetten simogatom meg a fejüket, ezt aztán jól összehoztuk, szuper csapatmunka volt.

Otthon a konyhában a legnagyobb odanyújtja nekem a visszajárót. Negyven forint a hatszázból. Nézem a vajat, ötszáztíz van ráírva. Mondom a gyereknek, ez micsoda, és már majdnem elkezdem az okítást arról, hogy biztos megint nem figyelt, és kiesett a kezéből a többi, amikor észreveszem, szorongva téblábol előttem.

– Mi a baj? – kérdezem.

– A néni annyira türelmetlen volt – mondja. – Meg akartam számolni, mennyit kell odaadnom, de rám kiabált, hogy csináljam gyorsabban, ő nem tud ennyit várni. Én meg inkább a kezébe nyomtam az összes pénzt. Ennyit kaptam vissza.

– Semmi gond – ölelem magamhoz, miközben az jár a fejemben, hogy ez bizony elég nagy gond...

Eszembe jut az a sok eset, amikor mindig befogtam a számat, kórházak, bankok, telefontársaságok villannak be, ahol szerződéseket dugtak az orrom alá, és ott toporogtak felettem az ügyintézők, hogy írjam már alá, mit kell ezzel annyit vacakolni, én meg lekörmöltem a nevem anélkül, hogy rendesen elolvastam volna bármit.

Vagy ott volt a tavalyi felújítás, amikor a nappalink plafonjáról peregni kezdett a frissen felkent festék, és a kivitelező alig akarta kijavítani garanciálisan, mert természetesen nála még SOSEM fordult elő ilyesmi, biztos valaki más tehet róla, talán én... vagy a felettünk lakó, esetleg az éhező gyerekek Afrikában.

Ekkor meghallom, hogy sír bent a kicsi, a legnagyobbnak házi feladatot kellene írni, el kéne mosogatni, halmokban áll a szennyes a fürdőszobában. Leülök megetetni a babát, próbálok megnyugodni, végül is nem nagy összeg, minek vele törődni, de nem megy, úgy döntök, ezt most a gyerekek miatt nem fogom annyiban hagyni.

– Vegyétek a kabátotokat – mondom a nagyoknak minden erőmet összeszedve.

– Jaj, anya, miért? – kérdezik fáradtan.

– Ez most fontos. Indulunk – válaszolom, és már adom is a kabátot a babára.

– Hova megyünk? – nyafognak, de már ott állnak készen az ajtóban.

Beülünk a kocsiba, visszagurulunk a főútra. A kisbabát magamra aggatom a kenguruban, és megfogom a két nagyobb kezét. Mint egy szedett-vedett hadsereg, úgy vonulunk be a sarki boltba.

– Ez a néni volt? – kérdezem tőlük odabenn, amíg az előttünk álló fizet.

Bólintanak.

Mosolyogva teszem le a vajat pultra, amikor ránk kerül a sor. A nő rám néz, nem érti, mi a baj.

– Emlékszik ezekre a gyerekekre? Itt jártak úgy fél órája – kezdem, majd rámutatok a vajra, és felé nyújtom a kezemben lévő negyven forintot.

– Hatszázat adtak magának, itt valami nem stimmel.

A nő már kezdené is a szokásosat, hogy ő nem is annyit, hanem többet, meg hogy a gyerekek elszámoltak valamit, és egyébként is, minek jönnek ide egyedül, abból csak a baj van, de én rezzenéstelen arccal nézek rá, és tartom a markomat.

– Ahogy akarja – vágja rá ekkor dühösen, benyúl a pénztárgépbe még egy ötvenesért, és a kezembe nyomja.

– Ez a tiéd – adom ekkor tovább a gyereknek a pénzt – és ne felejtsd el, hogy nincs semmi szégyellni valód!

A lányom félénken pillant az eladóra, aki elkapja róla a szemét.

Kilépünk az utcára, még hallom, ahogy hőzöng a nő odabenn, nem érti, mit pattogok egy ilyen kis semmiségért.

A gyerekek ugrálni kezdenek körülöttem, fogócskáznak a járdán, mintha a fáradtságukat teljesen elfújták volna.

Próbálom őket visszaterelni az autóba, de hol az egyik, hol a másik szalad el. Aztán gondolok egyet. A fenét fogom erőltetni ezt az egészet, várhat a szennyes, a házi feladat, de még a vacsora is. Intek nekik, és úgy döntök, megvendégeljük magunkat egy sütire a szemközti oldalon lévő cukrászdában.

Hidas Judit 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/VipadaLoveYou