–

Gyárfás Dorka/WMN: Sosem láttam ezt tisztázni: téged tulajdonképpen megtaláltak erre a pozícióra, vagy magad kerested a lehetőséget?

Mészáros Antónia: Valahol a kettő között. Nem láttam az álláshirdetést, de véletlenül találkoztam egy fejvadász ismerősömmel, aki elmondta, hogy épp keresnek valakit erre a pozícióra, és javasolta, hogy próbáljam meg.

Gy. D./WMN: Annak ellenére, hogy a korábbi munkáid nem predesztináltak erre…

M. A.: Egy baráti társaságban voltunk, és őszintén szólva épp arról meséltem neki, hogy szeretnék valami nagyon mást csinálni, mint addig és hogy érdekel a civil szféra is. Egy ideje már gondolkoztam ezen az irányon, de csupa olyan ötletem volt, amihez a nulláról kellett volna egy új szervezetet létrehozni. Eredetileg azt terveztem, hogy majd talán a tévézés mellett szakítok ilyesmire időt, de ez irreálisnak bizonyult.

Mire ez a találkozás megtörtént, már felismertem, hogy szívesebben végeznék civil munkát a közéleti újságírás helyett. Az ismerősöm először döbbenten nézett rám, hogy „Te komolyan otthagynád ezt a csillogó világot?”

Miután kinevettem magam azon, hogy miféle csillogásra gondol – hiszen a televíziózás, különösen a közéleti műsorok világa ma már belülről korántsem olyan csillogó, mint sokan gondolják – azt mondtam, hogy a megfelelő lehetőségért gondolkodás nélkül felállnék a műsorvezetői székből. Ekkor elmondta, hogy már többször eszébe jutottam egy-egy állással kapcsolatban, de azt hitte, biztosan annyira a helyemen érzem magam, hogy úgysem akarnék váltani – és megemlítette, hogy épp új vezetőt keresnek az UNICEF Magyarország élére.

Gy. D./WMN: És mi volt az első reakciód erre az ajánlatra?

M. A.: Először az, hogy ugyan rettenetesen vonzó, de biztosan nem én lennék a legalkalmasabb jelölt, mert nincs sok tapasztalatom adománygyűjtésben, nem vagyok sem rutinos menedzser, sem gyerekjogi szakember és még hosszan soroltam, hogy mi minden hiányzik az előéletemből, ami egy ilyen pozíciónál biztosan elvárás. Ő viszont azt válaszolta: „Mit veszíthetsz? Küldj egy életrajzot, aztán lehet, hogy meg fogsz lepődni.” Úgyhogy beadtam a jelentkezésemet – ahogy sokan mások is –, és tényleg úgynevezett „shortlistre” kerültem, vagyis behívtak állásinterjúra. Innentől kezdve pedig bekapcsolt bennem az újságírói ösztön.

Sosem engedtem meg magamnak, hogy ne készüljek fel alaposan egy interjúra, miért legyen ez másképp, ha engem kérdeznek?

Eltöltöttem pár hetet kutatással: mindent elolvastam a magyar szervezetről, ami nyilvánosan hozzáférhető volt, beszéltem olyanokkal, akik ráláttak a tevékenységre (itthon és külföldön egyaránt), és próbáltam beleásni magam a szektor kihívásaiba. Végül egy komplett stratégiai tervvel érkeztem az interjúra, arról, hogy szerintem mi működik, mi nem, milyen irányba kellene menni és milyen ötleteket lehetne még kipróbálni. És azt is őszintén elmondtam, hogy mi az, amiben nincsen tapasztalatom.

Gy. D./WMN: Hosszú volt a kiválasztási procedúra?

M. A.: Két forduló volt. Először a magyar kuratóriummal találkoztam, úgy, hogy kihangosított telefonon bekapcsolódott a genfi központ is, aztán pedig volt egy újabb kör, kifejezetten a genfi vezetőséggel. Később informálisan visszahallottam, hogy imponált a döntéshozóknak, hogy én főleg a szervezettel és a lehetőségekkel foglalkoztam, nem magamról beszéltem. Látták, hogy komolyan érdekel a dolog, nagy lendülettel vetném magam a munkába, és úgy tudom, tetszettek a konkrét elképzeléseim is

.

Gy. D./WMN: Addigra te is belelkesültél?

M. A.: Persze, a felkészülés során végképp beleszerettem a feladatba. Mindig ilyesmivel szerettem volna foglalkozni, csak nem hittem, hogy valaha a közelébe kerülhetek ennek a rangos szervezetnek, hiszen annyira más pályán indultam el. Nagyon lelkes lettem, amikor kézzelfogható közelségbe került a lehetőség.

Gy. D./WMN: Amikor kiadtad a nyilatkozatodat, hogy befejezed a tévézést, és átváltasz a civil szektorra, nekem azt sugallta a szöveg, hogy végleg szakítasz a sajtóval.

M. A.: Ezt tényleg csak kihallhattad belőle, mert én rég megtanultam, hogy az ember soha ne mondja ki azt a szót, hogy soha – nehogy egyszer majd hülyét csináljon magából. De valóban így gondoltam, és most is így érzek.

Nem vágyom vissza sem a képernyőre, sem a médiába, sem a közéletbe. Így is jelen vagyok a sajtóban eleget, amikor a mostani munkámról beszélek, de ez egy számomra sokkal izgalmasabb szerep.

Gy. D./WMN: Kiábrándultál az újságírásból?

M. A.: Kétségtelen, hogy Magyarországon nagyon beszűkült a tér. Teljesen mások a lehetőségek, mint annak idején, amikor egy tévés állásért hazaköltöztem Londonból. Azok után, hogy az angol közszolgálati csatornánál (a BBC-nél – a szerk.) megélhettem, hogy az általunk készített riportoknak sokszor egészen messze ható következményei vannak, azt is egyre nehezebben dolgoztam fel, hogy Magyarországon nem tudok valódi pozitív elmozdulásokat kiváltani. Hiszen mi történik attól, ha valami elhangzik egy tévéműsorban? Valódi változásokat ezzel egyre kevésbé lehet elérni, csak ismertséget. Én viszont arra vágytam, hogy a munkám hatására valamivel előrébb jusson a világ.

Gy. D./WMN: Kívülről úgy tűnik, hatalmas elánnal vetetted bele magad az UNICEF munkájába, egymást érik a projektek. Mi volt ezek közül, amit már az állásinterjún felvázoltál?

M. A.: Több mindent elkezdtünk, ami egészen az elején kezdett körvonalazódni bennem. Ilyen például a Bajnok-programunk, amit épp a múlt héten jelentettünk be. Az UNICEF-nél hetven éve létezik a jószolgálati nagyköveti szerep. Most olyan embereket állítottunk magunk mellé, akik sikeresek, elismerésre méltók, és ami a legfontosabb: egészen tevőlegesen is részt vállalnak a munkánk egyik legnehezebb részében, az adománygyűjtésben – a vállalkozásaikon, kapcsolatrendszerükön, tudásukon és saját anyagi lehetőségeiken keresztül. Hónapok óta dolgoztunk az előkészületeken, de minden várakozásomat felülmúlta az eredmény: 17 bajnokot avattunk, köztük Béres Alexandrát, Fördős Zét vagy Mihalik Enikőt. És olyanokat, akik főként az üzleti életben, a művészeti világban vagy a maguk területén elismertek, mint Kieselbach Anita, Illés Gabriella, Kolosi Bea, Benes Anita vagy Zwack Sándor.

Mindannyian úgy érzik, vissza akarnak adni a társadalomnak a sikerükből, és merik vállalni, hogy a magyar programjainkon túl a szervezet globális tevékenysége mellé is odaállnak – ami hihetetlenül inspiráló ugyan, de Magyarországon kevésbé megfogható, ezért sokkal nehezebb, mint amikor egy konkrét lélegeztetőgépre gyűjt egy szervezet.

De a Bajnokok saját anyagi hozzájárulása önmagában nem lenne elég, az ő szerepük azért rendkívül fontos, mert rajtuk keresztül eljuthat a tevékenységünk híre minél több olyan magánszemélyhez, aki havi egy-kétezer forinttal részesévé akar és tud még válni ennek a történetnek. Széles társadalmi összefogás nélkül ugyanis nem megy. 

Gy. D./WMN: Te kerested meg őket?

M. A.: Én kitaláltam egy alapkoncepciót, és kijártam az engedélyt meg a pénzügyi forrásokat Genfből, hogy felvehessünk egy jó projektvezetőt. Segítettem, amiben tudtam, de Modla Zsuzsanna kemény és kreatív munkája nélkül messze nem tartanánk ott, ahol most. Egy másik elképzelésemről a nemzetközi szervezet különböző vezetőivel kezdtem el levelezni, amihez minden bizonnyal a kezdők naivitása kellett, mégis lett eredménye, mert kiderült, hogy történetesen valóban abba az irányba mozdulnak a dolgok, és én bekerülhettem abba a körbe, akik jelen vannak egy új globális program kezdeteinél. Ez végül egy páratlanul széleskörű együttműködésben valósul meg, számtalan más világszervezet és nagy magánalapítvány részvételével. Épp a múlt héten jelentették be a New York-i ENSZ-közgyűléshez kapcsolódóan, a pilot-projektet pedig az összes nemzeti bizottság közül mi fogjuk először megvalósítani, amire szintén kaptunk központi finanszírozást. Ennek azért van jelentősége, mert az UNICEF működését az úgynevezett „donor országokban” – vagyis a fejlett világban, ahová mi is számítunk – alapvetően a helyi adományokból kell finanszírozni.

A magyar társadalom támogatása nélkül nem tudnánk segíteni, de az adakozókedv nálunk sajnos még messze nincs azon a szinten, mint máshol, akár, mondjuk, a szomszédos Csehországban.

Ezért óriási lehetőség a számunkra, amikor a nemzetközi rendszerből tudunk mégis valahogyan pénzt szerezni ahhoz, hogy rászoruló magyar gyerekeken segíthessünk. Vagy akár ahhoz, hogy innovatívabb adománygyűjtő projekteket fejleszthessünk és így vihessük előrébb a gyerekek ügyét – és talán kicsit a magyar társadalmi érzékenységet is növelhessük. A most induló nemzetközi projektben a 14–24 éves korosztály legfontosabb problémáira keressük a megoldásokat – mégpedig közösen az érintettekkel. Vagyis nem „felülről” mondjuk meg, hogy a rászoruló gyerekeknek mi a legfőbb gondja és azon szerintünk hogyan kell segíteni, hanem hátrányos helyzetű fiatalok csoportjainak a bevonásával, velük együtt azonosítjuk a problémákat, és dolgozunk ki megoldási javaslatokat, alapvetően helyben segítő projektekre. A legjobb elképzeléseknek tudunk adni egy kis anyagi támogatást és sok szakmai segítséget a kezdetekhez, a legeslegjobb új projektet pedig elvisszük New Yorkba egy globális kuratórium elé, ahol sokkal komolyabb finanszírozást is kaphat, a végén pedig akár nemzetközi minta is válhat belőle.  

Gy. D./WMN: Ez úgy hangzik, mint ami felteheti a magyar szervezetet az UNICEF nemzetközi térképére.

M. A.:

Az biztos, hogy egy kis piacon dolgozó csapatnak egy nagy szervezeten belül az lehet az egyik fontos szerepe, hogy újít és kísérletezik. 

És ezáltal abban lehetünk a legerősebbek, amiben a magyarok hagyományosan is jók: lehetünk innovatívabbak. Mindez azonban mit sem ér, ha a saját társadalmunkat nem tudjuk az eddigieknél sokkal hatékonyabban megszólítani.

Egyelőre nagyon távol vagyunk más nemzeti közösségek adakozókedvétől, különösen, ami a globális ügyeket illeti. Sok országban már nem kell elmagyarázni, hogy ha kinyitjuk otthon a csapot és abból jön a tiszta víz, közben pedig senki sem lő ránk, akkor a Föld lakosságának ahhoz a szűk, kiváltságos rétegéhez tartozunk, amelyik nyugodtan megengedheti magának, hogy havi egy doboz cigaretta vagy néhány óra parkolás árával támogassa azokat a gyerekeket, akik háborús környezetben, természeti katasztrófák árnyékában vagy más embertelen nehézségek közepette élnek. És persze a helyi rászoruló gyerekeket. Sőt, ez valahol kötelességünk is. Csehországban hasonló lakosságszám mellett például 20 ezer ember támogatja minden hónapban az UNICEF-et, a csöppnyi Izlandon pedig a teljes lakosság 11 százaléka – mindez nálunk egyelőre négy ezer ember és a lakosság 0,04 százaléka. Érthető, hogy miért alakult így, de nagyon remélem, hogy a magyarok is egyre jobban átérzik majd a veszélyeztetett gyerekek ügyét, és hajlandók lesznek segíteni is ebben a munkában. 

Gy. D./WMN: Ha jól tudom, a magyar szervezeten belül is újítást hajtottak végre azzal, hogy már az itt élő hátrányos helyzetűeken is segítetek. Eddig az volt a mondás, hogy még az itteni mélyszegénység sem olyan tragikus, mint ahol valódi éhezés van, ahol nem jutnak tiszta vízhez, és ahol háborús környezetben kénytelen felnőni gyerekek.

M. A.: Az UNICEF Magyarországnak eddig is voltak remek helyi programjai és ezek változatlanul futnak, de kétségtelen, hogy az edukációs tevékenység volt fókuszban. Ezzel szemben érezhető volt az elvárás, hogy ha az UNICEF a világ minden rászoruló gyerekéért dolgozik, akkor a magyar hátrányos helyzetű gyerekekért miért nem tesz többet? Ezt én is nagyon fontosnak érzem. Itt nyilván nem kutat kell fúrni meg oltásokat adni, de az UNICEF nálunk is sokat tud segíteni, akár egészen kézzelfogható módon is – elsősorban a márka erejének, hitelességének és a szervezet 70 éves tapasztalatának, szakembereinek köszönhetően. Pár hete elindítottuk például a Kilátó című programunkat, ami rászoruló gyerekeknek nyújt egymásra épülő különleges élményeket strukturált formában, mentorálással, az élmény feldolgozásának elősegítésével.

A célunk az, hogy megerősítsük őket az élet kihívásaival szemben, önbizalmat, álmokat és perspektívákat adjunk olyanoknak, akik sokszor nem mernének hinni a bennük rejlő lehetőségekben.

Gy. D./WMN: Ezt hogy találtátok ki?

M. A.: Amikor még fiatal dokumentumfilmes voltam, sokat forgattam hátrányos helyzetű gyerekek között, és elég naiv dolgokat tudtam kérdezni tőlük. Például, hogy mik szeretnének lenni, ha nagyok lesznek. Ők meg olyasmiket válaszoltak, hogy takarítók vagy napszámosok. Ilyenkor próbáltam továbbkérdezni, hogy „De mik az ÁLMAID?” És nem egy tíz–tizenkét éves gyerek is megfogalmazta már, hogy az álom egy olyan luxus, amit ő nem enged meg magának, mert pontosan tudja, hogy nincs értelme. Ez nagyon mellbe vágott akkor. Ezért is fontos nekem  a mai munkámban, hogy álmokat tudjunk adni ezeknek a kiszolgáltatott gyerekeknek, és megértessük velük, hogy igenis értékesek, és gondolkodhatnak a saját jövőjükben.

De van ebben a programban egy praktikus megfontolás is: miközben anyagi támogatást nehéz kapni Magyarországon, azt látom, hogy minden mást, időt, energiát, terméket, szolgáltatást szívesen adnak az UNICEF-nek, hiszen a szervezet nagyon népszerű és hiteles. Elkezdtem azon gondolkodni, mit lehetne összerakni ilyen típusú felajánlásokból, ami kézzelfoghatóan segít itt helyben és más, kevésbé ismert szervezet nehezebben tudná tető alá hozni. Úgyhogy felvettük a kapcsolatot rengeteg különböző „élményszolgáltatóval”, színházaktól kezdve koncert-, és kiállítás-szervezőkön át sportegyesületekig és megállapodunk velük abban, hogy az új programunk keretén belül rendszeresen beengednek rászoruló gyerekeket a legkülönbözőbb helyszínekre és eseményekre.

Az a fantasztikus, hogy eddig szinte csak pozitív visszajelzést kaptunk, sőt, újabb és újabb, egyre fantáziadúsabb felajánlásokat.

A sikerben óriási szerepe volt Vajay Zsófia kolléganőmnek, aki korábban az egyik legjobb televíziós kulturális szerkesztő volt, és most ezt a munkát vezeti nálunk. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma pedig megfinanszírozta, hogy mindennek neki tudjunk kezdeni. Most a vállalati szektoron van a sor, hogy támogassák a program minél szélesebb körre való kiterjesztését, de szerencsére ez ahhoz képest nem drága, hogy milyen csodákat tudunk tenni, hiszen rengeteg ingyenes lehetőség és önkéntes energia adja a lendületet. Elsőként a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége állt mellénk, és reméljük, hogy hamarosan jönnek mások is.

Gy. D./WMN: Nekem úgy tűnik, ma talán még többet dolgozol, mint amikor tévés újságíró voltál. Pedig akkor is rengeteget…

M. A.: Sokkal többet dolgozom, és ennek lassan meg is fizetem az árát. A családom nagyon szeretné, hogy vegyek vissza a tempóból, mert fizikailag sem mindig könnyű bírni. De nem csak én dolgozom sokat, az egész csapat. Fantasztikus kollégáim vannak, az utóbbi hónapokban is remek emberek érkeztek közénk, és mindannyian mélyen megéljük, mennyi mindent tehetünk egy ilyen rendkívüli szervezet adottságaival. Sok jó projektet sínre tettünk, és szerintem lassan én is beállhatok egy fenntartható munkatempóra. Szerencsére egyre több az önkéntesünk is, így egyre több ember energiája adódik össze és egyre többet tudunk tenni itthon és a globális szerepvállalás vonatkozásában egyaránt – mert a kettő nem kizárja, hanem kiegészíti egymást. Ha máshonnan nem, a menekültválság kapcsán azt is világnézettől függetlenül megtanulhattuk, hogy nem létezik többé távoli probléma. De tenni is lehet, itthon és a világ legveszélyeztetettebb térségeiben egyszerre, harmóniában.

Gyárfás Dorka
Képek:  Csiszér Goti/WMN - Goti Photography

Disclaimer: A WMN főszerkesztője, D. Tóth Kriszta, 2014. óta az UNICEF jószolgálati nagykövete.

Ha rendszeresen támogatnád az UNICEF munkáját, ITT megteheted. Ha csak egyszeri adományra gondoltál, IDE kattints.  

Az UNICEF Bajnok-programjáról írtunk már korábban, ITT olvashatsz erről egy beszámolót