Törőcsik Franciska: „Nekem az a legfontosabb, hogy magamhoz legyek hűséges”

–

A lehetőségek megtalálásának az időszaka

Bár Törőcsik Franciska a Covid kirobbanásának idején még nem töltötte be a harmincat, szakmailag mégis olyan sűrű évek álltak már akkor is mögötte, hogy több interjúban is úgy nyilatkozott akkoriban, közel került ahhoz a ponthoz, hogy kiégjen. A karantén hatására az egész szakma kénytelen volt lelassulni, így Franciska is, aki így bizonyos szempontból megtanulta felértékelni a lehetőségeket.

„Szerintem minden tapasztalás előreviszi az embert.

A Covid alatti csend után például a castingokat nem megmérettetésnek fogtam fel, hanem a találkozás lehetőségének, és valószínűleg látszott az az őszinte öröm, amit a játék jelentett, ezáltal jobban is sikerültek ezek a válogatók. Még ha nem is jött össze a szerep, sokkal jobb érzésekkel távoztam egy-egy ilyen alkalomról.”

Mikor arról kérdezem, hogy ebből a tudatosságból, nyugalomból sikerült-e megőriznie valamit, azt mondja, törekszik rá, de az tény, hogy nagyon hamar visszazökkentünk mindannyian az őrült hajtásba, a mókuskerékbe.

„Őszintén szólva az elmúlt másfél évem azért nem a lecsendesedésről, a befelé fordulásról szólt, sokkal inkább a közlésvágyról, a lehetőségek megtalálásáról, de ezt a legnagyobb örömmel mondom.

Talán jövőre, a »Hogyan tudnék élni nélküled?« forgatási munkálatainak befejezése után – ha nem talál meg egy újabb projekt közben – lesz alkalmam kicsit megint lelassulni, befelé figyelni. Ezzel együtt a hozzáállásban sikerült beépítenem egyfajta nyugalmat a mindennapokba, a szemléletet, hogy nincs baj, nem dől össze a világ, még akkor sem, amikor úgy tűnik.”

Kezdi megtalálni a helyét a világban

Franciskából süt, hogy nem szeret azon rágódni, ami esetleg nem jól alakul, amin nem tud változtatni, vagy nem viszi előre. Mindenben igyekszik megtalálni a szépet, vagy legalább azt, ami által tapasztalatot gyűjthet. Felteszem neki a kérdést, hogy vannak-e pillanatok, amikor mégis elgyengül, és meg meri engedni magának, hogy valami nehéz legyen és fájjon. „Néha muszáj. Az elfojtásból mindig csak nagyobb baj származik” – mondja. Időnként szándékosan elmerül a fájdalomban, ha épp olyan kedve van, olyan filmeket néz, zenéket hallgat, amelyek csak fokozzák a lelkiállapotát, és teret adnak akár arra, hogy jól kisírja magát, de azért nem ez az attitűd jellemző rá általában.

„Nem szeretem azzal tölteni az időm, hogy a problémákat keresem. Anélkül is van elég. De azt mindig próbálom képviselni, hogy kiálljak az ellen, ha valami gátol abban, hogy a munkámat jól végezzem.

Egy életen át tanulja az ember, hogyan lehet ezt jól csinálni, hogy asszertívan, másokat nem megbántva kommunikáljon. Az évek során megtanultam, hogy az én lelki alkatommal, külsőmmel, helyzetemmel a világban hogyan érdemes működnöm, mit nem előremutató csinálnom, mik azok az eszközök, amivel el tudom juttatni az üzenetemet másokhoz. Ez egyfajta tudatosságot adott, és azt hiszem, kezdem megtalálni a helyem a világban, bármilyen nagy szavak is ezek.” 

Franciska abban a kivételes helyzetben volt, hogy már az egyetem alatt is kapott felkéréseket, ugyanakkor előfordult, hogy kihasználták, mert kezdőként zavarba lehetett hozni. Ma már ez egészen másképp van. „Azt hiszem, az átlagnál magasabb fokú érzékenységem volt tizenéves fejjel, amit nehézségnek éltem meg. Tele voltam gátlással, és fogalmam sem volt, hogy kell színházat csinálni. Nagyon türelmetlen voltam, ami egyébként a mai napig az egyik legrosszabb tulajdonságom, de dolgozom rajta. A gátlások leküzdésében meglepően sokat haladtam.

Nem nevezném ezt a változást személyiségfejlődésnek, mert nézőpont kérdése, hogy kinek mi a fejlődés, de a személyiségem alakulása számomra egyre komfortosabb. Egyre inkább azzá az emberré kezdek válni, aki szeretnék lenni a másokkal való kapcsolataimban. Talán az emberekkel való kommunikációról és az önmagammal való harmóniáról tanultam a legtöbbet.”

Ma már nem másoknak, hanem önmagának szeretne megfelelni 

Franciska azonban nem csak ebben változott. Már évekkel ezelőtt is nyilatkozott arról, hogy a magyar színészek nem pusztán az alapján vállalnak el egy-egy munkát, hogy tetszik-e nekik az adott szerep, hanem sokkal körültekintőbben kell eljárniuk. Meg kell vizsgálniuk, hogy milyen megítélése lesz az adott produkciónak, ki adja hozzá a nevét, milyen plusz jelentéstartalommal bír az adott munka.

Korábban sokkal görcsösebben állt ahhoz, hogy vajon mire mond igent és mire nemet.

Az elmúlt időszakban azonban láthattuk az Aranybullában, ami az első tévésorozat volt, amely a Nemzeti Filmintézet által elindított televíziós pályázat segítségével valósult meg. Az Intézet 692 millió forinttal járult hozzá a produkcióhoz, de Franciska a 10,5 milliárd forintból megvalósuló Hunyadi című történelmi sorozatban is szerepet kapott.

„Próbálok ebbe az egészbe belelazulni, mert vagy itt hagyom az országot és új életet kezdek, vagy a saját értékrendemet képviselve megpróbálok jó döntéseket hozni. Az »Aranybullára« annak idején igent mondtam, és a mai napig nem bánom. Jó volt dolgozni Lacival (Kriskó László rendező – a szerk.), az alap egy jó forgatókönyv volt. Tévésorozat készült belőle, amiből film is lett volna. Szívesen csináltam, és a visszaigazolásokból is az jött vissza, hogy a játékomban ez visszaköszönt.

Egy színésznek sok dologra nincs ráhatása, és sajnos nem is igazán tudjuk már a helyükön kezelni a dolgokat, az indulatok minden irányból nagyon erősek, amit megértek.

Ettől mindenki szenved a szakmában. Mindenki állandóan figyeli, hogy ki mit vállal, jelen van egyfajta félelem. Van olyan alkotás, amit jobban elfogad a közvélemény, kevésbé vált ki indulatokat, vagy szerencsésebben alakulnak a kommunikációs dinamikái, és van, aminek kevésbé. Nagyon szomorúnak tartom, hogy arra érdemes emberek nem kapnak támogatást, és helytelennek tartom. Színészként, emberként egyébként egy jobb világban ezzel nem kellene foglalkoznom. Sok dologra mondok nemet, folyton mérlegelek, átgondolom, hogy mi az, ami nekem belefér, és ennek mentén hozom meg a döntéseimet. Ha ez valakinek nem tetszik, elfogadom.

Nekem az a legfontosabb, hogy magamhoz legyek hűséges, és saját magam számára hiteles maradjak.”

A skatulyákról

Franciska ahogy a saját kvalitásait is csak szerényen méltatja, úgy a kudarcairól sem szívesen beszél, ezeket is inkább tanulási lehetőségként fogja fel. „Sokszor a pofára esésekből tud az ember legjobban tanulni.

Néha azt érzem, hogy három ember életét élem egyszerre, ez egy olyan felfokozott létezés, ami nyilván nagyon le is terhel, de rengeteget lehet általa fejlődni, és fel is gyorsítja a változás tempóját.

A türelmetlenségem leginkább akkor ütközik ki, amikor saját magamban csalódom, mert még valamit nem tudok megugrani, nem tartok ott, ahol hittem. Ezeket el kell fogadni. Előfordult, hogy az időzítés nem volt megfelelő, hogy például az egyetemről nem engedhettek még el egy filmre, vagy én döntöttem rosszul, de az is megesett, hogy két szék közül a földre estem. De minden ilyen helyzetből lehet tanulni, hogy legközelebb mit csináljak másképp, hogy ez ne ismétlődjön meg. Az ember nem szívesen teszi ki a kudarcait az ablakba, nem is generálnék ezzel figyelmet, és nem is szeretek olyasmin rugózni, ami nem visz előre.”

Az elmúlt években alig született olyan cikk, amely ne tért volna ki Franciska tehetsége mellett a szépségére, a visszafogott eleganciájára, holott saját elmondása szerint, ha valaki eltöltene vele egy estét, mindent el lehetne mondani róla, csak azt nem, hogy csendes és halk szavú. Mikor arról kérdezem, hogy fiatal színésznőként nem terhesek-e számára ezek a skatulyák a tőle megszokott őszinte szerénységgel válaszol:

„Mi a tehetség? Fogékonyság az érzelmekre, empátia, humorérzék, kiállás, orgánum? Nagyjából ezek adják ki, hogy alkalmas vagy-e a pályára.

De ettől még játszhat az ember ízléstelen, borzalmasabbnál borzalmas darabokban is, és akkor mindegy, ki mennyire tehetséges. A szépséget is ehhez tudnám hasonlítani. Ha reggeltől estig baromságokat beszélnék a médiában, vagy a magánéletem zajos botrányaitól lenne hangos a sajtó, akkor magamat biztosan nem tudnám szépnek látni. És óriási közhely, de valóban úgy van, hogy nagyon sok esetben valaki nem a kor ideáljának megfelelő szépség, mégis van benne valami plusz, vagy éppen a szabálytalansága az, amitől gyönyörűvé válik. A szépség egyébként is nagyon szubjektív dolog. Minden álszentség nélkül, teljesen biztos vagyok benne, hogy van, aki szerint kifejezetten ronda vagyok.

A szépség és a tehetség nagyon hasonló dolog. Mindkettő adottság, amivel lehet élni, nem élni és visszaélni.”

Vágy, ambíció van benne, de racionalitás is

Legújabb filmjében, az október 19-én mozikba kerülő Cicaverzumban, amelynek Szeleczki Rozália a rendezője, és Kemény Zsófi a forgatókönyvírója, Franciska a harmincéves Fánit alakítja, aki képtelen szerelembe esni, ahogy ugyanis megtetszik neki egy férfi, azonnal a halálát vizionálja, így inkább magányosan éli a mindennapjait és a munkájába menekül. Egészen addig, amíg fenekestül fel nem fordul az élete, és egy rejtélyes fekete macska el nem kezd hozzá beszélni, akihez egyszer csak gyengéd érzelmek kezdik el fűzni, olyannyira, hogy meggyőződése, végre az ő életébe is bekopogtatott a Nagy Ő.

Franciskát arról kérdezem, mennyi hasonlóság húzódik közte és a filmbéli karaktere között. „Egyik szerepről sem gondolom, hogy az én lennék, mert akkor az leginkább egy életrajzi film lenne. Egy színész szerintem általában magából indul ki, keresi, hogy azok a szituációk, amelyek megjelennek a forgatókönyvben, megtörténtek-e vele korábban, vagy volt-e hasonló az életében. A Cicaverzum és Fáni esetében sokszor a fantáziámra is kellett hagyatkoznom, hiszen macskával még nem beszélgettem. Vagy legalábbis eddig még nem válaszolt soha egyik sem. Minden munkánál más eszközöket vetek be. Fáni életében és az enyémben vannak hasonlóságok, de sok mindenben különbözünk, ám ahogy én is, úgy remélem, a nézők is sok ponton tudnak majd hozzá, a történetéhez kapcsolódni.

Akár a hozott családi minták, traumák, kommunikációs nehézségek által, amelyek meghatározzák mindannyiunk életét, vagy a kérdésen keresztül, hogy mennyire nehéz közel kerülni valakihez, megnyílni előtte és elköteleződni mellette.” 

Mikor arról kérdezem, vágyik-e nemzetközi karrierre, az itthoni sikereken túlmutató ismertségre, ismét a tőle megszokott józansággal válaszol: „Vágy, ambíció van bennem, de racionalitás is. Nem akarok álmokat kergetni, mindig inkább az adott dolgoknak örülök, és azokat teszem az álmaimmá, amiket jelenleg is birtokolok. De sosem lehet tudni, mit hoz az élet. A szerencsén nagyon sok múlik.”

Képek: Hámori Zsófi/WMN

Krajnyik Cintia