aegon-nyugdíj-wmn

 

Perczel Zita

Kislány koromban gyakran adták a tévében a ’30-as években forgatott filmjeit (a Meseautót, Az új rokont, a Lovagias ügyet), tinédzserként pedig megéltem, amikor néhány film- és színházi szerep, valamint sok tévészereplés kedvéért visszatért Magyarországra, hosszú évtizedek emigrációjából. Hetvenen túl is egyenes derékkal, elegánsan, hosszú, ősz haját kontyba fogva, nyílt és tiszta arccal, csillogó tekintettel. Tartás volt benne, és emellett szerénység, intelligencia, humor – és még mindig rengeteg tehetség. Elképesztő életútja végén – amiben nem kevés szenvedés és tűrés jutott neki – visszakapott valamit abból, amit fiatal filmcsillagként átélt, és az emigrációval elveszített.

Nemcsak gyönyörködtem benne, nemcsak próbáltam magamba szívni azt a nagyvilági levegőt, kifinomult modort és színésznős játékosságot, amit magával hozott Olaszországból, hanem elkezdtem arra is vágyni, hogy öreg legyek.

Azt gondoltam, de jó volna átugrani a köztes éveket, amíg az embert meggyötri az élet, átél szerelmeket, halált, költözéseket, szülést és veszteséget –, ha a végén úgy jön ki belőle, mint Perczel Zita. Ma már persze tudom, hogy az utat nem lehet megspórolni.

A balett-tanárnő: Mednyánszky Henriette

Ötéves koromban írattak be balettozni, mert csámpásan jártam. A balett-tanárnőm – Perczel Zitához hasonlóan – egy elsüllyedt kultúrához tartozott, amit tönkretett a történelem. Ő itt maradt, és minden mozdulatával, fejtartásával, hangsúlyával képviselte, miközben a színpad és a tánc törvényeit igyekezett átadni. Heni néninek tekintélye volt, féltünk tőle. Szigorú volt és száraz, mint a régi mesterek. Semmi entyempentyem és tündibündi, ritkán láttuk mosolyogni is. A tánc világa hierarchikus, fegyelemre és önuralomra tanít – ezekre a ma már nem divatos, viszont igen hasznos tulajdonságokra. Nem mindenki szerette, mert nem riadt vissza a megszégyenítéstől. Ugyanakkor elismerte a tehetséget, a szorgalmat és az elkötelezettséget, és akiben ezeket meglátta, azokat támogatta, megkockáztatom, szerette is. Egyszer egy balettórán, amikor a forgásokat gyakoroltuk, váratlanul puszit nyomott az arcomra, és azt mondta, öröm nézni, ahogyan koncentrálok. Ilyen érzelmi kitörésre persze csak egyetlenegyszer került sor a tizenhárom év alatt, valamikor a vége felé. De ahogy a sport meghatározza sokak életét, és benne egy karizmatikus edző, úgy tanított engem – és sokakat még – Heni néni állhatatosságra, alázatra, kemény munkára, szó nélkül tűrt fájdalomra, vagy a fájdalomban és erőfeszítésben lelt örömre. Nélküle nem az lennék, aki vagyok.

A matektanárnő: Wiedemann Lászlóné

Humán érdeklődésű emberek és művészek között sikk azzal dicsekedni, ha valaki hülye a matekhoz. Nekem szerencsém volt: korán találkoztam egy olyan matektanárral, aki meg tudta mutatni a szépségét, és rávezetett a matematika élvezetére. Később, a gimnáziumban pedig volt egy tanárnőm, Wiedemann Lászlóné, aki még valamit hozzá tudott tenni ehhez, ami az egész gondolkodásomat formálta – és ezért örökre hálás leszek neki. Állandóan pörgő, hebrencs lányként mindig inkább az első, és nem a legalaposabb akartam lenni. Ő pedig csendes kitartással, bölcs mosollyal a fontolva haladásra kényszerített.

Megtanultam, hogy sosem ugorhatok át egyetlen lépcsőfokot sem, és mindig mindent le kell ellenőrizni.

Ez bármilyen vitában, érvelésben fontos, de az újságírásban kiváltképp. Képzelhetitek, 16 évesen mennyi türelmem volt szép sorjában végigvenni a lépéseket, visszamenni egészen az egyszeregyig, és onnan építeni fel a képletet. De nála nem volt apelláta, és így mutatkozott meg egy egyenlet teljes pompája is. Az érettségi ezek után már nem volt félelmetes kihívás, inkább csak meglepően könnyű kaland.

Az angoltanár: Szekeres-Varsa Vera

Az én időmben a Filmművészeti Egyetemen csupa nagy bölény tanított: a filmes és tévés szakma legendái. Csak a beszéd- és nyelvtanárok voltak nők. Szekeres-Varsa Vera, az angoltanárnőnk bizonyos értelemben a korábbi példaképeimhez hasonlított: ő is kemény, zárkózott, szigorú volt, nem akart a diákoknál bevágódni. De épp azzal, hogy ebben a laza, belterjes légkörben tartózkodóan, a klasszikus polgári értékrenddel közlekedett, ugyanakkor feltűnően erős és független személyiség volt, egyre érdekesebb lett számomra. Lassan, fokozatosan tárult fel előttem az emberi oldala, mígnem egy olyan órán, amin véletlenül egyedül jelentem meg, egyszer csak mély lelkizésben találtam magunkat (szigorúan angolul), és megélhettem vele, hogy egy idősebb nő milyen fontos támaszt adhat  a húszévesnek – anélkül, hogy kioktatná. Mert létezik egy nagy közös női tapasztalat, amiben osztozunk. Olyan volt kicsit, mint valami beavatás a női létbe, amiben ő már jóval előrébb, bátran és magabiztosan járt.

Barbara Walters

Az amerikai televíziózás nagyasszonyának munkásságát nem láthattam élőben – hiszen ahhoz ott kellett volna gyereknek lennem –, csak a memoárját olvastam. A szakmai hozzáállásomon azonban majdnem akkora nyomot hagyott, mint a tanáraim. Egyrészt felemelő minden olyan élettörténet, amiben egy tehetséges nő egy tiszteletet parancsoló életművel a háta mögött elmeséli, hogyan vívta ki magának a helyet a férfiak által dominált világban, hogyan építette fel a szakmai hitelét, hogyan fejlődött, milyen harcokat vívott meg; másrészt valószínűleg egyetlen férfi sem akadna a világon, aki mindezért először is értelmi fogyatékkal élő nővérének mondana köszönetet. És ez nem álszentség volt részéről. Minthogy Barbara Walters a világ egyik legkeményebb kérdezőjeként vált híressé, aki a politikusoktól kezdve a hírességeken át a legrettentőbb bűnözőket faggatta, igenis kulcsfontosságú lehetett számára az az empátia és érzékenység, amit a nővére mellett kislányként kifejlesztett, és az az ambíció is, ami szintén ebből a helyzetből táplálkozott: hogy neki kell a testvére helyett is megváltania a világot, beteljesítenie a szülei reményeit. Közhely ugyan, hogy sosem szabad elfelejteni, honnan jöttünk, és hogy a terheinkből meríthetünk erőt is, de nem lehet elvitatni az igazságát.

Ibi mama

A férjem nagymamája már kilencven felett volt, amikor megismertem. Többnyire otthon ült a fotelban, és a családért aggódott. Az aggódást tette egész élete fő programjává, amivel én nem tudtam azonosulni. Egyébként is nagyon más utat választottunk: ő mindig csak a családjáért élt, nekem meg sok tervem volt ezen kívül is. Amikor azonban megszülettek a gyerekeim, Ibi mama (ő szerette, ha így nevezik) megmutatta nekem, milyen, ha valakinek éppen ehhez van tehetsége. Alig tudott már járni, akkor is szédült, ha csak üldögélt, de amikor kezébe fogta a dédunokáit, pontosan tudta, hogyan kell kommunikálni egy csecsemővel. Pontosan tudta, pedig nagyon sokan elfelejtik – ahogy akkoriban tapasztaltam. Ahányszor eszembe jut ez a kép, és hallom a hangját, ahogy játszott velük, átélem, mennyire fontos ez a képesség, amit én is szeretnék a halálomig birtokolni.

Mészáros Márta

Imádom a filmjeit is, mert mindig erős nőket tükröznek vissza, de a nyilatkozatait is rajongva olvasom. Bár személyesen nem ismerem (csak egyszer találkoztam vele), ezért nyilván csak egy nyilvános imázst látok belőle, de nehéz elképzelni, hogy ennek ellentmondana a valós kép.

Az örök meg nem alkuvó, semmilyen hatalomnak be nem hódoló, megszállott igazságkereső, bátor nőnek tűnik, aki egész egyszerűen nem fél senkitől, sosem tartja a száját, és nem parancsol megálljt a vágyainak sem.

Lehet erőszakos, olykor önző, de érzékeny, széles látókörű és bölcs is. És olyan teljes életet élt, amilyet kevesen. Mert nagy döntéseket hozni, hol szerelemből, hol hivatástudatból más országokba költözni, minden kultúrát magába szívni, a nyelvét elsajátítani, mindenütt barátokat szerezni, és minden élményben megmerítkezni. És szellemileg nem és nem öregszik. Minden nő példaképe kellene, hogy legyen. 

Gyárfás Dorka

A kiemelt képen (balról jobbra): Mészáros Márta, Barbara Walter és Perczel Zita (Forrás: Wikipédia)