–

Mostanában kívülről megtanulom a kedvenc előadóim dalszövegét, ezért folyton be van dugva a fülem zenével. Legalább addig sem hallom az embereket. Ilyenkor olyan, mintha nem is élnék ebben a világban, és ezért az illúzióért hálás vagyok az összes zenekarnak és énekesnek. 

A nyár az utolsókat rúgja, épp vonattal megyek vissza Pestre Nyíregyről, közben a Kispál üvölti, hogy „valaki a testből kipiszkálja a lelket”, és az jut eszembe, hogy belőlem van-e még mit kipiszkálni. Egy Segafredós pohár ül a laptopom a Dalok a magasföldszintről verseskötet mellett. Egy újság összegyűrve a hálós tartóban a szék háttámlájának préselve, amin az a nő van, akit rühellek. Nem is utálom, meg nem is gyűlölöm, mert rühellni a legdurvább. Attól viszketsz is. Kikaparnám a szemét, ha nem az újságon lenne, hanem a valóságban is itt állna... vagy ülne, vagy tényleg be lenne gyűrve a hálóba.

Ilyenekkel foglalom el magam a vonaton, valahol Nyíregy és Pest között, ismeretlen területeken. Pedig máskor sose nézek ki az ablakon, ha utazom. 

A Segafredósban dupla presszó volt, tegnap Becherovkát ittam sörrel, sose jó ez a kombó. A kávéspohár tetejére az van írva, hogy Huhtamaki, ez a szó mindig megbotránkoztat, mert eleve ki találta ezt ki, olyan lehetetlen, meg hülyén is hangzik, és azt se tudom, hogy akkor ez most minek a márkája, a pohárnak, vagy a műanyaggyártó cégnek, ami a pohár tetejét gyártja. Annyi biztos, hogy több helyen is láttam már. Mint azt a férfit, akit elhagytam nemrég, mert kiderült, hogy egy rohadék, hazug disznó volt. Mármint... még mindig az.

Megint kinézek az ablakon, még mindig nincs odakint semmi, csak parázsló vidék némi fával, szingli tehén, mélán kérődzik, de ezt csak gondolom, nem láthatom, messze van.

Ez a nyár utolsó napja, még ki kell használni, még ki lehet menni a strandra, vagy le a Balatonra, ahol idén nyáron nem is voltam, mert hányok már attól is, ami például Füredből lett, az konkrétan botrány, pedig annak idején mennyiszer lementem, szépen felöltözve, amikor még azt gondoltam, én is menő vagyok, hogy tartozom valahova, hogy van valaki mellettem. Pedig sokkal inkább nem volt senkim akkor, amikor két évig jártam azzal a kilenc évvel idősebb sráccal. Le a Balatonra, meg amúgy is.

Most legalább tudom már, hova tartozom. A világhoz, vagy a világ tartozik hozzám, az mindegy is, mert itt maradtam, de hogy minek, arra még nem jöttem rá.

Néha elképzelem, hogy elteszem magam láb alól, és amikor valahol megint leírják rólam, hogy bátor hős vagyok, akkor magamban röhögök, hogy lófaszt, ha az lennék, már lett volna bátorságom lelőni magam. Mint ahogy a dalban énekli Anna, hogy: „lőjön le már végre, hogyha valaki szeret”. De az nem is én lennék, mert a franc se szereti magát ennyire.

Egy nő velem szemben leszorítja a szemhéját, nem akar beszélgetni a pasival, aki mellette ül, aki szintén a szemhéját szorítja, mert ő se akar beszélni a nővel, aki a párja, és így élnek már vagy húsz éve. Mindketten legalább negyvenöt évesek, az egyik kicsit elhízott, a másik túl sovány, egyáltalán nem illenek össze, de mégis, mintha egy test lenne a kettő, pedig nem is ismerik egymást igazán. Mindkettőnek vannak a másik elől elbástyázott gondolatai. Az egyik félrekefél a fodrásszal, a másik görcsöl, mert még mindig nem jött össze a gyerek, és a férfi ezért haragszik rá.

Nyilván én is ülhetnék így a vonaton most azzal, akivel együtt éltem két évig, és kilenccel volt idősebb nálam, és akkor én is annyira sovány lennék, mint a leszorított szemhéjú nő, a férfi pedig – akihez nincs közöm, meg – elhízott kissé, és némileg koszos lenne az inggallérja az izzadságtól meg a nyártól. De leszarnám.

Megint nézem az ablakot, Miskolc jön, a maga vaskos reménytelenségével, a bánatos életeket szállító összes vasút itt fonódik össze,

az emberek leszállnak, bánatokat cserélnek, és mennek tovább, mindenki valamerre.

Azt persze senki se tudná megmondani, hogy mennyi az idő, ha megkérdezném tőlük.

Újra az újság címlapján lévő nő fejére pillantok, pont látszik a szeme a gyűrésből, barna, de nem az a szép barna, és kiretusálták az összes ráncát, nevet a szeme, pedig nincs miért, és akkor megint elönt az érzés, hogy valójában mennyire rühellem, még azt a tiszteletet sem adom meg neki, hogy gyűlöljem, mert akkor kihúzná magát ettől a gondolattól. Odanyúlok a hálós tartókához, begyűröm, nézem ahogy összegyűrődik az arca, ahogy a teste is egyre jobban összecsuklik a nyomástól, amivel becsomagolom.

Sokáig hajtogatom. Remélem, már megfulladt.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Li Yang