-

Az egész onnan indult, hogy egy női (na, jó, inkább lány) magazin felkért egy bikinis fotózásra azzal a felütéssel, hogy mennyire sokfélék vagyunk, és milyen különböző testi adottságokkal viselhetünk magabiztosan egy ilyen kevés bőrfelületet takaró ruhadarabot. Az önbizalom nem ujjak számában, ruhaméretben és testzsírszázalékban mérhető. Először persze nagyon röhögtem a kis pinduri markomba, hogy én tényleg 32 évesen, kis szerelemhájjal körbeölelt csípővel, szoptatástól megereszkedett mellekkel, finom falatok nyomától hullámzó combokkal leszek Cosmo-lány. Aztán elgondolkodtam rajta, hogy csak a környezetemben hány olyan nőt ismerek, akik már februártól szoronganak a nyár közeledtétől, akiknek a fürdőruha szó hallatán is görcsbe ugrik a gyomruk. És akkor arra jutottam, hogy tényleg van létjogosultsága a témának.

Előre is elnézést kérek a nyugalom megzavarásáért, de én most épp Horvátországban süttetem a hasam meg a „tök életes” testemet. A testem süttetésén különösen nagy a hangsúly, mert ilyenkor óriási pigmentharcot folytatok azért, hogy a bőröm néhány árnyalattal sötétebb színben pompázzon mintegy másfél hétig, majd utána a feledés homályába vesszenek a nyaralás retina által detektálható emlékei. A tengerparton persze nagyon fontos küldetésnek érzem ennek a látható változásnak az elérését, miközben semmilyen hatással nincs a hétköznapi teendőimre az, hogy éppen mennyire vagyok lebarnulva. (Igen, én is irigylem a problémáimat ilyenkor.)

A testem pedig „tök életes”. Minden látszik rajta, ami az életem: a jó ételekért való rajongásom, a rendszeres sport, a gyerek szülése, szoptatása, terelgetése, a szerelem és a boldogság nyomai.

Mindennek viselem kisebb-nagyobb jegyeit, mint egy térkép azon a leplen, amellyel a személyiségem takarózik. A lepel, ami azt a gépezetet fedi, amely a létemet biztosítja: a sejtekből, szövetekből, szervekből, csontból, izomból álló összességet: ami az én egyszeri és megismételhetetlen testem. Ami egyetlen, és minden mással összehasonlíthatatlan ezen a világon.

Dóri és Barnabás

Mindannyian különbözőek vagyunk, egyszerűen nincsenek olyan mértani eszközök, számadatok, esztétikai jegyek, amelyek alapján meg lehetne határozni a tökéletesség fogalmát. Mindenkiben benne van, de csak magában kell keresnie. A szépség teljesen relatív. Egyik nap szépnek látom magamat, a másikon kevésbé. Egyik nap szépnek látok valamit, a másikon már nem tetszik. Egy állandóan változó, képlékeny helyzet ez, amelyet feleslegesnek érzek viszonyítási alapnak tekinteni az életben.

Annyira sajnálom, hogy vannak nők, férfiak, fiúk és lányok, akik azért fosztják meg magukat attól a csodás élménytől, hogy beletúrják a lábukat a langyos homokba, hogy eltöltsenek egy felhőtlen, felszabadult napot a strandon a barátaikkal, hogy belevessék magukat a hűsítő vízbe egy forró délutánon, mert presztízskérdést csinálnak a külsejükből. Szarul érzik magukat egy olyan ruhadarabban, amit igazából azért veszünk fel, mert rohadt melegünk van, és a lehető legkevesebb textillel kívánunk érintkezni. És mert az anyag összetétele eléggé praktikus, amikor belegázolunk a habokba. Másokat vizslatnak, hasonlítgatják magukat hozzájuk, és úgy érzik, állandó megmérettetésen vesznek részt, ahol csak a külső jegyek számítanak.

Ezek az emberek bármilyen testben is élnek, garantáltan elégedetlenek.

Ne gondoljátok már túl ezt a dolgot! Kérlek, élvezzétek a nyarat, és nyugodtan vegyétek fel a fürdőruhát! Én aztán nyavalyoghatnék (nyavalyogsz is – Marci), hogy milyen a testem, mert ha megfeszülök se leszek még csak a közelükben sem a magazinok címlaplányainak. Viszonylag ritkán látni végtaghiányos vagy mozgássérült modelleket pózolni bikinikatalógusokban. Nem is baj ez, mert szerencsére az élet, a hétköznapok, a forró nyári délutánok nem bikinikatalógusok. Nevetünk, ölelünk, vízen ringatózunk, homokban hempergünk, törülközőn fetrengünk azzal a testtel, amivel mások fürdőruhát árulnak. Ez tök oké, ők így, mi úgy.

Egyszerűen mindannyian egyéniségek vagyunk, saját testi adottságokkal megáldva, és mindannyiunknak joga van jól érezni magát, bárhol, bármikor, bármiben.

Nem vagyok hajlandó feszengeni fürdőruhában, méghozzá azért nem, mert tiszta a lelkiismeretem. Leültem magammal, és megbeszéltem, hogy mi az, amit hajlandó vagyok megtenni azért, hogy formáljam a külsőmet, és mi az, amire azt mondom, hogy nekem ennyit nem ér a dolog. Ezt az időt másra fordítom. Fontossági sorrendet állítok fel, és döntést hozok magamért, amit csak magamon kérhetek számon.

Mindenkinek kellemes nyaralást kívánunk!

Sportolni például egyáltalán nem esztétikai megfontolásból szoktam. Egyszerűen tovább akarok élni, szeretnék egészségesebb lenni, és jó példát mutatni a gyerekemnek. Ha ettől még izmosabb is leszek, akkor szuper, ha nem, akkor is csinálom.

Felszaladt rám pár kiló, amire elkezdtem figyelni. Rendszeresen ellenőrzöm a súlyomat, mert azt gondolom, két-három kilónál sokkal könnyebb visszafordítani a folyamatot, mint öt-tíznél. Ezt sem azért teszem, mert szebbnek látom magam 38-as ruhában, mint 42-esben, hanem mert a túlsúly egészségügyi probléma, nem pedig divat kérdése. Persze ettől még érezhetem magam jobban kisebb ruhában, mint nagyobban, de mégis, ki az, aki megmondja, hogy melyik mérettől oké... és melyiktől nem?

Tök jó dolog ez a nyár, a napfény, a vízen ringatózás, még narancsbőrrel, fél kézzel, lógó mellekkel, úszógumival és szopottgombócfejjel is, úgyhogy le a testközpontúsággal, és előre az élményekért!

Pásztory Dóri

Bícsbádi ügyben más szerzőink is megmondták a magukét. Olvass tovább! Például ezt:

Vesszen a bícsbádi - Nézz be egy nő fejébe bikiniszezon előtt egy hónappal!

Vagy Szentesi durván ironikus összeállítását:

Öt tipp, amivel eltakarhatod magad a strandon - Rendhagyó stílusnapló Szentesitől