Vége a fesztiválnak. Nem azért vagyok büdös, mert nem fürödtem; fürödtem reggel. Azért vagyok büdös, mert rám ragadtak a szagok. A Csíki sör erős szaga, a táncoló emberek fű-, és felszabadultság-szaga, a városiságomnak szokatlan hegyvidék frisslevegő szaga. A húsz körmömből tizenöt be van szakadva, a tegnapelőtti sminkem rákövülőben van az arcomra, ezeken nem segít a fürdés. Három napot töltöttem a fesztiválon, most már mennék haza, sietek, frusztrál, hogy elmentek a transzfer-buszok, frusztrál, hogy húsz kilométerre van a vasútállomás, frusztrál, hogy a stressz elkezd visszakúszni a gyomromba, hogy addig kapargassa, amíg fekélyes nem lesz. Fogynak az emberek, a kis, erdélymélyi fesztivál lassan kiürül, zuhannak ki belőle az emberek, mint a pokolból, ha fejjel lefelé fordítják és megrázzák. Nincs esélyem elérni a vonatot, már csak pár ember van, kétségbeesetten keresnek valakit, aki autóval megy a város felé. Vannak, akik már szénásszekérrel indulnak neki, a tejes bácsi, aki három napja osztja a kávéba a tejet, jó pénzért fuvaroz is. Lassan illene nekem is kétségbeesnem, de hozzászoktam az ilyen helyzetekhez. Bármikor feltalálom magam, legutóbb egy hete volt szorongató helyzet a munkahelyemen, kár, hogy a munkatársaim a seggemmel voltak elfoglalva, mert aznap tapadósabbat vettem fel. Odamegyek az út szélén állva cigizgető zenészekhez. Csak annyit tudok róluk, hogy minden számukat ismernem kéne, ők a Razzia nevű zenekar, a csapból is ők folynak, de én általában nem járok olyan helyekre, ahol ereszt a csap.

– Sziasztok, ti vagytok a Razzia, igaz?

– Attól függ, ki kérdezi, ha a csávó – mutat a székely bácsira, aki épp felpakol két lerohadt fesztiválozót a szekerére –, akkor nem. Neked viszont az leszek, amit csak akarsz.

Méreget. Faszt. Mármint nem faszt méreget, nyilván máskor azt is, hanem nem egyszerűen méreget: egyenesen dülledt szemmel bámul. Ő az énekes.

– Mi van, csajozol?  kérdezi a dobos. Most már ketten méregetnek, egyre kevésbé szeretnék velük hazamenni.

– Hagyjál már, én itt épp próbálok csajozni...

– Hagyjad, tényleg  röhög bele a gitáros  nincs jól.

Túl jól van.

Veszek két nagy levegőt, egész jó, a hegyek cintányéroznak, és a kilökött levegő tele van élettel, azt szívom be kétszer, és csak utána kérdezem meg őket, hogy nincs-e egy üres hely a buszban, amivel Pestre mennek.

– Ha egyszer az életben elindulunk  a gitáros az egyetlen, aki fókuszál rám, azt hiszem, józan  akkor beférsz a cuccok közé hátra, mondjuk, kényelmes, az kurvára nem lesz. Csak induljunk már végre.

– De a Máté még csajozik  szól bele a dobos.

– Ha visszük a csajt, útközben is tud csajozni.

Így indulunk végül neki. Még felgyűjtjük a többieket, mint a patakokat a folyók, a basszerost, meg a mindenhangszerest, akik árnyas, és nem annyira büdös toitoi-t mentek keresni, de két csík kokainnal a szervezetükben érkeznek meg. Kamu volt, hogy beférek, a mindenhangszeres mindenhangszerétől baromira nincs semmi hely a hátsó részben, csak a fél seggemet tudom letenni, és valami konga így is beleáll a gerincembe. A gitáros vezet, remeg az idegességtől, hogy nem ihat, szerintem ez sokkal rosszabbat tesz a vezetési képességeinek, mint a részegség. Nincs erőm megjegyezni a nevüket, a frontembert, a Mátét vágom, minden ismerősöm gyűlöli, mert mindenkit átvág pénzzel, idővel és munkával. Az agypályáján drogokkal gokartozik: egyenesben kurva nagy sebességre kapcsol kokainnal meg ekivel, aztán kanyar előtt befékez fűvel. Aztán belecsapódik a gumival bélelt falba. Többet volt elvonón, mint börtönben, pedig egyszer börtönben is volt. Az orrnyálka-hártyájáról nincs mit mondani, mert egy – már – nem létező fogalom. Ezért is énekli orrhangon a számait, amik a kapitalizmus negatív következményeiről és az emberszeretetről szólnak. Máté két helyet kap a buszban, mert muszáj aludnia, amint elindulunk, eldől. A fejét persze a legnagyobb nyugalommal dobja a combomra, mintha azért lennék ott. Szép tájakon megyünk, a dobos nagyon lelkes.

– Bazmeg, tehenek, mennyi tehén, ezek eddig is itt voltak?

– Eddig mi nem voltunk itt, papa, ne legyél már gyökér.

– De, hát tegnap éjjel is láttam egy ilyet, ezek sose alszanak, bazmeg?

– Miért, te alszol?

– Nem, de az más, én spurizom!

– Ők meg füveznek egész nap  röhög a mindenhangszeres a saját füves poénján.

Jókedvű, sosemjózan fiúk, akár élvezhetném is a társaságukat. Lehet a buszban cigizni, mert minek basznának ki saját magukkal. Én is elszívok pár szálat, oldja a stresszt. Kérdezgetem őket, mert az is oldja.

– Minek is hívják pontosan ezt a zenét, amit játszotok?

– Nyuszi  nyusziz le élből a dobos –, ez nem zene. Ez jazzes beütésű hipszter-pop-metál.

– Miért, a jazz, a hipszter, a pop, meg a metál közül csak a hipszter nem zene.

– Ez él-et-form-a  szótagol helytelenül, de sokatmondón.

– Ja, oké. De a jazzes beütésű hipszterpopmetál akkor is négy a háromhoz arányban zene.

Hogy ne kelljen igazat adnia, inkább megkínál egy negyed tabletta ekivel. Nem fogadom el, nem drogozom, nem is szabad, nem is szeretnék. Igazából sem a cigi, sem a kérdezgetés nem oldotta a stresszt. Nem tudok feloldódni. Először egy mező mellett állunk meg pisilni. Nekem nem kell, úgyhogy szóba elegyedek az út mentén üldögélő juhásszal. A nyája nem messze szenved a naptól. A juhász azért ül az út mentén, mert az egész mezőn csak ott van térerő. Legyen ön is milliomosozik a telefonján, egész nap. Tízmilliónál mindig elrontja, de sosem adja fel.

Indulunk tovább, a basszeros – amióta a zenekarral vagyok – nem szólal meg; zavarba hozom. Látszik, hogy ő az a zenekarban, akin mindenki más csattog. Rajta már nem fognak a drogok sem látványosan, mert már hozzászoktatta a lábujjkörmét is egy bizonyos szinthez. A dobos és a mindenhangszeres vitatkozni kezdenek arról, hogy van-e értelme ilyen fesztiválokra járni, egyáltalán zenélni... és persze élni (mindketten azt bizonygatják  a másikra egyre dühösebben –, hogy nyilvánvalóan van értelme), és addig vitatkoznak, amíg el nem érjük az első benzinkutat, mert megint pisilniük kell.

– Neked nem kell? – néznek rám mind, kivéve Mátét, aki alszik, és a basszerost, aki nem néz rám soha.

– Nem.

– Mi? De hát, lány vagy!

– Ha a lányok meg a pisi szorosan összefüggne, nem szeretnétek annyira a szexet.

– Nem sörözöl, az a te bajod.

Persze vesznek nekem egy sört, csillagászati összegekbe kerül a benzinkúton, de kibontom, hogy örüljenek. Molekulánként iszom. A gitárosnak kivan a fasza, úgy volt, hogy cserélgetik, ki ül a volánnál, de mindenki berúgott közben, az út még tíz óra legalább.

A hegyek, amikhez nem vagyok hozzászokva, hallucináltnak tűnnek, akkorák. Sokkal valóságosabbak nekik bemindenezve, mint nekem besemmizve.

– Húzd le az ablakot, légyszi, a Máté kipárolog!

– Honnan tudod, hogy nem ő – mutat rám kacsintva a dobos – hogy is hívnak amúgy?

– Dóra… – mondom, lassan az utazás harmadik órájába lépve, de a keresztnevemet nem is várja meg.

– Szóval honnan tudod, hogy nem a Dóri párolog ki?

– Hagyjál már a faszomba, a lányok nem szoktak kipárologni, angyalszaguk van. Még hónaljszőrük sincs, amin megüljön az izzadság, amijük szintén nincs, vágod, mert arra vannak teremtve, hogy szépek legyenek és guszták.

– Attól még szép és guszta a Dóri is, hogy van egy kis szaga… esetleg… mert nem azt állítottam persze, hogy ő a bűz forrása, csak felvetettem, hogy akár…

– Na, kuss legyen, a Máté gecibüdös, és kész.

Szinte már megvédve érzem magam a mindenhangszeres által. Gyorsabban iszom a sört. Meleg van, és megint megállunk pisilni. Nekem még mindig nem kell, Máté még mindig alszik, a basszeros a kukoricaföld közepébe rohan hányni. Nem tudom, ki elől akar eltakarni, micsodát, mindenesetre teljesen eltűnik a nála magasabb kukoricaszárak alatt. A mindenhangszeres egyre közelebb húzódik hozzám. Beszélni kezd, már beszél nekem egy ideje, amikor bekapcsolódom, és figyelek, aztán megint elkalandozik a figyelmem, a busz motorháztetején fekszünk hanyatt, ömlik ránk a napfény, ő pedig nagyon meg akar dugni.

– ...de mégis azt érzed, hogy neked ott az a pont, az a kis színpad a helyed a világban, és van értelme, mert utána azt kapsz meg, akit akarsz, és azt kezdesz az életeddel, amit akarsz, a lehetőségek csak jönnek, jönnek, te meg csak beállsz az útjukba, és élvezed, na, ilyen az igazi élet, és sajnos nagyon keveseknek jár ki ez, szóval, ha nem lennék zenész, és híresebb fajta, akkor azért irigyelném magamat...

Már veszem a levegőt, hogy elmeséljem, mivel foglalkozom, mintha kérdezte volna; ha ismerkedünk, hát, ismerkedjünk. De lesmárol, a motorháztető pedig égetni kezd, én elhajolok, és úgy teszek, mintha meg se történt volna. Csak elsétálok a kukoricásba, hogy begyűjtsek egy kis méltóságot. A basszeros csapásán indulok el, fölöttem összezáródik a kukorica, alagútban megyek, Viszonylag ijesztőek a hangok, kábé, mint egy vidámpark szellemvasútján, amit gyerekeknek csináltak. Susogás, matatás, fácánrikoltás és napsütés-hang. Persze beletrappolok a basszeros hányásába, de egy kukoricatorzsával simán kikotrom a szandálom talprepedéseiből, és nem érdekel, fáradt vagyok és majdnem részeg. Egy kanyar után meglátom a basszerost magát is, magzatpózban fekszik, üveges tekintettel bámul. Leülök mellé, és előveszem az erősen lemerülőben lévő iPhone-omat, hogy csekkoljam az e-mailjeimet. Térerő persze alig van, de azért várom, hogy betöltsön. Ráflesselek a kis forgó karikára, és nyilván megijedek, amikor végre betölt, és pittyen egyet. A basszeros a hangra összerándul, és lendületből felül mellém.

– Meg fogok halni – mondja.

Én elmosolyodom, végre megszólalt, tök máshogy képzeltem el idáig a hangját. Nyolc e-mailem jött csak az elmúlt pár órában, az egyik szerint késésben vagyok Pestről.

– Arra születtem, van, aki életre születik, van, aki halálra, ezért minden erőmmel azon vagyok, hogy meghaljak, önbeteljesítő sorsom van, megmondta a horoszkópom, na, nem ilyen gagyi nőklapjás horoszkópom, amit ti olvastok, hanem az igazi, hogy meg kell halnom korán –, egy másik e-mailem szerint, várnak a határ után.

Miközben olvasom az e-mailjeimet, mosolyogva bólogatok a basszeros monológjára. Ő közben egy újabb spanglit teker egy húszezresen.

– Ezért határoztam el, hogy még mielőtt ez a kurva sclerosis multitököm végezne velem, végezzen inkább valami más, de kezdek belefáradni, nem olyan jó móka ez, mint gondoljátok.

Elfogadom, amikor meggyújtja a cigit, ideje drogoznom nekem is valamit, haza úgysem érek időben, ez a szerencsétlen meg mégiscsak meg akar halni. Azonnal rosszul leszek a fűtől, egy perc múlva már én is hányok, ő segíteni akar nekem, eldobja a cigit, egy kukoricaszár erre lángra kap, miért is ne gyújtanánk fel a kukoricást, ez egy ilyen nap. Azonnal megpróbálja lehugyozni a tüzet, de előttem persze nem sikerül hugyoznia, úgyhogy leveszem a derekamra kötött, amúgy is fölösleges bőrdzsekit, és eloltom vele én. Rohanunk kifelé a füstben, elvétjük, nem találjuk az alagutat, egyszercsak belefutok a mindenhangszeresbe, aki ordítva keres minket, már hárman futunk, egyre melegebb van. Dominóként vágódunk el mindhárman, amikor az előttem futó mindenhangszeres átesik a gitároson.

– Faszomon kicsiarakásozzatok, induljunk már, bazmeg, sose érünk haza, muszáj volt felgyújtani ezt a szart? Faszikám, akié a föld, meg majd jól beperel…

A gitáros persze tudja az utat kifelé, ő továbbra is józan. Kijutunk a buszhoz, beülünk és elindulunk. Máté a hirtelen indulástól felébred.

– Mi? Megérkeztünk? – kérdezi, de senki nem válaszol neki, úgyhogy visszaalszik.

A határon a vámos autogramot kér a Razziától, Máté aláírását én hamisítom, aláírásokban úgyis jó vagyok. Ő maga csak Ártándon, a határ utáni első faluban ébred fel újra.

– Megint megérkeztünk? – nagyot néz, amikor meglát. – Te még itt vagy?

– A Dóri végig itt volt, csak te nem tudod, hol vagy, hülyegyerek – a gitáros láthatólag gyűlöli Mátét.

– Amúgy Dóra Evelinnek hívnak. Evelin – mondom. Erre csak hümmögnek. – És légyszi, itt rakjatok ki.

– Ezen a szarkupacon? – mutat körbe a dobos a helyes kis Ártándon. – Itt laksz? – röhög.

– Nem, ott, látod azt a helikoptert? – mutatok az egyetlen helikopterre a közelben. – Az értem jött.

500 méteren keresztül győzködöm őket, hogy nem vicceltem, mire felfogják, és visszatolatnak.

– Ki a faszom vagy te?

 Dórika – mondom gúnyosan. – Csak húsz ember vár rám.

– Minek?

– Semmi, alá kell írnom a papírokat, felvásárolok három közepes volumenű építőipari céget…

– Mi? De miért..

– Mert az építőipar idáig hiányzott a cégem portfóliójából.

– De miért nem mondtad, hogy ilyen… izé vagy, nagykutya... nem kiscica?

– Kérdeztétek?

Köszönök, kiszállok, aztán végig érzem a seggemen a tekintetüket, amíg elszaladok a helikopterig, és a propellerszélben felküzdöm magam az utastérbe.

Kemény Zsófi