–

– Kurvára nem éles ez a kés – mondta Ádám, és Edit után vágta. A kés pattant egyet a járólapon, és becsúszott a mosogató alá.

A fiúk a kopott nappaliban tévéztek az apjukkal, felvihogtak a késdobálásra. Az apjuk más esetben velük röhögött volna, de most éhes volt és nem volt jó kedve.

Edit kihalászta a kést a mosogató alól és keresett egy élesebbet. Mert Ádám maga szerette szeletelni a téliszalámit, kis tálcán, amit az ülőgarnitúrán heverészve, hatalmasra nőtt hasán egyensúlyozott.

A paprika se csíp eléggé, morogta még, amikor az új, élesebb késsel elkezdett falatozni.

Edit még elmormolta halkan, jó, nem tehetek róla, nem látok bele, mire Ádám összevont szemöldökkel magyarázni kezdett, hogy hiába mondja el századjára is, hol kell vásárolni, Edit meg se hallja, de mit is vár el ő egy nőtől – a nő szót undorral kiejtve. A két fiú még hangosabban felnyerített.

Megmondta már nemegyszer, hogy melyik árusnál kell venni a paprikát a piacon, meg hogy Edit egy buta picsa, soha nem figyel oda arra, amit ő mond neki. Edit bólogatott, hogy pont ott vette, de nem akart vitát. Fáradt volt, tegnap is egész nap túlórázott, ma meg ugye vasárnap van, így hajnal óta főzött.

Anyja halála után Zita, a nagynénje elég sokszor jött hétvégén segíteni, de aztán megbetegedett. Nőtt egy ocsmány daganat a tüdejében.

Amikor megtudták, Ádám már mondta is az ítéletet, hogy vigyázott volna jobban magára, még tiszta szerencse, hogy nincsenek gyerekei, és nem kell senkinek végignéznie majd a haláltusáját. Mert Ádám értett ám ehhez is. Nagybátyja orvos volt, igaz, hogy szemész, így aztán azt szokta mondani: nehogy már ne értsen jobban az orvosláshoz másoknál, mégis ugye, kinek a  családjában van orvos?!

Edit, amikor a férje osztotta az észt, mindig sajnálta magát. Most is párás lett a szeme. Odaállt a mosogatóhoz, a konyhaablak elé. Így háttal került a fiúknak és elereszthette a könnyeit. Mindig így sírt. Mosogatás közben. Automatikusan rakta a tegnap esti poharakat a szárítóra, a könnyei mögül homályosan látta a mocskos edényeket. Tapintással ellenőrizte, hogy koszosak-e még. Nagy rutinja volt a sírással egybekötött mosogatásban. Elhatározhatta volna, hogy itt hagyja őket a picsába, úgy ahogy vannak, de nem mert cselekedni. Csapdában volt. Ádám keveset keresett, abból ugyan nem élnének meg, a fiúk még gimnazisták, sokára lesznek önellátók. A fűtésszámla meg hatvanezer. Mert jó nagy a lakás, belvárosi. Edit örökölte, a szüleitől. Ide születtek a gyerekek, felújításra meg sosem volt pénz. Edit meghízott, lassan negyven lesz és nincs kedve semmihez.

Hallotta a háta mögött, hogy Ádám teli szájjal mesél a fiúknak, akik hangosan röhögnek.

– És még azt hiszi, hogy majd beülhet előre! Hát mit képzel? A fiúk nyeherésztek, de nem igazán értették. És Ádám ecseteli és ecseteli. Hogy na nehogy már még ráköhögjön majd az első ülésről, üljön csak majd be hátra, oszt ott is vegyen a szája elé valamit, mert a legújabb kutatások sem tudják, hogy mitől is van a rák.

Edit keze ökölbe szorult, azt érezte, hogy szeretne inkább meghalni. Mert a szégyen szétmarja a lelkét.

Hogy mondjon ő a fiúknak bármit is? Mikor mesélje el nekik, hogy apu butaságot beszél? Hogy választhatta éppen őt? Most már az orrával is sírt, az is folyt bele a mosogatóba, de nem merte kifújni, mert akkor Ádám nekiesik, hogy mi van, bőgsz? Megint bőgsz? Nem tudsz te semmi mást, csak bőgni. Tényleg nem tudott semmi mást. Két évtizede hagyja magát sodorni ezzel a tengernyi boldogtalansággal, és mintha valami kígyó lebénult áldozata lenne, egyszerűen képtelen védekezni. Képtelen megvédeni saját magát, képtelen a férjétől és a fiaitól bármiféle elismerést kicsikarni, képtelen megértetni velük, hogy igen, bármennyire is hihetetlen, ő is létezik. 

Ádámnak tegnap egy teljes napot és egy fél éjszakát kellett könyörögni, hogy ráálljon a dologra és hajlandó legyen elvinni Zitát kocsival kemóra. Holnap lesz a napja és Edit már előre rettegett, hogy mi lesz. Felmerült benne, hogy taxival megy a nagynénjéért, de már késő, akkor említenie sem kellett volna, ha most mégis azt mondja, hogy nem kell elvinni őket, akkor Ádám csak ordítozni fog, hogy mi a picsáért szórakozik az ő idejével.

Másnap átlagos hétfő reggel volt. Ádám, miután komótosan megreggelizett, ugyanolyan komótosan kezdett el öltözni. Edit hiába kérlelte, hogy igyekezzen, mert időpontra mennek, nem fognak rájuk várni az onkológián, meg sem hallotta, mit beszél a felesége. Edit már az ajtóban várt több mint egy fél órája, Zita ötpercenként üzent, eleinte csak kérdezgette, hogy ideérnek-e időben, aztán már sírós fejeket küldözgetett, hogy el fognak késni, végül csak annyit, hogy hogy tehetik ezt vele, tudják, mennyire utál elkésni. Nagy nehezen elindultak, Ádám meg is jegyezte, hogy nem bírja, ha siettetik, most Edit miatt hajat sem mosott, de mit is vár ő egy ilyen önző, buta picsától, aki csak kihasználja őt folyton, csak azért kell neki, mert képtelen letenni a jogosítványt, annyira buta. Editnek nem volt kedve megjegyezni, hogy az autót is ő örökölte, és azért nem tud vezetni, mert pánikrohamai vannak. Nem szólt semmit, megszokta már, hogy jobb, ha csendben marad.

Mire odaértek, Zita már idegesen toporgott a ház előtt. Szőke, rövid hajáról messziről látszott, hogy paróka. Csinosan volt felöltözve, de a langyos idő ellenére reszketett. Ádám direkt gyorsan ment a kocsival és csak az utolsó pillanatban fékezett le előtte. Zita hátraugrott, a két kezét mereven előretolta, mintha azzal megvédené magát, ha mégsem állna meg a kocsi. Edit kiszállt. Elindult a hátsó ülés felé, reménykedve, hogy Ádám nem szól egy szót sem.

– Ülj csak be előre – mondta a nagynénjének. – Majd én ülök hátra.

Zita már éppen beült volna, amikor felcsattant Ádám hangja.

– Na nehogy már előre ülj, Zita! Mégis, hogy képzeled? Ülj be hátra és ha kérhetem, ne hajolj közel hozzám. Edit, te meg ülj be mellém, de ne lassan.

Ádám arcán mosoly futott át. Edit már meg sem lepődött.

A kezelés sokáig tartott, Ádám addig otthagyta őket a kórházban, azzal a határozott utasítással, hogy legalább fél órával hamarabb szóljanak neki, mielőtt végeznének, hogy legyen ideje visszaérni értük.

Edit meg sem kérdezte, hová megy, egyrészt nem érdekelte, másrészt megszokta, hogy választ úgysem kap soha.

– A hazafelé utat oldjuk meg inkább taxival – mondta Zita csendesen, miközben csöpögött az infúzió a karjába. – Tudod, hogy nem szeretek szívességet kérni, Ádám meg eléggé türelmetlen, félek, hogy émelyegni fogok és akkor csak veled veszekszik majd napokig.

Edit szégyenkezett, de nem akart belemenni ebbe a témába, így csak bólintott. Küldött egy sms-t Ádámnak, hogy nem kell jönnie, és remélte, hogy ezzel nem önt olajat a tűzre. Taxival mentek haza. Zita rosszul lett a kocsiban, ezért Edit felkísérte, és ottmaradt vele egy órácskát. Amikor Zita végre elaludt, metróval indult haza.

Ádám nem volt otthon, a fiúk a nappaliban heverésztek és egymást túlröhögve sztoriztak valami negyedikes lányról, akit nagyon „megcsinálnának”, de persze az a ribi csak húzza őket.

Editet elöntötte a szégyen, úgy érezte, hogy ennek valamikor vége kell, hogy legyen. Hogy egyszer csak ő nem fogja tovább bírni. Hogy egyszer csak fogja az egyik nem túl éles kést, és belevágja a férjébe. Még az is lehet, hogy a fiaiba is. Pusztuljon el az összes. Minden hímnemű. Megint a mosogatóhoz állt, háttal a fiúknak, hogy ne lássák az arcát és ő se lássa őket. Csak az zakatolt a fejében, hogy hogyan jutott ő ide? Hogy nem vette észre már az elején? Miért nem szólt soha, hogy neki ez így nem jó, ő nem bír ennyit dolgozni, nem bír mindent egyedül megoldani? Nem bírja egyedül rendben tartani a lakást, nehéz neki egyedül bevásárolni, aztán, mivel nem vezet, egyedül hazacipelni mindent a piacról. Fárasztó már a mindennapi főzés, hiszen felkapott masszőrként is fizikai munkát végez, gyakran tíz-tizenkét órában naponta. És főleg nem bírja, ha mindazért, amit csinál, semmilyen köszönetet nem kap.

Nem így kellett volna. Talán egyszer eljön majd az a pillanat, amikor ki meri nyitni a száját és el meri mondani, hogy normális családban a dolgok nem így működnek. Hogy normális családban dupla műszak után a nőnek nem kell még kiszolgálnia a családját. Hogy normális családban nem mennek be minden nap a munkahelyére, hogy az aznapi bevételét elkuncsorogják tőle. Hogy normális családban az apa is dolgozik, igazi munkahelyen, nem úgy, mint Ádám, aki „kreatív szakember”. Edit mosolyogva fordította ezt le magának. Naplopó. Mert a férje azon kívül, hogy néha egy-egy órát eltölt a gép előtt, igazából nem csinál semmi mást. Pénz meg nincs belőle, mert vagy nem fizet az ügyfél, vagy nem fogadja el az Ádám szerint csodálatos és trendi terveket, vagy éppen csak annyi bevétele van, hogy kifizesse a költségeket, és igenis Edit örüljön, hogy azokat nem neki kell fizetnie, mert ha igazán támogatná a művészetét, akkor ez sem jelentene problémát. 

Editnek ilyenkor eszébe jutnak elhunyt szülei. Hogy nekik miért volt jó a házasságuk? Mit tudott az anyja, amit ő nem? Miért nem tanította meg arra, amit ő tudott, hogy kiálljon magáért?

Aztán elhessegeti ezeket a gondolatokat, mert lágy tojásrántottát kérnek a fiúk, és ha lehet, rendes csípős paprikával, ne olyan szarral, mint a múltkor.

A tojásrántotta kavarása közben hallotta, hogy fordul a zár, megjött Ádám. Szó nélkül lehúzta a tűzhelyről a serpenyőt, kivett még hat tojást és hozzákeverte. Ádám is szereti a lágyra kevert rántottát. Hosszan keverte, hogy jó krémes legyen. Megmosta a paprikát és vékonyan felszeletelte.

Ádám nem szólt hozzá, éppen a fürdőben piszmogott, amikor bekiabált neki, hogy kész a vacsora, rántotta van, úgy, ahogy szeretik.

Még mindig nem szólt egy szót sem, csak kijött a fürdőből és némán leült az asztalhoz.

Edit magában fohászkodott a jóistenhez, hogy ne legyen ma veszekedés, legyenek mindennel elégedettek, csípjen rendesen az a kurva paprika.

Szó nélkül enni kezdtek.

– Jól elintézted, hogy az egész napom elmenjen a rákos rokonodra, pedig lett volna dolgom.

Úgy látszik, Edit ma megússza ennyivel, a rántotta megtette a hatását, a fiúk jóízűen tömték magukba. A paprika kiváló volt, Ádám meg is jegyezte, hogy látja, végre sikerült ott megvennie, ahol ő mondta. Edit erre már nem is reagált.

Vacsora után összetakarította a konyhát, szárazra törölte az edényeket, és mindent elpakolt. A fiúk valami filmet néztek, az apjuk már lefeküdt, azt mondta, gyengének érzi magát. Edit alig állt a lábán, kivette a kukából a fekete szemeteszsákot, és összetekerte a száját. Nem volt ereje kivinni. Szólt a fiainak, hogy vigyék ki helyette. A fiúk nem figyeltek rá, így újra megkérte őket, de azok a fülük botját se mozgatták. Edit legyintett, és a bejárati ajtóhoz tette a zsákot. Nem baj, majd reggel kiviszi. Mire bement a hálóba, Ádám hangosan hortyogott, de annyira nem aludt mélyen, hogy ne tudja odavágni félálmában, hogy nekapcsoldfelavillanyt, meg miafaszért nem tudsz lefeküdni időben, mint más normális ember. Bárcsak lenne még egy szoba, ahol ő nyugodtan aludhatna, és nem költené fel Edit minden áldott este. Edit szó nélkül vetkőzött a sötétben és szó nélkül feküdt le. Bár hullafáradt volt, sokáig nézte mozdulatlanul a plafont, és igyekezett semmire nem gondolni.

Másnap reggel Ádám alig bírt felkelni, mert annyira szédült. Editnek kiabált, hogy főzi-e már a kávét, mert lement a vérnyomása. Edit éppen a reggelit készítette, már megjárta a boltot, hiszen a fiúk megszokták, hogy minden nap friss péksütemény van az asztalon.

Feltette a kávét, közben hallotta, hogy Ádám kitámolyog a fürdőbe. Majd egy hatalmas robajt hallott. Berohant. Ádám a kék burkolaton feküdt mozdulatlanul, a szájából folyt valami hányásszerű, talán a tegnapi rántotta. Editet jeges rémület fogta el, úristen, mi van, ha nem volt friss a tojás, és megmérgezte őket? Közben próbálta felemelni Ádámot, de ő túl nagydarab volt, és túlságosan ájult. Berohant a fiúkhoz, akik eleinte nem értették, hogy mi van, majd mikor végre magukhoz tértek, rajtuk is úrrá lett a rémület.

A mentők viszonylag hamar kiértek, Ádám egyáltalán nem tért magához, de a szíve még vert.

A kórházban viszont feleszmélt egy pillanatra, a fiúknak sugdosott valamit, hogy vigyázzanak az anyjukra, vagy valami ilyesmit, aztán visszaesett abba az öntudatlan állapotba, és két nap múlva meghalt.

A temetést Edit egyedül intézte, nem akarta a fiúkat még mélyebb gyászba taszítani. Sokan voltak, Editet mindenki szerette. Sajnálták, hogy jaj istenem, mi lesz ezzel a szerencsétlen asszonnyal, hogy fogja ezt a két kamaszt egyedül fölnevelni.

Aztán kicsit megnyugodtak, visszatértek a hétköznapok, Edit újra beállt dolgozni, újra mindent elvégzett otthon, ami egy nő dolga.

Átlagos hétfő reggel volt. A fiúk a kanapén ültek. Növögető pocakjukon egyensúlyozták a tálcát, éppen reggeliztek.

– Kurvára nem éles ez a kés, mondta egyikük, és Edit után vágta.  

A kés pattant egyet a járólapon, és becsúszott a mosogató alá.

 Péterfy-Novák Éva

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Eric Ward