Kettétört életek – 20 évvel a háború után visszasírják Titót Boszniában

-

Augusztusban, a 21. Szarajevói Filmfesztiválon A diplomata című dokumentumfilm után állva tapsolt a közönség. David Holbrooke rendező a filmmel apjának, Richard Holbrooke-nak állított emléket. A taps nemcsak a rendezőnek, hanem a diplomatának is szólt, akinek nevét nagy tisztelet övezi Boszniában. Neki sikerült az amerikai Daytonban tárgyalóasztal mellé ültetnie a bosnyák, a horvát és a szerb vezetőket, hogy 21 nap után Alija Izetbegović, Franjo Tuđman és Slobodan Milošević aláírják azt az egyezményt, amely véget vetett a három és fél éves boszniai háborúnak.

„Jól éltünk!"

Talán ez a mondat tér vissza leggyakrabban, amikor szarajevóiakkal beszélgetek. Bár egy helyi idegenvezető szerint Titót, az egykori Jugoszlávia vezetőjét vagy nagyon kedvelik, vagy nagy ellenszenvvel viseltetnek iránta,

féléves itt-tartózkodásom alatt nem találkoztam olyan emberrel, aki ne sírta volna vissza az egység és testvériség eszméjével fémjelzett időszakot.

A harminc feletti generációkra jellemző jugó-nosztalgiát könnyen magyarázza az, amit az egykori kommunista ország széles rétegek számára nyújtott: munkahelyeket, közbiztonságot, ingyenes oktatást és egészségügyi rendszert, jólétet. És a kiszámíthatóság mellett van még valami, amit etnikai és vallási hovatartozástól függetlenül szinte mindenki megemlít: nem volt szerepe annak, hogy ki milyen vallású, melyik etnikumhoz tartozik.

Ennek egyik ékes bizonyítéka a vegyes házasságok nagy száma, amely mára eltűnni látszik, sőt, a hercegovinai Mostar városában külön gimnáziumot és focicsapatot tartanak fenn a bosnyák és a horvát gyerekeknek. Mára etnikai alapon zárt közösségek alakultak ki, és gyakoriak a nacionalista megnyilvánulások, míg a Vajdaságban élő magyar nemzetiségű Éva így mesélt a háború éveiről:

Szarajevó három és fél éves ostroma alatt a házunkat lebombázták, és beköltöztünk egy barátnőmhöz. Az egyik szobában ő, a hívő muzulmán, a másikban egy hithű katolikus, én pedig a fiammal a gyerekszobában; engem egyáltalán nem érdekel, hogy ki milyen vallású. A városban maradtak szerbek, bosnyákok, horvátok, a szerb szomszédunk lopta a muzulmán és katolikus gyerekeknek és a négyéves fiamnak a kenyeret a katonaságtól, ahol dolgozott.

Hasonló kicsengésű a boszniai zsidó Elma története, akinek édesanyja a háborúban nem menekült el 17 éves lányával és 12 éves ikreivel a biztonságot jelentő Izraelbe, mert nem akarta muzulmán férjét hátrahagyni. Elma szerint:

A felülről, a politika által fűtött nacionalizmus olyan mértéket öltött, hogy csak egy szikra kellett ahhoz, hogy ez a borzalom megtörténjen. Semmi jót nem hozott a háború: tönkretette a gazdaságot, azt a fajta jólétet, amelyben részünk volt, családokat szakított szét, és nagyon sok ember veszítette el az életét. Ráadásul azt is megmutatta, milyen hihetetlen kegyetlenségekre képes az emberi faj.

A balkáni tűzfészek lángra kapott, és a kettétört életek nap mint nap körvonalazódnak számomra, kívülálló számára.

Akkor, amikor egy kávézóban egy Kanadába menekült, látogatóba hazatért bosnyák hölggyel beszélgetek, akkor, amikor egy velem egykorú nő meséli, hogyan tartotta karjaiban halott kisöccsét huszonéves fejjel, és amikor a gyökereit kereső, négyévesen a szüleivel menekülő kislányból filmessé cseperedett bosnyák–amerikai lány alkotását nézem hovatartozásról, szétszakított családokról, a szülőváros, Szarajevó és a város lelke, a „duša” iránti olthatatlan vágyakozásról.

(Kattints a képekre a nagyobb méretért!)

Bosznia-Hercegovina, a „szörnyszülött"

Szükségességét nem, de a daytoni megállapodás eredményét történészek számtalan fórumon megkérdőjelezik. Az ott létrejött, gyakran szörnyszülöttnek titulált állam, Bosznia-Hercegovina két entitásból, az ország területének 51 százalékát adó bosnyák–horvát föderációból, és a főként szerbek lakta Szerb Köztársaságból áll.

A hatalmasra duzzadt kormányzati szektorban a horvát, a bosnyák és a szerb fél is képviselteti magát, és egyetlen döntést sem lehet meghozni, amíg nincs közöttük egyetértés, így a gyakran eltérő érdekek miatt a döntéshozatal lassú és nehézkes. A régióban egyre erősödő nacionalista szólamok – köztük a szerb filmrendező, az Emirből Nemanjává lett Kusturica sokakat elérő  –, a Szerb Köztársaság fenyegetőzése, hogy kilép a föderációból és Szerbiához csatlakozik, az ingatag lábakon álló gazdaság, a fogyatkozó külföldi segélyek, a nagyarányú korrupció, a 40 és 50 százalék között mozgó munkanélküliség nem adnak okot optimizmusra.

Egy húszas éveinek végén járó lány, aki sérült gyerekekkel foglalkozik, illetve csak szeretne foglalkozni, mert huzamosabb ideje nem talál munkát, a Dinári Alpokban kanyargó buszon a lenyűgözően szép tájat nézve jegyezte meg:

Gyönyörű ez az ország, de kilátástalan a helyzetünk. Ha nincs ismerősöd, akkor szinte lehetetlen munkát találni. Projekt alapon dolgozom, vagy ha nincs munkám, akkor önkéntesként segítek.

Egyedüli megoldásként külföld felé kacsingat, mint nagyon sok fiatal a 4 milliós országban, amelyet a háború alatt és után másfél millióan hagytak el, és ahol százezren vesztették életüket.

Szarajevó, a puskaporos hordó

Szarajevó az a város, ahol a XX. század elkezdődött és befejeződött: Gavrilo Princip lövésével és a város három és fél éven át tartó ostromával. És hogy mit hoz a jövő? Most legtöbben csak a reményekbe, és ki-ki a jugó-nosztalgiába kapaszkodik. Bosnyák tanárnőm, Alma szerint

az emberek gyakran mondogatják, hogy majd jön egy jobb időszak, amit ismét háború követ. Ez valahogy mindig így volt a történelmünkben.

Reméljük, ezt a ciklikusságot nem igazolja a jövő, és e sokat megélt ország számára valami tartós jóval kecsegtet – mindhárom fél számára.

Trembácz Éva Zsuzsa

A fotókat a szerző készítette

Éva szerzői Facebook-oldalát ITT találjátok.