–

„Mondják, csak egyszer vagy fiatal.
De nem tart ez egy kicsit túl sokáig?
Tovább annál, mint ami elviselhető.”

Hilary Mantel: Szeretet-kísérlet 

A fiú és a szörny

A történet egy fiúról szól, aki „túl idős, hogy kölyöknek nevezzük, ahhoz meg túl fiatal, hogy férfi legyen.” Conor O’Malley édesanyjával él kettecskén. Az asszony rákos. Betegsége előrehaladtával mind nehezebben tud gondoskodni a fiáról. Conor legnagyobb bánatára édesanyja egyre sűrűbben szorul rá a nagymama segítségére. A fiúnak az iskolában sincs sok sikerélménye: a többség messzire elkerüli, mintha az anyja betegsége valami különös módon rajta keresztül fertőzne. Egyedül az osztály hangadója tünteti ki megkülönböztetett figyelmével, igaz, ő is csak annyiban, hogy időnként jól elnáspángolja. Mindezekből kifolyólag talán nem meglepő, hogy Conort egy visszatérő rémálom gyötri. És akkor a szörnyről még nem is beszéltünk.

Előbb volt a rémálom, és csak később jött a szörny. A különös lény mindig éjfél után kísérti meg, mindig ugyanabban az időpontban érkezik. Órát lehetne hozzá igazítani. Hogy mit akar tőle? Mesélni. Három mesét kíván elmondani Conornak, s cserébe a fiúnak is mondania kell egyet. Álom ez... vagy maga a valóság? Conor bizonytalan ebben, de közben egyre erősödik benne az érzés: a szörny azért jön, hogy valakit megmentsen.

Mese és valóság

A történetet a népszerű ifjúsági szerző, Patric Ness írta Siobhan Dowd angol írónő ötlete nyomán. Dowdnak ez lett volna az ötödik könyve, ám váratlan halála megakadályozta a befejezésében. Nesst kérték fel rá. Az írónő az alaphelyzetet és a szereplőket már kidolgozta, és megvolt a regénykezdés is. A többi Ness érdeme. Ő adaptálta végül vászonra is. A direktori feladatokat a spanyol rendező, J. A. Bayona vállalta, akinek különleges érzéke van a sötét, misztikus hangulatteremtéshez. Az elsősorban thrillerekre specializálódott hispán rendezőfenomén most igazán kiélhette magát a film fantáziavilágának megteremtésében.

Sajátos módon keveredik a mese és a valóság ebben a nagyszerű történetben: Conor belső világát egy szimbolikus időpont és a realitás elvékonyodott szövete választja el a fiú rideg környezetétől. Ez a szövet foszlik szét éjfél után, hogy Conor megelevenedett tudatalattija a fásult fiú segítségére siessen, és minden finomkodás nélkül, a maga nyerseségében terelje a helyes irányba. Mindezt három mese formájában.

És micsoda mesék ezek! A történetek vadállatiak, és képesek mindig a legváratlanabb irányokba fordulni. Engem legjobban a fabulák rétegzettsége fogott meg:

egyszerre szolgálnak útmutatásul Conor egy-egy élethelyzetére, fogalmaznak meg általános életbölcsességet, és mutatnak előre a történet végső konklúziójára, egyben Conor „meséjére” az igazságról.

Hogy jól elkülönüljenek a film többi részétől, és erősítsék a mesejelleget, Bayona ezeket a történeteket – pontosabban az első kettőt! – teljes egészében animálta, s mintegy rajzfilmbetétként emelte be a produkcióba.

Conort sajátos viszony fűzi a filmben a nagyanyjához. A nagyi tipikus idősödő üzletasszony, akinek az otthona mindig pedánsan tiszta. És persze mindenről és mindenkiről megvan a maga véleménye. Elvárja, hogy mások igazodjanak hozzá, a fiút mégsem ezek zavarják a legjobban, hanem az, hogy úgy érzi: nem  kerülhet közel a nagyanyja miatt az anyjához, mert éket ver közéjük. Pedig – és erre az első mese világít rá – pontosan az ellenkezője a helyzet. A fiúnak meg kell tanulnia közös nevezőre jutnia a nagyanyjával. E közös nevező pedig nem más, mint az anyja iránt érzett szeretetük.

Van rosszabb, mint a láthatatlanság

Conor az iskolában szellemként siklik át a hétköznapokon. Mindenki tisztában van az anyja állapotával: a tanárok elnézően bánnak vele, míg a többi gyerek kellő távolságot tartva néz át rajta. De nem, nem mindegyik: egy Harry nevű srácot kifejezetten irritál Conor megkülönböztetett kezelése, és amikor csak teheti, ezt az öklével dörgöli az orra alá. Ő azonban kifejezetten élvezi ezt: Harry számára legalább nem láthatatlan, és a fizikai fájdalom révén pedig legalább érzi, hogy él. Amikor Harry leleplezi a kis titkát, és idomulva a többiekhez ő is átnéz rajta, Conorban valami elpattan: úgy dönt, tesz róla, hogy észrevegyék. Ám – és ez a harmadik mese tanulsága – „van rosszabb is, mint a láthatatlanság. Conor nem volt többé láthatatlan. Mégis távolabb volt a többiektől, mint valaha.”

Vajon mit érez egy gyermek, ha végig kell néznie édesanyjának egyenlőtlen küzdelmét egy halálos betegséggel szemben? Az érzelmek kakofóniájából minduntalan ki-kihallatszik a pusztító harag, a romboló düh.

Az indulat természetes velejárója ennek az élethelyzetnek. De mi van akkor, ha ez az önmagunk elől is elrejtett bűntudatból táplálkozik? „Az emberek legtöbbször maguknak hazudnak. A „fájdalmas igazságok” életre hívják a „kényelmes hazugságokat”, s az ember bizony képes arra, hogy az utóbbiakkal leplezze az előbbieket, még saját maga előtt is. Amennyi csodálatos tulajdonságnak jut hely bennünk, épp annyi botornak is. Conornak végül lesz annyi bátorsága, hogy szembenézzen saját magával, és a kimondatott igazság lesz az ő története. S ez az utolsó történet lesz egyben az ő megváltása is.

Egy gyerek és a fájdalom

A 15 éves skót gyerekszínész, Lewis MacDougall a Szólít a szörny főszerepével megkapta élete nagy lehetőségét, és él is vele. Liam Neesonnal – ő kölcsönzi a szörny hangját, és a számítógéppel renderelt fizimiskáját – közös kettőse telíti élettel a filmet, a többi színész mellékszerepekben csak asszisztál. Az édesanyát Felicity Jones formálja meg, aki itt sokkal inkább bizonyítja színészi rátermettségét, mint a Star Wars-spin off, a Zsivány Egyes főszerepében. Sigourney Weaver minden igényt kielégítően bújik a nagymama bőrébe, míg a távolba szakadt édesapát a Hollywoodban egyre sűrűbben foglalkoztatott Toby Kebbell személyesíti meg.

Conor nem akar mást, csak annyit, hogy véget érjen a fájdalma. Önző gondolat, tudom, de ettől olyan emberi.

Ha a fejünkben kavargó káosz olykor tévútra is vezethet, a szívünkben támadt, egymásnak ellentmondó érzéseink pedig becsaphatnak, csak nézzünk magunkba, s a dolgok mélyére temetett, fájdalmas igazság majd vezeti a tetteinket. Szerencsére az életben nagyobb súllyal esnek latba a tettek, mint a gondolatok. Mert „nem a szavakkal írod az életedet. Tettekkel írod. Nem az a lényeg, hogy mit gondolsz. A lényeg az, hogy mit cselekszel.”

 Bányász Attila

A cikkben fellelhető idézetek Patrick Ness és Siobhan Dowd azonos című, Szabó T. Anna által fordított, és magyarul a Vivandra Kiadó gondozásában 2012-ben megjelent regényéből származnak, a kiadó engedélyével.

Fotók: Szólít a szörny (Freeman Entertainment)