Amikor a méret a lényeg – Godzilla mindent elpusztít, így menti a menthetőt

–

Tulajdonképpen nincs is mit csodálkoznunk azon, hogy az éghajlatváltozás újra a filmvászonra csalta Godzillát. Ellentmondásos népnevelő ő: gigászi tömegpusztítás közepette is környezetvédelemre sarkall, ösztönszinten szólítva meg a nézőket. Még Roland Emmerich rendező sem volt erre képes megalomán világpusztító látomásaiban (Holnapután, 2012), pedig ő maga is leforgatta a saját Godzilla-változatát. Talán Godzilla valóban isten, aki a pusztítás színházát játssza elő nekünk, és keni elnagyoltan a mozivászonra. „Nem vagytok többek, mint hangyák a porban” - üzeni. „Hangyák, amelyek képesek felzabálni a világot.”

Bár nem eredeti gondolat, mégis Smith ügynök fogalmazza meg a legfrappánsabban a Mátrixban: az emberiség olyan, mint a vírus, amely addig szaporodik, amíg fel nem éli a gazdatestet. Ennek nyomvonalán indul neki a Godzilla legújabb része, amelyben a Föld gigászi őslények formájában készül revansot venni: ha az emberiség a vírus, akkor forró és perzselő lázra van szükség ahhoz, hogy ismét egyensúlyba kerüljön a természet. Az emberiség ideje tehát lejárt volna?

Godzilla az idők folyamán a morális skála valamennyi tartományában elidőzött már; az öt évvel ezelőtt újraindított amerikai franchise egy jóindulatú szörnyet vizionál, amely az emberek mellett tör lándzsát. Tehát ez esetben a természet egyszerre pusztít és véd;

az új Godzilla-film valójában a rák parabolája, és azt a kérdést feszegeti, hogy mi a gyógyulás ára.

E magvas alapkonfliktusba belecsomagol egy elnagyolt drámát is egy trauma következtében darabjaira hullott családról. Kifejezetten érdekes libikókázásba kezd a kamasz gyermek érzelmeivel, hol az anya, hol az apa javára billentve a mérleg nyelvét. Kár, hogy ez végül eltörpül a gigászok csatája mellett, elvégre kit érdekel (rajtam kívül) egy kislány összetört, és a szülei által még jól meg is taposott szíve, amikor a világ megváltása a fő cél?

A Godzilla ugyanis nem a világvégéről, hanem épp ellenkezőleg, annak megmentéséről szól.

A film az ökoterrorizmus témájában is megmerítkezik: két lábbal toccsan bele a környezetvédelmi célból elkövetett erőszakos cselekedetek tócsájába, hogy aztán megrettenve visszahúzódjon, és végül teret engedjen a szörnyek keringőjének. 2016-ban az Érkezés emelte a sci-fi fókuszába a grammatika és a grafológia tudományát, a Godzilla 2. részében pedig a bioakusztika (az élőlények által keltett hangjelenségekkel foglalkozó szakterület) gondoskodik a tudományról a fantasztikumban.

Kár, hogy a részletek kidolgozására végül nem maradt idő… Vagy inkább pénz? Kreativitás? Hőseink mérgezett egérként szaladgálnak egyik helyszínről a másikra, banális és közhelyes frázisokat pufogtatnak, miközben a logikai hibáktól előbb hullik darabjaira körülöttük a történet, mint a lények faltörő csörtéitől.

Pedig mind a szörnyek makro-, mind a család mikrokozmoszában benne rejlik a dráma lehetősége, de sajnos nem akadt, aki a felszínre hozza.

Persze talán nem is ez volt a cél. Hanem minél több szörny-pankráció és látványos nagytotál. Valósághűbb számítógépen generált kép. Hangosabb. Csillogóbb. Színesebb. Nagyobb. Mert hát a méret a lényeg, ugye?

Kyle Chandler amerikai akcióhősként domborít a vásznon, minden mozdulatával tesztoszteront fröccsentve szanaszét a díszletben; tényleg csak egy cowboy kalap hiányzik a fejéről és egy ostor a kezéből. Charles Dance, bár számos remek alakítással bír – az ökoterrorista alakja most nem tartozik közéjük –, immár levakarhatatlanul magára öltötte Tywin Lannister alakját. Ha rajta múlik, az emberiség most is megfizeti a tartozását. Millie Bobby Brown – a kiscsaj a Stranger Thingsből – megannyi televíziós sorozat után készen áll a szélesvászonra: szívesen látnánk valami komolyabb szerepben. A szülei közt őrlődő tini karakterével messze övé a leghitelesebb alakítás a filmben. Vera Farmiga ellentmondásos anya figurája (á lá Bates Motel) a legizgalmasabb szereplője lehetett volna a történetnek, éppen ezért szomorú, hogy semmit sem tudtak kezdeni vele. Pedig az anya, a feleség és a tudós szerepei közt elvesző asszony űzött tekintete végig ott kísért a pillantása mélyén.

Sajnos az egyedi látásmódjáról ismert Michael Dougherty író-rendező, aki az elmúlt években alaposan kiforgatta az ünnepeket (a Halloweent az Adsz vagy kapsz, a Karácsonyt pedig a Krampusz című filmjével), képtelen rálelni a szörnyek közt az emberre.

Hol van az már, amikor két fickó jelmezbe öltözve gyepálta egymást egy makettváros közepén? Mindez a speciális effektek csúcsteljesítményeként. A Godzilla számítógépes szörnyetegei most már biteket szórva feszülnek egymásnak, a látványra nem lehet panasz. Talán csak annyiban, hogy míg Gareth Edwards öt évvel ezelőtti akciószekvenciái olyan epikus és stílusos jelenetekben csúcsosodtak ki, mint amilyen például a nagy magasságból történő ejtőernyőugrás (HALO) vagy a többemeletes lényekkel való bújócska a ködben, addig Dougherty sematikusabb látványvilága beolvad a trendi blockbusterek szürkeségébe.

Nem sokat dob rajta a ScreenX formátum sem. A ScreenX 270 fokos moziélményt ígér, kvázi a vásznat kiterjeszti a mozi oldalfalaira is. Szépen hangzik a „körbeölel a mozi” kifejezés, de nem feltétlenül fedi a valóságot. Egyrészt a játékidő során csak időnként, a látványosabb jeleneteknél „léphetünk így be” a filmbe, ezt leszámítva egyébként a ScreenX is hagyományos vetítést takar. Ugyanakkor közelében sincs mondjuk a VR-élményhez: az oldalfalakon teljesen funkciótlan képsorok futnak, amelyek valóban csak kiterjesztései a központi vásznon történteknek, amelyek a perifériás látásunkat szolgálják ki.

A ScreenX-ből úgy hozhatod ki a legjobbat, ha forgolódás helyett végig a középső vászonra fókuszálsz, és hagyod, hogy az agyad megteremtse a varázslatot.

Én azonban úgy jártam, mint a 4DX mozival, ahol az alattam mozgó szék és a szimulált környezeti hatások inkább újra és újra kirángattak a filmes élményből. A moziélmény csúcsa így nálam továbbra is kimerül az IMAX 6 emelet magas vásznában.

A Godzilla szörnycirkusza kiegészül a közismert állatfajokból és mitikus lényekből összemixelt, klasszikus óriásszörnyekkel (ezeket kaidzsúknak hívják), mint amilyen a gigantikus pillangó, Mothra vagy a háromfejű sárkányként ábrázolt Ghidorah. A Godzilla-rajongóknak összefut a szájában a nyál e lényfelhozatal láttán.

A szörnyek királya alcímet viselő alkotásnak megmarad a környezetvédelmi áthallása, ami nem kevés öniróniát feltételez, tekintettel arra a hatalmas pusztításra, ami a mai blockbusterek esetében is rendhagyónak számít. Nincs mese: Godzilla, körberadírozva maga körül a világot, menti a menthetőt. A kérdés csak az, hogy mit, ha egyszer kő kövön nem marad.

                                                                                     Bányász Attila