Nem a méret a lényeg

Nacho Vigalondo spanyol filmes pontosan tíz évvel ezelőtt lökte bele az átlag kispolgárt egy időhurokba az Időbűnök című első nagyjátékfilmjében, amelyben egymástól távol álló műfajokat, az időutazásos sci-fit házasította a sorozatgyilkosos thriller műfaji elemeivel. Megkapóan eredeti mozgókép született, amelyben az irreális helyzetbe sodródó kisember elszánt kapálózásával még jobban belegabalyodik az idő nyúlósan cseppfolyós szálaiba, mint légy a pókhálóba. Az Időbűnök főhősének önmagából kifordulva mélyen alá kellett buknia saját zavaros lelkivilágába, hogy a mélyponton megvetve a lábát, újra a felszínre emelkedhessen. Ez a lendület a hispán író-rendezőt egyenesen Hollywoodig repítette.

Vigalondo legújabb filmjében a teljesen szétcsúszott Gloria (Anne Hathaway) vetíti ki hegynyi méretű problémáit a világ túlsó felére, hogy aztán Szöul népessége érdekében szembenézzen velük. A romantikus komédia keveredése a hagyományos szörnyfilmek, a kaidzsúk (távol-keleti filmműfaj, amely általában Japán nagyvárosokat megtámadó vagy egymással harcoló szörnyekre épül – a szerk.) toposzainak parodisztikus komponenseivel ismét zavarba ejtő elegyet ígér.

A felütés kafkai, a végkifejlet pedig meglepően drámai. Szóval igazi különlegesség.

Nem csoda, hogy a Godzilla jogait birtokló szörnyfilmes stúdió, a Toho felfújta magát, és bíróság elé citálta a gyártót. Vigalondo filmje azonban aligha fogja elhomályosítani a japán ősgyík mítoszát. Mondhatni, nem egy súlycsoportban küzdenek. A kolosszus megszeppenve pislog föl a Godzillára, mint bányász a liftakna zsugorodó fényfoltjára: ugyanakkor mélyebb, tartalmasabb szórakozást ígér, mint holmi Tokiót leamortizáló őshüllő.

Marionett

Az alkoholproblémákkal küzdő, munkanélküli Gloria élete egy véget nem érő bulizás. Nem tud, de nem is igazán akar kikászálódni ebből a mókuskerékből. A pasija meg is elégeli a helyzetet, és rövid úton kirakja a lány szűrét. Gloria hazatér szülei el/kiadás előtt álló házába egy új élet reményében, ám a bútorozatlan kégli pont olyan sivár és kiüresedett, amilyen az élete. Összetalálkozik gyerekkori cimborájával, Oscarral, aki munkát ad neki a bárjában. A „dolgos” hétköznapok azonban rendre baráti tivornyázásba torkollnak. Eközben a világ másik felén egy óriási szörnyeteg magasodik a toronyházak fölé, ám ahelyett, hogy nekikezdene módszeresen lerombolni a várost, ahogy azt más filmes társai teszik, egyre furcsábban viselkedik. Gloria ráébred, hogy valamiféle kapcsolat van közte és a különös lény között.

Minek nevezzelek?

A kolosszus elsőre klasszikus hollywoodi romkomnak tűnik, némi drámai felhanggal: adott egy új élet után vágyódó leányzó, aki önerőből látszólag képtelen kitörni a saját maga alkotta ördögi körből. Megjelenik a képben egy régi barát, aki nyilvánvalóan vonzódik hozzá, és amit ő persze észre sem vesz. Micsoda elcsépelt klisé, gondolhatnánk! Ám valami hibádzik: a taplóként feltűnő ex a változás, míg az egyre szimpatikusabbá váló barát az állandóság allegóriái, Gloria élete pedig sürgős fordulat után kiált. A lány az egyre inkább lelki társsá előlépő Oscarral közös, hajnalig tartó italozgatásai azonban nem igazán egyeztethetők össze az Anonim Alkoholisták 12 lépcsős programjával.

A szörny másik féltekén való megjelenése alaposan átrendezi a szereplők egymáshoz való viszonyát. Gloria és Oscar hiába kapnak egyedülálló lehetőséget, hogy túlnőjenek önmagukon, kicsinyes, már-már gyermeteg problémáik továbbra is gúzsba kötik őket.

Mi több, felszínre bukkannak a valódi jellemvonásaik, és az addigi súlytalan vígjáték véresen komoly drámába fordul.

A kolosszus szörnyfilm jellege ugyanakkor továbbra is bizarr momentuma a produkciónak: egyszerre szimbolikus és parodisztikus. Utóbbival csupán annyi a probléma, hogy egyáltalán nem vicces. Érezhetően az alkotók is elbizonytalanodnak: hol poénra veszik az egészet, hol páros lábbal szállnak bele az empátiánkba, amikor túlhangsúlyozzák a szörny egy-egy megmozdulásának tragikus következményeit.

A történet nem ad megnyugtató magyarázatot Gloria és a szörny közti groteszk kapcsolatra, valamilyen szinten ez megmarad az abszurd szintjén, ugyanakkor a nézőben sem marad a végére hiányérzet. A film lezárása ügyesen elmossa a műfaji határokat.

Hárman párban

Anne Hathaway terhessége második trimeszterében mondott igent a felkérésre, ám ebből semmi sem látszik az alakításán, pedig a szétszórt és összezavarodott Gloria figurája a lehető legtávolabb állhatott tőle.

Jason Sudeikis volt már förtelmes alkalmazott, kamu családfő és plátói szerető, itt egyenesen élete legjobbját nyújtja Oscar szerepében, a játékidő előrehaladtával éppolyan főszereplővé lépve elő, mint Hathaway. Hálásan bújnak bele mindketten a figuráikba, amelyek pont a műfajidegen árnyaltságból fakadóan lesznek olyan jók: nem véletlen, hogy a film romantikus drámaként funkcionál a legjobban.

A szépség és a szörnyeteg hercege, Dan Stevens, aki mostanában ezer alakban csak Légió, csupán asszisztál a két főhősnek, akik a produkció jármába feszülve elhúzzák a hátukon az egészet.

Mert tényleg NEM a méret kell, hogy legyen a lényeg

A kolosszus, ha a pikkelyeitől lecsupaszítjuk, nem más, mint egy remek önébresztő utazás. Az ember egyedül önmaga képes a ketrecajtót kinyitni, amelyet saját magára zárt. Hatalmas közhely ez, amelyet ezúttal meglepő eredetiséggel egy égig érő szörnyeteg prezentál, miközben idiótán táncikálva földbe döngöl számtalan háztömböt.

Ugyanakkor felmerül a filmben a hatalommal való visszaélés kérdése is, amelyre mindig és mindenhol egybehangzó NEM lehet csak a válasz, amit az egyénnek kell kimondania, de az egész társadalomnak kell visszhangoznia.

Nem kilencmillió elfenekelt, megfélemlített és zaklatott marionettbábu vagyunk, hanem galaxis, benne eltérő flórájú és faunájú bolygókkal, melyeket  megdönthetetlen fizikai törvényekként fognak egybe az egyetemes emberi értékek. Sose nőjünk fölébük! Mert szörnyetegekké leszünk.

 Bányász Attila

Képek: HBO, Toy Fight Productions