„Úgy hiszem, nem csupán természetfölötti rémségek sorát szövöm egybe” – Mary Shelley

–

Romantikus züllöttség

„A nagy kor újra ránk köszönt,
aranykor jő megint,
mint kígyó vedlik majd a föld,
megújul lombja mind,
s fény lebben égen, államon,
mint ébredés az álmokon.”

Mary Wollstonecraft Godwin 16 éves volt, amikor Skóciában megismerte a brit romantikus költészet egyik kimagasló alakját, Percy Bysshe Shelley-t, akinek Hellasz című költeményéből a fenti idézet is származik.

Az ifjú Shelley két kortársával, Lord Byronnal és John Keatsszel egy új világot ünnepelt a XVIII-XIX. század fordulóján. A szabadság eszménye, az individualizmus, a képzelet és a spontaneitás kerültek költészetük középpontjába. A gyermeki naivitást éltették, melyből álmok, kiszámíthatatlan sugallatok és játékosság született. Egy szabadabb, konvencióktól és elnyomástól mentes, boldogabb társadalomról álmodoztak. Ez volt a terv: fantáziával és nagy álmokkal megváltani a világot.

Samuel Taylor Coleridge egyenesen kijelentette, hogy a költő legfontosabb erénye a képzelőerő, mely istenszerű teremtővé emeli birtokosát.

De szabad-e bárkinek is ilyen babérokra törni? Mi történik, ha a nagy idealizmus és szabadelvűség a mindennapokban felelőtlenséggé, erkölcstelenséggé és önimádattá alacsonyul?

Mary a legtöbbek szerint erről írta a Frankensteint. Csalódott Percyben, aki folyamatosan csalta, sőt az új film szerint még első gyermekének halála is a férfi lelkén száradt. Csalódott Lord Byronban, akinek vendégeként írta a regényt, és csalódott az akkor tomboló ipari forradalom tudósainak határt nem ismerő, eszeveszett ambícióiban.

Főhősébe, Victor Frankenstein doktorba belegyúrta a romantikus idealistákat hatalmas álmaikkal, ám a megvalósításhoz már nem elegendő bátorsággal és szorgalommal.

Victor Frankenstein, a szörnyeteg

Victor Frankenstein egy tudós zseni, aki embert akar alkotni, arcátlanul magának követelve Isten szerepét.

Mary többször részt vett elektromosságról és egyéb technológiai fejlődésről szóló előadásokon, ahogy figyelemmel követte Percy otthoni kísérleteit is. Ezen kívül nem kerülték el a londoni pletykák és feljegyzések sem orvosokról, akik az emberi testen való kísérletezés érdekében a hullarablástól vagy egyenesen a gyilkosságtól sem riadtak vissza.

Regényében a doktor is sírokból lopott testrészekből tákolt össze egy emberformájú lényt, majd elektromossággal keltette életre.

Mikor azonban a lény kinyitotta sárga szemeit, és Victor Frankenstein meglátta, milyen torzszülöttet alkotott, magára hagyta és elmenekült a színről. Nem vállalta a felelősséget a teremtményéért, nem segítette abban, hogy torz külseje ellenére beilleszkedjen a társadalomba, nem tanította meg beszélni, írni, olvasni. A lénynek magány, elutasítás és kirekesztettség lett a sorsa. Így az bosszúból a doktor szerettei ellen fordult, de Frankenstein még családtagjai halála után is lassan eszmélt, és csak indult a szörnyetege után, hogy elpusztítsa, amikor már mindenkit elveszített.

Sokan azt hiszik, a doktor kreációja kapta a Frankenstein nevet. Talán nem is olyan nagy tévedés ez, hiszen aki Mary szemében az igazi szörnyeteg, az valóban a Frankenstein nevet kapta – ő azonban nem az alkotás volt, hanem a mester.

Ez történik, ha egy férfi nő nélkül kíván gyermeket nemzeni

A könyv alcíme (A modern Prométheusz) a görög mitológia egyik legfontosabb történetére utal. Persze sok csavaros változata létezik a mítosznak, én most a legegyszerűbbet mesélem. Prométheusz titán, aki Zeusznak segített a férfi megalkotásában, egy nap ellopja az istenektől a tüzet – vagyis a tudást –, és az embereknek adja. Zeusz mély haragra gerjed, és mind az embereket, mind Prométheuszt megbünteti. A titánt egy kősziklához láncolja, ahol mindennap egy keselyű marcangolja a máját. Az embereknek pedig csalárd módon ajándékot küld, a „mindennel megáldott” első asszonyt, Pandórát, aki aztán nem tud parancsolni kíváncsi természetének, és kinyitja az egyetlen szelencét, amitől tiltották. Így szökött ki a ládikából minden gond, baj és szerencsétlenség az emberek világába.

Mary a regényben utalásokat tesz egy nagyon hasonló történetre, John Milton Elveszett paradicsomára. Ebben a történetben a tudás megszerzése után Isten kiutasítja Ádámot és Évát a Paradicsomból, ahol nem létezett betegség, bánat és fájdalom.

Sokan ennek a két történetnek a feminista változatát látják a Frankensteinben. Míg a keresztény és a görög mitológiában is az asszony a bukás okozója, Mary történetében a férfiak az asszonyok beavatkozása nélkül, sőt pont annak hiánya miatt buknak el.

A nők a regényben mellékszerepbe szorulnak, a három férfi hősnek jut minden feladat: Robert Walton kalandornak, akinek Frankenstein elmeséli a történetét; aztán persze magának a doktornak; és a megalkotott lénynek, akiről szintén tudható, hogy hímnemű.

Mind a három karakter magányosan, segítség nélkül tör nagyra, hatalmas álmokat követ, míg végül egytől egyig elbuknak.

Saját önhittségük és nagyravágyásuk, gonosz ambícióik miatt zuhannak romlásba, nem azért, mert egy nő belekotnyeleskedett a „férfiak dolgába”, ahogy az ógörög és keresztény mitológia is előszeretettel hirdeti.

Sőt, a lény és alkotója közti szülő-gyermek kapcsolatból arra következtethetünk, hogy egy anyafigura csak segítette volna mind a doktort, mind a lényt az elfogadásban és beilleszkedésben. Anne K. Mellor kritikus kiemeli, hogy „bizony, baj történik, ha egy férfi nő nélkül kíván gyereket nemzeni”.

Mary édesanyja maga is radikális feminista nézeteiről és munkásságáról volt híres. Mary Wollstonecraft mindjárt a kislánya születése után halt meg gyermekágyi lázban. Mary tehát pontosan tudta, milyen elhagyatottnak lenni, anya nélkül felnőni. Ezek után majdnem biztos, hogy arra akart utalni: szörnyeteggé válhat, akit szülei elhagynak. Ez a figyelmeztetés ma is ugyanolyan érvényes, mint a viktoriánus Angliában volt. Csak ma inkább úgy, hogy

nem szabad a gyerekeket magára hagyni a virtuális világban, valós emberi kapcsolatok nélkül, mert szörnyeteg válhat belőlük. 

A szörnyeteg nem születik, a szörnyeteget a világ kreálja

„Mindenütt boldogságot látok, s ebből csak én vagyok visszavonhatatlanul kirekesztve. Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek” – mondja a lény Frankensteinnek közvetítve az ősi gondolatot, miszerint a szörnyeteg nem születik, hanem azzá teszi a környezete a kirekesztettség és magány által.

Mary korában ez a felszabadított rabszolgák asszimilálódása kapcsán vált társadalmi kérdéssé, ma pedig a migrációs válság miatt megfontolandó gondolat.

De ha egyéni szinten beszélünk róla, akkor is örök tanulság, hogy a másságban inkább az egyediséget kellene látni, és nem szabadna megítélnünk senkit pusztán a csomagolás alapján. Frankenstein kreációja a történet szerint megtanul egy XVIII. századi filozófus módjára beszélni, zord külsejétől elborzadva mégsem jut el odáig, hogy ezt bárki értékelni tudja benne.

Csernik Gréta

Források: ITT, ITT, 

Kiemelt kép. Getty Images, Wikipedia