–

Szemerkél az eső, csípős hideg van, épp, hogy nem fagy. Ütemesen tolom magam előtt a leheletem, a Leicester Sqaure-ről gyalogolok. Éjjel fél három, nem jár már semmi, és különben is azt kérte, ne mutatkozzam metrón vagy buszon, biztosra vehető az ügy után a nyomozás, nem volna jó, ha egy biztonsági kamera felvételén véletlenül feltűnnék a kalappal. Természetesen szót fogadok, itt kutyagolok, lihegve, mert késésben vagyok, és iszonyú ciki egy államférfitól elkésni. Azt is utasításba adta, hogy szemből érkezzem a folyó felől, ugyanis, ha kicsit el is bóbiskol, a mozgást észlelni fogja, van rutinja az éber alvásban, fel tud készülni a fogadásomra. Ám ha „hátbatámadom”, véletlenül olyan cifrát talál káromkodni ijedtében, hogy egy életre elszégyellem magam, vagy épp a botjával fog önvédelemből tarkón vágni. Szóval a saját érdekem: szemből menjek.

Mielőtt a talapzathoz lépek, még egyszer szétnézek: tiszta a levegő, senki nincs a környéken. Ráemelem a tekintetem: robusztus, tisztelet parancsoló bronz úr. Felnézek rá, egy pillanatra tátva marad a szám, görcsbe ugrik a gyomrom. Épp megszólítanám, és ahogy rekedten próbálok egy „Sir"-t kipréselni a torkomon, megelőz:

 – Jó estét, kisasszony, épp időben, már kezdtem elbóbiskolni.

– Jó estét, Sir, borzasztóan sajnálom, bocsánat a késésért, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy időben érkezzem, csak…

 – Értelmetlen azt mondani: minden tőlem telhetőt megteszek. Azt kell tenned ugyanis, amit a helyzet megkövetel. Magácska késett, talán kicsit hamarabb kellett volna elindulnia. Fátylat rá. Elhozta? Elhozott nekem mindent, amit megbeszéltünk?

– Természetesen, Sir, tisztítva, keményítve itt hozom a „Cambridge” kalapot, megjegyzem, nem volt könnyű elrejteni a kabátom alá ebben az időben.

– Remek, negyvenhárom éve állok itt fedetlen fővel, és ugyan mindig kész vagyok tanulni, annak azonban nem mindig örülök, ha tanítanak. Nem áll szándékomban beletanulni a kalaptalanságba! Na, ügyesen kapaszkodjon föl, és gyorsan nyomja a fejembe azt a kalapot!

Nekiveselkedem, nincs fogás a grániton, a hidegtől elgémberedett ujjaim se segítenek, ráadásul most már a tenyerem is izzad. Többszöri sikertelen próbálkozás után megfogadom az ő tanácsát: a sétapálcába kapaszkodva küzdöm föl magam melléje.

– Ez a beszéd! Szeretem, ha mennek a dolgok. Ha nem mennek, szeretem elérni, hogy menjenek! Adja a szajrét, kisasszony, fogytán az időnk, hamarosan jönnek a parlamenti éjjeliőrök. Műszakváltás lesz.

Ahogy felegyenesedem, hogy a kérésének eleget tegyek, megszeppenek. Itt állok szorosan a világ egyik legnagyobb hadvezére, politikusa, gondolkodója mellett. A hideg futkos a hátamon az ünnepélyes pillanattól. Ő persze azonnal kiszimatolja a megilletődöttségemet.

– Ugyan, kisasszony, hagyjuk a kimondatlan, szürreális pátoszt. A nagyság és jóság ritkán párosul ugyanabban az emberben. Minden ember akkora, amekkora dolgok feldühítik. És engem most speciel az dühít, hogy még mindig nem kaptam meg a szivaromat – mondja kacéran mosolyogva, én pedig a fejébe nyomom a kalapot, és a zavart csodálatomat felváltja egy zavart keresgélés a kabátom belső zsebében.

– Milyen szivart hozott? Remélem, kubai! Tudja, könnyen megelégszem a legjobbal.

– Kubai, hogyne, parancsoljon, Sir, egyenesen Robert Lewistól, a kereskedő öt szál Bock Giralda-t küldött önnek.

 – Nagyszerű, azonnal gyújtson is meg nekem egyet! És mondja, kisasszony, hogy van manapság a jó öreg Robert? Gondolom, a kereslet visszaesett, amióta nem járok hozzá.

Nincs alkalmam válaszolni, nem is nagyon tudnék, inkább sietve meggyújtom neki a kesernyés, vastag szivart, és mivel ő nemigen tud mozdulni (bal keze a ballonkabát zsebében, jobbal a pálcára támaszkodik, amibe nem mellesleg én is kapaszkodom), beteszem a kubai csemegét a szájába. Beleszippant. Serceg a dohány, a vöröslő szivarvég enyhén megvilágítja a sötét bronz alakot. Ámulattal nézem. Majd mielőtt említené, észbe kapok, és az üveg Pol Roger pezsgőt is előhúzom a kabátom rejtekéből. Pukkanás nélkül sikerül kinyitnom. Műanyag pezsgőspohárba töltök. Óvatosan megitatom.

– Látja, kisasszony, iszom és szivarozom, ez tart 200 százalékos formában. Koccintson velem, elvégre születésnapom van.

Még egy poharat túrok elő, nem is értem, miért van nálam kettő… Töltök magamnak is. Összekoccintom a két poharat.

– Csin-csin. Egészségére, kisasszony! Köszönöm a bátor látogatást. És most iparkodjon, tűnjön el innen, mert ha lefülelik, hogy kalapot húzott a fejembe, szivart tömött a számba, és a lábamhoz támasztott egy üveg 400 fontos pezsgőt, magácskát vandalizmus vádjával lesittelik. És ugyan a bátorságot joggal tartják az első számú emberi tulajdonságnak. Valóban ez az, ami lehetővé teszi az összes többit. De mit sem ér, ha egy cellában kuporog.

Így aztán felhörpintjük az italt, sietve megköszönöm a tanácsot, kabátom alá rejtem a palackot, a poharakat, az elszívott szivar végét a zsebembe, az érintetlen szivarokat pedig az ő zsebébe dugom. Amint félve leugrom a szobor talapzatáról, még hallom, ahogy krákog egyet. Felállok, visszanézek, elköszönnék, de a szobor már hűvös, tekintélyt parancsoló tekintettel mered maga elé, nem mozdul a ballonkabát sem, hiába kerekedik fel a szél.

A Parlament irányából egy őr alakját látom közeledni. Elindulok a Temze felé, hátat fordítok életem egyik legfurcsább élményének, miközben magam elé mormogom alig hallhatóan:

Boldog születésnapot, Sir Winston Leonard Spencer Churchill!

Szabó Dominika

(Winston Churcill idézeteit dőlt betűkkel jeleztük.)

Kiemelt kép forrása: Getty Images/ Evening Standard / Stringer