-

Úgy ismertem, mint mindenki. Tévéből, rádióból, újságból, és csak nagyon picit a hangversenyteremből. 

Ő volt a csodagyerek. Az egyik csodagyerek, a legnagyobb szájú, a legmakacsabbnak tűnő. Olyan, mint azok, akik a Valahol Európában című filmben könyörögnek, hogy „akasszuk fel". Zongora- és média-ikertestvére, Ránki hozzá képest szelíd úri fiúnak tűnt. Ő nem, róla azt is el lehetett képzelni, hogy kiabál vagy csajozik.

Kocsis Zoltán nevét az én generációm gyerekként tanulta meg.

Azokban az években, a jó évek előtti régi rossz években, a hetvenesekben és a nyolcvanasokban ő, és persze a többi csodagyerek, csodafilmes és csodaolimpikon tette hihetővé, hogy ebből az országból is lehet valaki világszám. 

Piros útlevél ide, kék útlevél oda. 

Aztán felnőtt lett, és összeakart-, akaratoskodott magának egy másik karriert a Nemzeti Filharmonikusok élén. Én ezt nagyon bírom, amikor valaki újra meg újra nekifut új hegyeknek, mert „az örökérvényűségre kell törekedni, nem a véglegességre." 

Mert egy élet nem elég. 

Zongorazseninek hívták, ebben a műfajban van ilyen, leesett állal nézzük, ahogy egy magányos alak kezével beszél az isten. Valahogy ő ennél eggyel több lett. Vannak ezek az óriási alakok, akikről mindenki tudja, hogy kívételesek. Ami ezért fontos, mert ők sokkal-sokkal több emberre hatnak, mint ahányan valójában hallgatják, ahogy angyalokat táncoltatnak a billentyűzeten. 

Még annál is, ahányan tudják, kik ők. 

Az ilyen emberek miatt választanak mások pályát, kötik magukat a kultúra vagy a zene ügyéhez, vagy határozzák el, hogy valami kis-nagy dolgot nekik is véghez kell vinniük az életben. 

Aztán öreg felnőtt lett, és néztem, ahogy az arcán, a kelleténél gyorabban elhasználódó férfifején, sörényes zenészfején megjelenik Magyarország békétlen szelleme.

Látszott, hogy ő valahogy sosem lesz kilencvenéves, nem úgy, mint az amerikaiak. Hasznos volt, használta magát, és elhasználtuk, de talán már nem volt olyan ereje a napjának, mint néhány évtizeddel korábban.

Lehet, hogy nem is így volt, csak médianyomokból láttam, de azt mindig. Egyike volt azoknak az embereknek, akiket mindig figyeltem, ha valahol feltűntek, mert be voltak építve a motivációs rendszerembe. Lásd, mint fenn. 

Szíves volt, a szíve korán kezdte, és hamarabb hagyta abba. Van ilyen, remélem, elfogadta. 

Megint eggyel előbbre araszolunk a sorban. 

Ő meg lát, mint annyian, fenn. 

Nyugodjék békében! Nyugodjunk meg mi is, a békében.

Mert az van, ha nem tűnt volna fel.

Simó György

Fotó: Urbán Tamás/Fortepan