–

Miért ő?

Miért pont ő?

Miért pont ő lett az etalon?

Miért pont ő lett az az ikon, akit, ha az igazi újságíróról kérdezik, minden polgári olvasó, fiatalos és öreg, boldog és boldogtalan, hímnem és nőnem, szekértáboron innen és túl kapásból megnevez ebben a dühös kompótországban?

„Az olyan, mint, mondjuk, a Baló.”

Miért?

Mást tudott vagy máshogy tudta? Jókora szerencsével volt jó helyen? Lassan járt, tovább ért?

Jellegzetes feje volt és furán hangsúlyozott? A nézése meg a szava járása?

Azért, mert már régen elszoktunk attól, hogy egy újságíró erőfeszítés nélkül legyen okos, felkészült és állhatatos, őróla viszont sütött a gondolkodó, érteni akaró és kérdezni tudó kiművelt ész?

Azért, mert tudta, hogyan csinálják ezt Amerikában?

Mert mert?

Esetleg azért, mert már az apja és az anyja is újságíró volt, és írógépben ringatták? „Csak a tények, tények, tények számítanak” – mondta az apja.

„Nem neveltük őket annak, ők akartak újságírók lenni. Talán az itthoni légkör hatása…? Ki tudja! Arra vigyáztunk, hogy nyelveket tanuljanak és sportoljanak. A többiről már ők döntöttek” – nyilatkozta az anyja.

Vagy inkább azért, mert annak ellenére, hogy a jobb- és balközépszerű magyar politikai elit tisztelte és el is ismerte, de kicsinyes önzésből újra meg újra elárulta?

Sohasem merték rábízni azt, amire született: a tájékozott, polgári- és civil nyilvánosság kulcsintézményeinek felügyeletét.

Műsort csinálhatott, választást vezethetett, még az olimpiát is közvetíthette, ami errefelé talán a legnagyobb rang a képernyőfejek között, de színvonalas intézményt nem építhetett: elkaszálták a kereskedelmi tévés pályázaton éppúgy, mint amikor a Magyar Televízió elnöke akart volna lenni.

Vagy azért, mert ő használta először a médiaháború kifejezést?

Netán azért, mert amikor a csodaszarvas népe megostromolta a Szabadság téri tévészékházat, akkor éppen ő vezetett bent politikai vitaműsort, miközben jakobinus fociultrák felgyújtották az autóját?

Vagy mert a bulvármédia korában is méltósággal tudta megvédeni a magánéletét és a gyerekeit – a hirtelen radikális jobbos politikussá vált feleségével közösen, – a címlapra kívánkozó válásuk ellenére?

Kicsit talán mindezért. A nézői, hallgatói, olvasói, ahogy ő hívta a magyarországi embereket, láthatóan jól értették, miért fontos nekik ez a velük együtt idősödő, de velük ellentétben nem kopó ember.  

A mindig nyilvánvaló emberi tartásáért és a makacsságért, amivel helyettünk kérdezett.

Baló György okos volt, de sokan voltak még okosak a generációjában – az újságírók között is. Szerencsés volt és tehetséges, képzett és jó mentorai voltak, és olyan korban élt a földön, amikor egy pillanatra azt hittük, a demokrácia és a nyilvános vita még a sónál is fontosabb lesz az embereknek.

Akart is, tudott is, és próbálkozott is.

De ez nem lett volna elég ahhoz, hogy mostanra a közszolgálati magyar újságírás névadója legyen belőle.

Ahhoz az kellett, hogy sose adja fel. Attól kezdve, hogy ezt a szakmát hivatásának választotta, amíg végigjárta a híradós és mindenféle iskolás éveket, volt a csúcson és partvonalon, ötvenesen és hatvanasan, egészen addig, amíg végül idén januárban valami halálos izé ki nem kényszerítette a stúdióból, sosem adta fel azokat a célokat, amiket annak idején a hivatásával választott.

Már 1981-ben, miközben Jaruzelski tábornok szükségállapotot hirdetett Lengyelországban, a Coca Cola pedig palackozót nyitott Kínában, harminc-egynéhány évesen arról írt szakmai tanulmányokat, hogy mi az újságíró felelőssége a pártállami nyilvánosságban:

„Mindenekelőtt: a műsorkészítő sokoldalú nyitottságát tartom fontosnak; azt a képességet, hogy igaz és lényeges kérdéseket fogalmazzon meg – alapos előzetes fölkészülés után. Azt hiszem, aki ezzel a képességgel rendelkezik; aki alaposan készül; aki tudja a szakmáját; akinek önmagával szemben támasztott igénye, hogy az adott téma minden lényeges tényezőjét, érdekeltjét, véleményforrását figyelembe véve dolgozzon; aki ezek után minőségi, lényeges és igaz információkat csoportosít és tömörít; aki törekszik arra, hogy a ténylegesen érvényesülő konfliktusokat és érdekviszonyokat tükrözze és ütköztesse – fontosságuknak, súlyuknak, szerepüknek megfelelő arányban; aki mindezek közben felnőttnek tekinti nézőjét, hallgatóját és bízik annyira önmagában és befogadójában, hogy nyugodtan rábízhatja a következtetések levonását: az képes megvalósítani azt, hogy munkája úgy legyen objektív, hogy mégis világosan befolyásol.”

Abban az évben indult az MTV is, az amerikai, első száma a Video Killed the Radio Star volt.

Baló György azóta is az újságírói elveket őrző tekercsek kitartó őrzője volt.

Lett volna indoka, hogy mostanra, amikor a bölcsész- és politizáló értelmiség sokadszorra hagyta cserben a tudni és választani akaró polgárokat, amikor az újságírás normáit a propagandamúzeumokból kiszökött lidércek erőszakolják, silányak, közepesek és aljasok tucatjai között  keserűen és kiégetten odadobja a mikrofont az asztalra, és visszavonuljon a hírneve és a múltja méltósága mögé.

Nem tette, mert ebben is olyan volt, mint az amerikai példaképek, Cronkite, Dan Rather, Johnny Carson, Barbara Walters vagy Bob Woodward, akik nem alkalmazottai, hanem felkent szolgái annak, amit a nyilvánosság lelkének gondoltak: a tájékozott polgárok közösségének. Ehhez a küldetéstudathoz munkamánia, munkabírás, fegyelem, szakértelem, szigor és szenvedély szükséges.

Szemben az amerikaiakkal, ő sokszor elbukott, de soha nem csinált magából mártírt. Gondolkodás nélkül vagy gondolkodva, de újra kezdte, máshol ugyan, de mindig ugyanazt. 

Addig csinálta, amíg jószerivel egymaga maradt. És ez azt is jelenti, hogy mi egyedül hagytuk. Ez a szégyen most már rajtunk is ragad.  

Baló György 50 évvel ezelőtt jött, látott, és aztán a nagy csatáiban többnyire vesztett. De ezt olyan hittel, kitartással, értéssel és emberséggel tette, ami mostanra csodás győzelemnek hat.

Ezért kell most róla elnevezni azt az iskolát, ami átmenti majd az „Írást” egy jobb korba, olyanba, amikor hozzá hasonló emberek programozzák a bennünket irányító gépeket.

Azok a szemek ezután is figyelni fognak.

Még kér a nép. Most ti adjatok neki.

Simó György

A szerző kommunikációs szakember, a Day One Capital alapító partnere.
Kiemelt kép: Youtube