–

Hú, megint ünnepség!

Isten áldd meg a magyart!

Jó kedvvel, bőséggel!

Állj vigyázzba!

Előre nézz!

Nem beszélgetünk!

Húzd ki magad!

Kösd be a cipőd!

Viselkedjél kulturáltan!

Különben beírok, behívatom az apádat!

Ne piszkáld az előtted állót!

Nem baj, ha süt a nap!

Nem baj, ha műszálas az ünneplő, magyar embernek tűrnie kell!

Aki elájul, kihúzzuk a lábánál fogva, rátesszük a kupacra, a többi közé.

Aztán még meg is kell tanulni a verset az összes huszonnégyezerkétszázhárom versszakával.

Hú, apa, ez nagyon para:

plántálád

meg elsújtád

meg hamvvedre

meg rabiga

meg tenfiad

meg röpkedtek.

Vágod?

Én nem.

Mer'hogy akkor... most mi van?

Amúgy nem olyan bonyesz, egy nagy kunyerálás az egész.

Ott a népek Istene, tőle szeretnénk ezt-azt kunyizni a saját népünknek,

pénzt fagyira,

mozira,

új telóra,

kocsikulcsot,

becsszó visszahozom,

nem töröm össze.

Persze lehetnek ellenvetései.

Nem mész moziba,

mert sajt,

mert csak akkor adok, ha lila zsiráfok hullnak az égből,

mert én vagyok az erősebb,

mindjárt kapsz egy frászt,

mert nekem sem adott apám fagyira,

szerezz magadnak, de ha rendőrök hoznak haza, megemlegeted,

mert a mai horoszkóp szerint a fagyievőkre rettentő kínhalál vár,

mert ahány gombócos fagyit eszel, annyi kiscica döglik meg valahol a világban.

Ezért kellenek saját érvek, hogy megelőzzük apa érvelését.

Emlékszel, apa, mikor megvolt mindenünk,

harci győzelmek,

étel, ital,

tokaji meg hurkakolbász,

erőspista, túrórudi.

Aztán elkanászkodtunk,

te meg megengedted a töröknek, tatárnak, hogy elgyalázzon,

zsebpénzmegvonás lett és szobafogság.

De most már jók leszünk, a kocsit nem törjük össze, testvéreinkkel nem huzakodunk, a gyengébbet ne verjük, csak legyen vége a büntinek!

Legyen szabadság, mert most nincs, legyen tisztesség, mert az sincs.

Leginkább meg legyen jókedv és bőség.

Tegyük a szívünkre a kezünket vagy a kezünkre a szívünket, ahogy jobban esik...

(Ugye, az sem mindegy, hogy a kezünkbe temetjük az arcunkat. Vagy az arcunkba temetjük a kezünket. Pedig temetkezés ez is, az is.)

Szóval, melyikünk nem kunyerált még a főnökségtől?

Egy kis fizetésemelést.

Egy kis szabadságot.

Egy kis ezt, egy kis azt.

A kapolcsi Művészetek Völgye alatt bejött két nagyon nemszáraz fiú az evangélikus templomba, kezében kiszáradás elleni borosüveggel, és nőt kértek bömbölve az Isten oltáránál.

Nem biztos, hogy jó helyen jártak, az egyházi leánykereskedelem azt hiszem, még gyerekcipőben jár.

Egy kérést azonban megért, mert az ember kunyerálós lény, a magyar is az.

Himnusza pedig kunyizós ének.

 

Lackfi János jegyzetei elhangzanak hétről-hétre a Petőfi Rádióban

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Fortepan / Hámori Gyula