Régi vesszőparipám, hogy ha az ember külföldön jár, feltétlenül hozzon haza valami értékes szuvenírt.

Ám ilyenkor én távolról sem hűtőmágnesre, „Anyám X-ben járt és csak ezt a béna pólót hozta” feliratú trikóra, vagy más közhelyes marhaságra gondolok, ami egyrészről semmit nem őriz meg a hely szelleméből, másrészt minden bizonnyal Kínában készült.

Nem, én olyan dolgokat szeretek hazavonszolni, amiket aztán beépíthetek idehaza az életembe is, a magam és a környezetem örömére. Így Rómából többek között a szülők éttermi lazasága került be a bőröndömbe: nekem legalábbis nagyon tetszett, ahogy hétköznap este beültek egy trattoriába enni, és bár a purdék jobbra-balra kornyadoztak egy idő után, a szülők a legnagyobb nyugalomban falatoztak tovább, és nem kapták be hisztérikus gyorsasággal a főételt és a desszertet – mint én tettem volna korábban, maró lelkiismeret-furdalásban pácolódva közben, amiért iskolaidőben merészelem jól érezni magam a gyerekeim mellett, és mindennek a tetejébe még nem is házi kosztot tálaltam a családomnak odahaza. Portugáliából a színes csempék szeretetét hoztam szuvenírként, Londonból a brit kozmetikumillat és a pubok ételkínálata iránti rajongásomat többek között, egy szicíliai hotelből pedig a frissen facsart narancslevet reggelire és a vendéglátásnak azt a különleges, profi, mégis személyes varázsát, ami pont az arányok miatt lesz addiktív és szívmelengető egyszerre. 

Legutóbb azonban, amikor Thaiföldön nyaraltam, 

azt sem tudtam, melyik kezembe harapjak, melyik legyen az az étel, amit onnan mindenképp magammal szeretnék hozni. Ám mivel szeretem a próbatételeket, természetesen rögtön arra esett a választásom, ami – legalábbis az eszközigény tekintetében – a legbonyolultabb volt. A thai kanom krokot ugyanis egy olyan edényben kell kisütni, aminek (a buborék gofrisütőhöz hasonlatosan) félgömb alakú mélyedései vannak, ebbe kerül először a ropogós kéreg, majd a pudingszerű töltelék, végül a különböző feltétek: kukorica, újhagyma, kókuszreszelék, tarógyökér…

Népszerű streetfood a kanom krok, nem nehéz belefutni, én pedig viszonylag sok időt eltöltöttem az árusok mellett álldigálva, hogy kilessem, hogyan is készül ez a félgömb, illetve időnként gömb alakú édesség.

Így aztán egy füst alatt beleeshettem minden kezdő sütő-főző ember hibájába: elhittem, hogy ez az egész ügylet pofonegyszerű.

És elfelejtettem: a pult mögött fürge mozdulatokkal tevékenykedő thai büfések minden bizonnyal hetvenhét generáció óta ezt csinálják, és nemcsak az anyjuk, a nagyanyjuk, a dédanyjuk (és hogy semmiképp se keltsek szexista benyomást: az ükapjuk, meg a szépapjuk) keze alól is kismillió kanom krok került ki, de a családi vállalkozás keretében ők is kanom krokot sütögetnek hatéves koruk óta, napi tíz órában.

Nem, én bizony nem hagytam, hogy a tudatomat megzavarják a tények, cserébe közben engedtem, hogy eluralkodjon rajtam a hübrisz, így háromszor tízpercnyi alapos (!!!) megfigyelés után, illetve 256 darab kanom krok megkóstolását követően (hiszen kellenek az empirikus tapasztalatok is!) beriszáltam a piac vasedényboltjába, majd öt perccel és 4000 forinttal később büszkén kisétáltam a hónom alatt a saját kanom krok sütőmmel. Lelki szemeim előtt pedig már a Forbes-címlap is megjelent, a harmadik oldalon pedig azt kérdezi tőlem a tudásszomjtól (és a leplezetlen rajongástól) csillogó tekintetű újságíró, hogy mégis, mely zseniális pillanatomban jutott eszembe, hogy elhozzam Magyarországra ezt a csodálatos édességet, aminek köszönhetően 2032-re gazdagabb lettem még az ország udvari gázszerelőjénél is?

A valóság azonban már azelőtt bekopogtatott – bár akkor még igen diszkréten –, hogy hazaérkeztem volna, a bangkoki reptéren ugyanis

felnyitották a vámosok a bőröndöm, minden bizonnyal azt feltételezve, hogy taposóaknát akarok felcsempészni a gépre.

De szerencsére nem konfiskálták el a sütőt, így amint hazaértem, nyomban neki is állhattam a kanom krok gyártásának. Csillogott a szemem, csorgott a nyálam, az új játékszerem felett érzett izgalmam pedig nem ismert határokat!

Először is: elkészítettem a két palacsintatésztát. 

Az alsó kéreghez összeturmixoltam egy 400 milliteres konzervkókusztejet (fontos, hogy ne a light verziót használd, mert akkor nem lesz elég zsír a tésztában, és könnyebben leég), fél bögre maradék jázmin rizst, 1 bögre rizslisztet, 3 evőkanál cukrot, egy csipet sót, és fél bögre buborékos vizet.

A töltelékhez összeturmixoltam 2 db 400 milliteres konzervkókusztejet 4 evőkanál cukorral, egy csipet sóval, 4 evőkanál tápiókaliszttel és 2 evőkanál rizsliszttel (ezeket a sarki ázsiai boltban vettem Óbudán, de szerintem a legtöbb helyen már kaphatók. Ha nincs tápiókaliszt, jó a kukoricakeményítő is). Ez a mennyiség amúgy egy hadseregre elég (nálam vendégség volt, és mind a nyolcan jóllaktunk belőle, plusz a gyerekek a leesőből, szóval te nyugodtan felezd az adagot). 

Kezdődhet a móka! – örvendeztem naivan, majd beleöntöttem az apró, félgömb alakú mélyedésekbe a tésztát, aminek – legalábbis az empirikus tapasztalataim szerint – némi határozott, rutinszerű rázogatás hatására vékonyan be kellene fednie a formákat.

Az én tésztám azonban baszott szétterülni. Sebaj, gondoltam, amit nem lát a szem, nem fáj a szívnek, gyorsan rámertem a pudingalapot is, megküldtem a feltétekkel, majd vártam.

Várakoztam türelmesen, ám közben egyre bizonyosabbá érett bennem a gyanú, ez, kérlek alássan, úgy odaégett, hogy nehezebb lesz elválasztani a palacsintát a serpenyőtől, mint Rose-t az ajtóról a jeges tenger közepén. Végül nagy nehezen felkapirgáltam ugyan ezeket a kontaktlencse méretű vackokat a mélyedésekből (amelyek úgy festettek mostanra, mintha a lencsében benne maradt volna a kocsányos szemgolyó is), de a gyanúm is beigazolódott: áztathattam be órákra a Forbes-címlapom alapját képező vállalkozásomat.

Ekkor egy pillanatra megtorpantam, de nem sokáig. 

Már miért ne szabhatnám a kanom krokot a saját lehetőségeimre? Előkaptam a teflon borítású tarkedlisütőmet és újult erővel veselkedtem neki a folyamatoknak. (Ráadásul így téged sem riasztalak el az elkészítésétől, hiszen míg thai kanom krok sütőt nehéz idehaza beszerezni, tarkedlisütő sok helyen van.) Első körben beleöntöttem a lapos, kör alakú mélyedésekbe a rizses tésztát, majd egy percig sütöttem közepes lángon, mielőtt ment volna bele a pudingszerű belbecs. A tetejére kukoricát, újhagymát tettem a hagyományos verziókhoz, szórtam rá fekete szezámot, a gyümölcskedvelők miatt felaprított sárgabarackot, aszalt áfonyát és szilvát, a magam kedvéért sonkát, de aztán másnap egy hirtelen ötlettől vezérelve csíkokra szedett datolyát – és akár hiszed, akár nem, az volt messze a legfinomabb! Konkrétan úgy kellett (volna) a kezemre csapni, hogy ne egyek meg belőle egy családi kiszerelést.

Egy szó mint száz, ahogy a viccbeli kismalac, aki nagyot perecel a bringával, majd közli, ő így szokott leszállni, én is kijelenthetem: én pont így szoktam thai gömbpalacsintát készíteni. Laposan.

Fiala Borcsa

A képek a szerző tulajdonában vannak