–

A gyerekeim azzal tudnak a leghatékonyabban az őrületbe kergetni, ha lemennek a boltba venni „valami finomat”, mert úgy találják, otthon nincsen semmi (kamasz) emberi fogyasztásra alkalmas táplálék. Ilyenkor rendszerint vagy zacskós croissant-nal térnek meg, ami ellen én már az irodában is keresztes hadjáratot indítottam (úgyhogy szegény új kollégánk, Sanyi, ha meglát, már dugja is a háta mögé ártatlan képpel az ipari cukrászat mesterségesvanilin-illatú torzszülöttjét), vagy még rosszabb esetben egy műanyag poharas levessel érkeznek meg. Ilyenkor mindig megkérdőjelezem, vajon tényleg tőlem származik-e ez a két lurkó, akik ilyen kéjes ábrázattal tudják magukba tömni ezt a környezet- és egészségkárosító rettenetet, amihez a gagyi fűszereket és az ócska olajat is kis műanyag zacskókból kell rászórni a silány minőségű tésztára. És persze ilyenkor – immár egészen titkosan – a lelkem mélyére is nézek, és bevallom, csak úgy magamnak: ennyi idősen én is éltem-haltam a zacskós levesekért, pedig az én anyukám is jól főzött.

De hát ilyen a kamasz gyerekek nevelése: tükröt tart elénk, és ha nem tetszik, amit látsz benne, arról sajnos nem a tükör tehet.

Persze, nem tagadhattam meg magam, úgyhogy egyik nap kitaláltam, készítek én ezeknek a purdéknak olyan házi „zacskós levest”, hogy nemcsak mind a tíz ujjukat megnyalják utána, de többet rá sem hederítenek eme E-vel televert rettenetes levesre. És hogy legyen benne még egy csavar, vegán verzióban futottam neki a feladatnak, hogy mindenkinek bebizonyítsam: a legegyszerűbb zöldségekből is lehet ízbombát alkotni. A kísérlet pedig már az első órájában átütő sikerűnek bizonyult, a szoba mélyéről a vakációban elmacskásodott gyerekem ugyanis nagyokat szippantva keveredett elő déli harangszóra azt tudakolván, ez a remek illatfelhő honnan származik, és mikor merítheti bele végre ő is a kanalát. (Persze, az más kérdés, hogy mire valóban elkészült a zöldséges rámen, addigra ő már rég elpályázott otthonról a haverok nálam jóval szórakoztatóbb társaságát keresve, én meg maradhattam ott a nyolc liter levesemmel farkasszemet nézve… de hát ilyen a kamasz gyerekek nevelése: addig kell ütni a vasat, amíg meleg, addig kell beszélgetni velük, meg a társaságukat keresni, amíg kedvük tartja, ébren ÉS otthon vannak. Ha elszalasztod azt a hirtelen támadt tíz percet, bizony lesheted a következő alkalmat!)

Egy nagy lábasban olajat hevítettem, és rádobtam két egész paradicsomot, aztán hagytam, hadd sercegjen, iruljon és piruljon aranyszínre a héja. Akkor mellé tettem két dundi répát, két szál póréhagymát, két vöröshagymát negyedelve, és négy zellerszárat slendriánul felvágva (tényleg nem kell nagyon aprólékosan szeletelni, sőt még a répákat meghámozni sem, a végén ezek nem kerülnek bele a kész levesbe, csak az ízüket adják hozzá, míg egészen szétfőnek). Jó sokáig sütögettem a zöldségeket, hagytam, hogy kissé oda is kapjanak, majd felöntöttem őket két liter forró vízzel. Akkor beledobtam két egész fokhagymát, két hüvekujjnyi gyömbérgyökeret felszeletelve, citromfüvet (szárítottat, méghozzá két evőkanálnyit, mert frisset most nem kaptam), csilipaprikát (itt a mennyiség nagyban függ az ízlésedtől és a paprika erősségétől), öt csillagánizst, három evőkanál sűrített paradicsomot, hat siitake gombát, meg még pár evőkanál szárított gombát, mert találtam még a kamrában két kiskanál nori port (de ha nincs otthon, akkor az is jó, ha belegyömöszkélsz egy egész nori lapot a levesbe), sóztam, majd forrástól számítva legalább két órán keresztül rotyogtattam (de inkább volt az három is).

Mert a levesfőzés bizony olyan, mint a kamaszok nevelése: minél több időt, energiát feccölsz bele, a végén annál elégedettebb leszel az eredménnyel. 

Közben elkészítettem az udon tésztát: fejenként 100 gramm liszttel érdemes számolni, és 50 gramm sós vízzel (amelyhez 45 gramm vízben feloldasz 5 gramm sót). Bár nagy a kísértés, nem szabad több vizet használni, mint az előírt, mert túl puha lesz a tészta. Őszinte leszek: az elején, amikor összevegyíted a lisztet a vízzel, úgy tűnik, ez bizony soha a büdös életben nem fog összeállni. Az ember csak küszködik, kínlódik azzal a morzsalékos holmival, miközben rágja belülről a kétség. De nem szabad feladni! Inkább találd meg az örömöt a gyurmázásban, kerülj flow-ba a folyamattól, és akkor egyszer csak azon veszed észre magad, hogy a kezed közül a világ legszebb udon bucija került ki. Mert a tésztagyúrás bizony olyan, mint a kamaszok nevelése: néha kétségbeejtően meddőnek tűnik minden próbálkozás, de tudd, a felszín alatt – ahogy a tésztánál is beindul egyszer csak a glutén – úgy változik minden a megfelelő irányba, ha türelmesen és jól csinálod.

Amikor kész lett a buci, becsomagoltam folpackba, és hagytam pihenni két órát. Meglátod, a pihenés alatt a tészta is alakul, és sokkal könnyebben kezelhető lesz. Nem lesz például óriási próbatétel 3 milliméteres vastagságra nyújtani kukoricalisztes felületen, hogy aztán meglisztezve, majd háromba összehajtva éles késsel metélteket vágjál belőle. Bevallom, engem ennél a pontnál elkapott az olaszos gépszíj, úgyhogy nem bírtam ki, elővettem a tésztagépem és azzal nyújtottam, majd mire kettőt pisloghattam volna, már ki is szaggattam tagliatelle méretre. De sebaj.

Hiszen a tészta vágása bizony olyan, mint a kamaszok nevelése: lehet, hogy először a japán iskolát követed, majd észrevétlenül átcsúszol a mediterrán szemléletbe, de sebaj, a végeredmény így is, úgy is jó lesz, ha szeretettel csinálod!

A tésztát aztán lobogó vízben (nem kell sózni, hiszen a tésztában már van elég só) 7 perc alatt megfőztem ruganyosan könnyedre. Leszűrtem.

Térjünk vissza hát gyorsan a levesünkhöz, hiszen a tészta már csak arra vár, hogy alaposan nyakon öntsük vele! Mostanra már minden alaposan összefőtt benne, úgyhogy fogtam egy másik lábast, a tetejére raktam egy szűrőt, majd először a zöldségeket nyomkodtam ki benne (a szétnyomkodott, pépes püré a gomba kivételével ment a kukába, tudom, tudom, és én kérek elnézést minden zero waste érzelmű olvasótól, higgyétek el, nekem is fájt). Majd átszűrtem a levet is. Még egyszer felforraltam a kész ráment, belekevertem 400 milliliter kókusztejet, szójaszószt (ezzel a sósságot is tudjuk még igazítani), egy pohár fehérbort, egy evőkanál cukrot, és két evőkanál mirin pasztát – ez utóbbival már nem főztem.

A kész levest rámertem a tésztára. Tettem rá a siitake gombából, de mehet rá-mellé még olajon pirított zöldség: laskagombacsíkok, pak choi, retek, és babcsíra is. Én még fekete szezámba forgatott, majd úgy megpirított tofut is ettem hozzá. 

Aztán boldogan beszürcsöltem a levest.

Mert a levesszürcsölés is olyan, mint a kamaszok nevelése, a szomszéd néni biztos megrovón néz rád miatta, de ki nem tojik rá, amikor olyan klassz az élet.

Fiala Borcsa

A képek a szerző tulajdonában vannak