wmn - törley

–

A kis Jézus szülinapján ne feszüljön keresztre a házigazda!

Minden tiszteletem a felmenő nőrokonaimé, ők ugyanis olyan nagy feneket tudnak keríteni a karácsonyi ünnepi asztal fogásainak, hogy ember legyen a talpán, aki mindent becsülettel végig tud kóstolni. (Hogy utána meg neki is nagy feneke lesz esetleg, azon cseppet se csodálkozzon, de sebaj, hiszen roppant divatos mostanság a kerek sejhaj, hál’ istennek, sejehajj!) De hogy honnan szedi az anyukám és nagymamám azt a végtelen sok energiát, ami az ünnepi menü kitalálásához, a hozzávalók beszerzéséhez, és a tizenkilenc tételes, bonyolult ételsor lefőzéséhez kell, arról fogalmam sincs. Én, velük szemben, ahogy közeledik a szenteste és a szilveszter, úgy leszek egyre nagyobb híve a skandináv minimalizmusnak. Dehogy fogok órákat rostokolni a konyhában, amikor végre pihenhetek is, lábat felpolcolva, vastag plédekbe csavarva a kanapén!

Enni persze ilyenkor is szeretek, úgyhogy egész mutatós készletem van az olyan receptekből, amik alkalomhoz illően fennköltek, de nem amortizálják le a szakácsnét.

Nyiss ki egy üveg nedűt, majd szájon át lélegeztesd!

Vannak olyan haverjaim – persze egyáltalán nem tartom velük a kapcsolatot, amióta kiderült ez a tulajdonságuk! – szóval régen ismertem olyan embereket, akik azért szerettek sörös csülköt vagy vörösborban rotyogtatott vaddisznó pörköltet főzni, mert ilyenkor az a módszer, hogy kap egy pohárka nedűt a malac vagy a disznó, és kap egy pohárkát a szakács is, mert az úgy igazságos és testvéries. Meg hát különben is, le kell tesztelni azt a vörösbort, hogy nem túl savas, édes, keserű, dugós vagy seprős-e, ennyi áldozattal sajnos jár a konyhaművészet. De aki szeret enni meg etetni, mint például én, az szívesen feláldozza magát a karácsony, szilveszter, a család… vagy jelen esetben a kollégák jóllétének oltárán. Főleg, ha olyan lelkesen reagálnak, mint az én drága munkatársaim, amikor arról közvéleménykutattam körükben, hogy hajlandók lennék-e esetleg, netalántán, egészen véletlenül, letesztelni a szupergyorsan összedobható, „Pezsgőszószos rák sáfrányos rizottóval” című ünnepi receptemet, olyan lelkes ovációban törtek ki, mintha mindenki dupla fizetéssel járó egyéves szabadságot kapott volna – korlátlan felhasználású Disneylandes ösztöndíjjal tarkítva.

Buborékkal bolondítva

Miután lesöpörgettem magamról a konfettiket, elhaltak a díszharsonák, elaludt a tűzijáték és a görögtűz, meg a kollégák is végre letettek a vállukról a földre, először is egy nagy lábosban megolvasztottam 100 gramm vajat, arra rádobtam másfél bögre átmosott rizottó rizst. Azt kevergetve fehérre pirítottam, aztán felöntöttem annyi húslevessel, amennyi épp ellepte, és megszórtam egy lime lereszelt héjával meg egy kiskanálka sáfránnyal. (Ha ilyet még nem vettél soha, ne kapj frászt az árán! Inkább gondolj arra, hogy volt olyan idő, amikor drágább volt grammra még az aranynál is, ami nem is csoda, ugyanis kézzel lehet csak szedni a szeklice nevű virág bibéjét, és még egy aprócska adaghoz is nagyon sok virágon kell végigmenni.)

Az igazi rizottóhoz amúgy rendes, igazi húsleves dukál, ám mivel ez most egy gyors és csalós verzió, leveskockából készítettem el az alaplevet. Tudom, ez nem ugyanaz, de a kedvenc fűszeresemnél lehet olyan olasz kockát kapni, ami nincs telenyomatva E-kkel és ízfokozókkal, úgyhogy jobb híján megteszi.  A lényeg, hogy így is, úgy is ott kell álldigálni a fővő rizs mellett, és újra meg újra nyakon locsolni egy merőkanálnyi levessel, hogy mindig az „épp ellepi, de nem úszik benne” állapotot tartsad fent, amíg al dente nem lesz a rizs. Akkor megkóstoltam, sóztam még, ha kellett, majd ráöntöttem a lime kifacsart levét is.

A kiolvasztott rákokat megtisztítottam (fejenként 15 dekával érdemes számolni szerintem), bőséges vajon rózsaszínre pirítottam. Megszórtam újhagyma-szeletekkel, fokhagymával, enyhén megsóztam, majd felöntöttem pezsgővel. (Igen, jól sejted, ennél a pontnál jön az, hogy magadba is zuttyantasz egy pohárkával a buborékos nedűből, nehogy már a végén kiderüljön, hogy buggyant volt az ital, netán túl finom ahhoz, hogy az egészet a főételbe pazarold el. Meg hát… kell is egy pohár nedű az ünnepi hangulat megalapozásához.)

A pezsgővel épp csak hogy rottyantottam rajta egyet, de már sűrítettem is be egy fél deci pezsgőben elkevert egy evőkanál kukoricakeményítővel, hogy a szósznak legyen teste, tartása. Megszórtam petrezselyemmel, majd a sárga színű, illatozó rizottó tetejére halmoztam. Ha pedig szeretnéd még tovább fokozni az étel emelkedett hangulatát, keverj bele a kész rizottóba egy kis üveg kaviárt. Hidd el, jó lesz – tanúsíthatja ezt az a fénysebesség, ahogy a fekete szemekkel díszített aranysárga rizses étel eltűnt a WMN irodistáinak bendőjében.

Mindenkinek kellemes ünnepi készülődést kíván,

 

Fiala Borcsa

Képek: Kerepeczki Anna/WMN