–

Rá „cseppet sem jellemző módon” akkora svungban volt, hogy úgy érezte, ott a tér közepén azonnal taxit kell fognunk, hogy a lehető leghamarabb érjünk az alkoholok őszinte, szeretetteli közelségébe. Végül feltuszkoltam a Várbuszra, ahol még telefonált és posztolt párat, majd átadta magát a férjem alaposabb, mélyebb megismerésének, miszerint ilyen és hasonló kérdésekkel bombázta, hogy „te meg hogy bírod ennyi ideje elviselni a Marossyt?” Ekkor már én is éreztem, hogy rettentően várnak a borok odafenn. Hamarosan kiderül, hogy mekkorát tévedtem: ez az este nem így volt hangszerelve.

Minden rendben ment, a jegyet beváltottuk egy, a mobil lóabrakolóra erősen hajazó nyakba akasztható borospohárra és tartójára, aminek azon túl, hogy hülyén néztünk ki, az este további részében semmiféle szerepe nem volt. Sem a borospohárnak, sem az abrakolónak.

Jogosan merül fel a kérdés, akkor hogy lehet, hogy éjjel egykor – a férjembe erősen kapaszkodva – álltam végig a taxisort, és régen nem kedveltem annyira embert azért, hogy hazavitt, mint azt a szakállas mukit, aki a taxit vezette. (Bármit is tettem vagy mondtam, ezúton üzenem, hogy elnézését kérem, és a legjobb emlékeimben őrzöm!)

Történt ugyanis, hogy a Szentesi valamikor kalandos élete során igen közeli és bensőséges kapcsolatba keveredett a Törley pezsgőcsaláddal, mert úgy üdvözöltek minket a standjuknál, mint a rég elveszett családtagokat, akiknek egy rövid, maximum húsz másodperces beszélgetés után elkezdték felvonultatni az összes extra pezsgőt, és ezzel egy időben félrerakatták velünk a borospoharakat, mert „milyen az már borosból a pezsgőt?”.

Rólam minden ismerősöm tudja, hogy hiába szeretném szeretni a pezsgőt, a másnapos fejfájások emléke elrettentő mumus képében kúszik be a gyönyörűen rohangáló buborékok elé, így – mint egy igazi falusi kislány, aki a városba tévedt – az első pohárnál külön lelki kezelésre szorultam a közeli jövőmet illetően.

Meg is kaptam, és ezzel a terápiával máris tanultam valamit:

a jó pezsgő után nem fáj az ember feje, és amennyiben okosan iszik, semmi baja nem eshet.

Az okosan ivás pedig pezsgős segítőnk és terapeutánk, Chevalier L. Tamás véleménye szerint az egy pohár pezsgő, egy pohár víz dinamikus egymásutáni fogyasztásában rejlik.

Szentesinek szemmel láthatóan semmi előzetes görcsöt nem okozott a kóstolás: a vidéki lányok versenyében simán lekörözött, így nem hagyhattam magam átadni a félelemnek, halált megvető bátorsággal fejest ugrottam egy Francois Blanc De Noir Brutba. Meghallgattam, hogy ennek a fajtának az a különlegessége, hogy alapvetően kék szőlőből készül, ennek ellenére fehér a színe, ugyanis a belsejét – ami viszont fehér – a szüret után rögtön kinyomkodják. A pohár vége felé beugrott az emberiségre vonatkoztatható analógia, de azonnal éreztem, hogy a különféle szőlők kinyomkodott belsejével nehezen tudnám meggyőzni a népet arról, hogy belül mind egyformák vagyunk… Egyszóval már az első pohár beütött, de még nem tartottunk sehol.

Szentesi hevesen követelte a következő kört, de tény, hogy adott lehetőséget állandó pezsgőlovagunknak a választásra, mert ekkor még rendesen odafigyeltünk a hidratációs programra, és egy pohár szódát diktáltunk magunkba.

A pohár szódára hevesen mutogatva ismételgette Tamás a következőt: „Erre mondta Dom Perignon, hogy ezt a fajtát még nem ismerem.”

A hidratációról több szót már csak azért sem ejtenék, mert az elkövetkezőkben jelentősen megcsappant a tudatos pezsgőzéskultúránk, és valahogy másnapra maradt ez a programpont. Kaptunk viszont egy igazi csodát, egy Törley Chardonnay Brut nyerspezsgőt, ami maga a pezsgő ősanyja, alapanyaga, hozzáadott cukor és ízfokozó nélkül. Szentesi arcát soha ilyen elégedettnek nem láttam még, de rám is átütő erővel hatott ez a karcos, száraz íz, amiről persze rögtön kiderült, hogy leginkább a férfi fogyasztókat célozza meg. Ennél a pontnál azt éreztem, hogy gender-témában jöttem rá valami általános érvényű bölcsességre, de csak részben emlékszem, ezért nem fejteném ki, ami egész biztos felszabadítóan hat a kedves olvasóra.

Ezután Sármán Nóra ruhatervező-designer saját maga mutatta be nekünk az általa tervezett, ezer darabos limitált szériás exkluzív Hungaria pezsgősüvegét a maga tökéletesen elbűvölő módján. Nóra nem hazudtolta meg magát, csipke mindenhol a gyönyörű üvegen, és ő maga is olyan finom teremtés, hogy féltem, eltörik.

Furcsa, nem furcsa, ez a pezsgő valahogy egy bálterem világát idézte meg bennem, szinte éreztem, ahogy egy Maupassant-novellában, egy bálon állok a Szentesivel, és ármánykodunk ezerrel…

Itt jöhetett el az a pont, amikor a férjem szavak nélkül is látta rajtam, hogy eljött az osztrigázás ideje, amit gyanúsan inkább egyfajta szünet miatt iktatott be, de azóta is hálás vagyok neki mindkettőért! Soha osztriga ilyen jól nem esett, úgyhogy lehet valami ebben az általános párosításban.

Innentől már csak halvány foszlányokban emlékszem arra, hogy Évával egyre növekvő érdeklődést és lelkesedést mutattunk a különféle cukorszintű és fajtájú pezsgők iránt, de a nevük valamilyen furcsa oknál fogva ködbe veszett. Ami biztos, hogy örök szerelemre gyulladtunk egy Hungaria Rajnai Rizlinggel és egy Francois President nyerspezsgővel, és nagyjából ekkor fogadtuk meg, hogy egy éjszakára hálózsákkal beköltözünk a pincészetbe, mert a világnak minden bizonnyal nagy szüksége van arra, hogy mi ketten egész éjszaka pezsgőt teszteljünk nyugodt körülmények között.

Ezután már csak arra emlékszem, hogy – pezsgőlovagunkat hátrahagyva – lángos nagyságú zsíros, tejfölös, lilahagymás tócsnit zabálunk, és végtelen eleganciánk jegyében törölgetjük egymás fejéről a zsírt, hajából pedig a tejfölt…

Másnap reggel csodára ébredtem: bár iszonyú másnapos voltam, a fejem valóban nem fájt egy cseppet sem. Szentesit sajnos elvesztettem az éjszakában, de a reggelemet beranyozta csodás üzenete, miszerint „fudebebasztam”. Vajon mitől?!?!

Jövőre bort is kóstolunk. Talán.

Marossy Kriszta

Kiemelt kép: Petrik Angéla/Lifemoments Photography