Nemi erőszak a metaverzumban: miért nem hagyhatjuk figyelmen kívül, mi történik a virtuális térben?

–

Hasonló történt korábban Nina Jane Patel pszichoterapeutával, aki a metaverzumot kutatja. Ő „szürreális rémálomként” írta le azt az élményt, amikor „verbálisan és szexuálisan zaklatták”, majd „gyakorlatilag csoportosan megerőszakolták”. De amikor Patel 2021 végén előállt a történetével, kritikák végtelen sora fogadta, többek között olyan állítások, hogy az élmény „nem volt valóságos”, és egyszerűen „levehette volna a fejhallgatóját”.

A legutóbbi eset nem meglepő módon hasonló reakciókat váltott ki.

A rossz hír pedig, hogy ezek nem egyedi, elszigetelt esetek. A tizenhat éves lányt ért támadást vizsgáló rendőrök rámutattak, hogy a szexuális bűncselekmények a virtuális szférában ma már „elterjedtek”, és ezek a terek a ragadozók táptalajává válnak.

Sokan az öldöklős, zombis videójátékokhoz hasonlítják a helyzetet

Számtalan olyan komment és vélemény született, amely arról szól, hogy mindez várható volt. Ha ugyanis elkezdünk játszani egy olyan játékot, ami tele van emberi agyra éhes zombikkal, vagy amiben másokkal kell harcolni, akkor biztosan számíthatunk arra, hogy egy ponton megölnek. Ez a játékélmény előfeltétele, ebbe egyeztünk bele.

Nem várható el viszont, hogy bárki „számítson” arra, hogy szexuálisan zaklatják vagy bántalmazzák egy olyan virtuális térben, mint a metaverzum, amely kifejezetten a szocializálódásra és új világok létrehozására szolgál.

Annál is inkább, mivel itt nincsenek korhatár-besorolások.

Sajnos a fent említett kifogások gyakran ugyanazt a narratívát és ugyanazt az elutasítást mutatják, amit akkor hallunk, amikor az online nemi alapú erőszak más típusairól beszélünk – legyen az a cyber-stalking, a doxing (magánjellegű, személyes információk nyilvánosságra hozatala az interneten), a nem kívánt képek vagy szexuálisan explicit tartalmak fogadása és az intim képek nem konszenzuális terjesztése, beleértve az MI által generált deepfake-eket is (amikről ITT írtam korábban).

Mindezeket az elmúlt években jól dokumentálták, és úgy tűnik, hogy a helyzet egyre csak romlik.

A The Economist Intelligence Unit globális tanulmánya szerint

a nők 38 százaléka tapasztalt már valamilyen formában online erőszakot, és 85 százalékuk volt már szemtanúja annak, hogy ez más nőkkel is megtörtént.

Ez a szám még magasabb bizonyos demográfiai csoportok, például a női újságírók és a fiatal lányok esetében – előbbiek 73 százaléka tapasztalt már hasonlót a munkája során, utóbbiak esetében pedig 58 százalék az arány.

Bár ez nem jelenti azt, hogy a férfiak ne tapasztalnának online zaklatást – ami a jelek szerint különösen elterjedt a játékiparban –, a legtöbb szexuális jellegű és nemi hovatartozás miatt elkövetett zaklatás a nők és lányok ellen irányul.

A deepfake esetében ez még egyértelműbb

A Sensity nevű deepfake-figyelő cég megállapította, hogy a 2020-ban online keringő deepfake-tartalmak több mint 95 százaléka nem konszenzuális és pornográf jellegű volt, 90 százalékban pedig nők és lányok szerepeltek a felvételeken. Azóta valószínűleg még rosszabb lett a helyzet.

Néhány hónappal ezelőtt huszonnyolc spanyol tinilány kapott meztelen fotókat magukról, miután az osztályukban lévő fiúk mesterséges intelligencia-alapú „meztelenítő” alkalmazásokkal létrehozták azokat.

De még ha a képek nem is voltak „valódiak”, az ezekkel való találkozás okozta kétségbeesés nagyon is az volt. Az áldozatok szülei közül többen arról számoltak be, hogy lányaik megalázva, mélységesen kellemetlenül és zavartan érezték magukat.

Nem számít, hogy amit az interneten látunk, az nem feltétlenül „valódi”. Nem számít, hogy ki lehet jelentkezni vagy le lehet venni a VR-headsetet. Nyilvánvalóan lesz érzelmi és pszichés hatása is a tapasztaltaknak.

Mi van, ha a virtuális valóság az anyagi világ helyettesítőjévé válik?

A The Institution of Engineering and Technology szakértőinek legújabb kutatása szerint a gyerekek következő generációja akár tíz évet is eltölt majd a VR-ben élete során. Ez nagyjából napi két órát és negyvenöt percet jelent.

De ugyanez a jelentés megállapította azt is, hogy azon szülők több mint egynegyede, akiknek gyerekei már rendszeresen belépnek ezekbe a terekbe, valójában nem tudja, hogy mi történik ott – miközben az Egyesült Királyság vezető gyerekjótékonysági szervezetének, az NSPCC-nek a becslései szerint az öt és tíz év közötti gyerekek tizenöt százaléka használ virtuálisvalóság-headsetet, hat százalékuk naponta.

Ráadásul egyes becslések szerint az alfa generáció tagjai – a 2010 után született gyerekek – szabadidejük nagyobb részét töltik online, mint a valóságban.

Tagadhatatlan, hogy egy egyre inkább online, egyre inkább virtuális jövő előtt állunk.

És amit ma teszünk – és ami talán még fontosabb, amit nem teszünk – a virtuális terekben terjedő káros viselkedésformákkal szemben, az minden bizonnyal precedenst teremt az elkövetkezendő időkre.

Ha továbbra is elutasítjuk a nemi alapú online és virtuális erőszak kérdését, ahogyan ezt nemcsak személyek, de techcégek is rendszeresen teszik, és továbbra is ugyanazt az áldozathibáztató retorikát használjuk, amelyet a valós világban elkövetett szexuális erőszak áldozatai már behatóan ismernek, akkor a helyzet valószínűleg csak rosszabb lesz.

A digitális világ pedig a nők és lányok által a való életben már tapasztalt bántalmazás, zaklatás, nőgyűlölet, szexizmus és nem kívánt hiperszexualizáció kiterjesztése lesz.

És talán fordítva is: ha a fiatal fiúk következő generációi nemcsak azt tanulják meg, hogy az online térben nincs következménye a tetteiknek, hanem azt is, hogy a nők beleegyezése és autonómiája lényegében opcionális, akkor ez végül nem kezd el beszivárogni a való világba? Potenciálisan nem súlyosbítja az erőszakot?

A női hangok és jelenlét elhallgatása

Ahogy az életünkben egyre nagyobb szerepet kap a virtuális világ, ami valószínűleg azt jelenti, hogy minden más is egyre inkább áttevődik a virtuális térbe – például a politika, az üzleti élet és a közélet más részei –, a nők elhallgattatása ebben a szép új online világban pusztító következményekkel járhat.

Vannak, akik szerint ha engedjük, hogy a technológiai növekedés féktelenül folytatódjon, akkor ez pillanatok alatt megoldja az emberiség összes problémáját, és mindenki számára a végtelen bőség világát teremti meg.

Tudjuk azonban, hogy az általunk alkotott technológiák, akárcsak emberi természetünk, nem mentesek a hibáktól és az előítéletektől.

Az emberiség legjobb és legrosszabb tulajdonságait tükrözik vissza, gyakran torzított vagy felerősített módon. És bár ennek megértése és elfogadása azt jelentené, hogy őszinte képet kapunk önmagunkról, a saját tökéletlenségeinkről, valamint az általunk létrehozott technológiáról, úgy tűnik, még nem jutottunk el erre a pontra. Vagy ha igen, valójában nem érdekel minket.

És ez valószínűleg azért van, mert a modern technológia előítéletessége, hibái és korlátai nem mindenkire hatnak egyformán: elsősorban a gyerekeket, a nőket és más marginalizált csoportokat érintik.

De ha figyelembe vesszük, hogy a metaverzum szabványait jelenleg alakító szervezetekben a vezetői pozíciók 90 százalékát férfiak töltik be, akkor sajnos érthető, hogy miért van a kelleténél kisebb hangsúly a biztonság előtérbe helyezésén és azon, hogy az említett technológiák által jelentett kockázatokkal lépést tartsunk.

Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy már most is vannak bizonyos biztosítékok. A Meta szóvivője szerint a metaverzumnak van egy „automatikus védelme, a személyes határ, amely az ismeretlen embereket néhány méterre tartja tőlünk”. Nyilvánvaló azonban, hogy valamilyen okból kifolyólag ez nem állította meg azokat a férfiakat, akik nemrég virtuálisan megtámadták a tizenhat éves lányt. 

Hogy ez az ügy egyáltalán bíróság elé kerül-e, az a jövő kérdése

Nagy-Britannia új online biztonsági törvénytervezete, egy, a gyerekek és felnőttek online védelmét célzó törvénycsomag, inkább a felhasználók által közzétett tartalmakra, mintsem a tetteikre összpontosít. És bár a döntéshozóknak és a techvállalatoknak nem szabad figyelmen kívül hagyniuk ezeket az eseteket és a virtuális világokban rejlő – nem feltétlenül pozitív – lehetőségeket, a törvények átírása és e környezetek biztonságosabbá tétele nem feltétlenül elég. Különösképp akkor nem, ha nem foglalkozunk a nőkkel szembeni rossz bánásmód és visszaélések következményeivel és megítélésével.

Van egy másik szempont is, amit nem vesznek figyelembe azok, akik a nők, és különösen a fiatalabb nők és lányok által az interneten tapasztalt bántalmazást „nem valósnak” minősítik.

Ha valaki a kétezres évek körül született, a VR és általában az internet valóban „kevésbé valóságosnak” tűnhet számára.

Én a kilencvenes évek második felében voltam kisgyerek, és még emlékszem arra, amikor az internet csak egy „hely” volt, ahová néha, rövid időre be lehetett lépni, majd otthagyni.

Úgy tűnt, hogy egy csúnya, szürkés színű dobozban van a szülői hálószobában, az iskolai számítógépteremben vagy a könyvtárban.

Ma már az online világ nem egyetlen „hely”. Szinte mindenhol ott van, szinte állandóan magunkkal hordjuk az okoseszközeinken, és a fizikai és a digitális valóság közötti határok kezdenek elmosódni. 

Mégis, nem hiszem, hogy bármelyikünk is igazán tudná, hogy a fiatalabb generáció miként érzékeli ezt az online univerzumot. Hogy mennyire érzik „valóságosnak”. És mennyivel lesz még valóságosabb, ahogy a VR-technológia elkerülhetetlenül fejlődik, és egyre elérhetőbbé és kifinomultabbá válik.

De azt tudom, hogy a „nem valóságos” kijelentések, az érzések megkérdőjelezése és elbagatellizálása senkinek sem tesz jót.

Kivéve persze azokat, akik a viszonylagos anonimitás leple alatt igyekeznek másokat bántani, tudván, hogy következmények nélkül megtehetik mindezt.

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Klaus Vedfelt

Mózes Zsófi