Telt ház, nézők nélkül – Vírus által teremtett valóság a futballpályákon

–

Felteszem a fülemre a fejhallgatót, bekapcsolom a mikrofont. A monitoron már ott van a stadion, és a két csapat épp kivonul a meccsre. Külön-külön, a pálya két oldaláról. Kézfogás, ölelkezés nincs, tisztes távolságban állnak egymástól a játékosok.

A lelátókon gyönyörű, hatalmas molinók, egész szektorokat beborító alkotások, a klub címerével, zászlajával, megfestett egykori játékosokkal, szurkolókkal. A kivetítőkön a mostani szurkolók lengetik a zászlókat, énekelnek, valamilyen korábban felvett mérkőzésről bejátszva.

Olyan az egész, mint egy gondosan elkészített szimuláció vagy egy képzőművészeti konstelláció. És eközben a fülemben zúg a stadion atmoszférája, hallom az éneklő drukkereket, gólnál a diadalkiáltást. Mindezt egy erre készített program játssza be a közvetítés alá úgy, hogy a tévénéző is hallja.

Számítógépes játékok tökéletes atmoszférautánzatát használják fel élő mérkőzések aláfestésére.

Minden olyan, mintha igazi lenne, ha behunyjuk a szemünket, egy valódi futballmeccs hangjait hallhatjuk. Pedig az egész csak szimuláció. Mármint, ami a kulisszákat illeti. A lelátók üresek, a hatalmas stadionok valójában konganak. De a pályán valóban mérkőzés zajlik, ugyanazok a csapatok hajtják egymást, amelyeket márciusban leparancsolt a koronavírus a világ összes pályájáról. Egészen szürreális élmény ez így együtt: az üres lelátó előtt zajló, de a tévé képernyőjén valódi atmoszférával előadott mérkőzés.

Playbackfutball

Azt hittem, ilyen sosem lesz. Ez elképzelhetetlen.

A futball, a világ legnagyobb játéka, kontinensek virtuális közös tere, milliárdnyi néző mindig jelen idejű szórakozása hogy lehetne megkonstruált, illúziót keltő, de mégiscsak művi kulisszák közt zajló álvalóság? Ha nincs néző, a világfutball meztelen király, az átlagos halandóknál sokkal képzettebb, ügyesebb, gazdagabb és híresebb férfiak a parkban focizgató civilekkel lényegét illetően azonos játéka. Vagy nem?

Ezek szerint nem.

A futball (és a profi sport) már nem játék, nem lehet elpakolni a szekrénybe, hogy majd ha újra jó idő lesz, elővesszük. A show méretei túlnőttek a valóságon, a show-nak ezért akkor is mennie kell tovább, ha már nem a nézők miatt csinálják. 

Termeli, égeti és újratermeli a pénzt, megállás nélkül – de csak amíg vannak meccsek. És ha a stadionokba nem engedhetnek be tömegeket egy világjárvány miatt, a nagy bevételt az (üzleti értelemben eddig is legfontosabb) televíziós jogdíjak, azaz a tévénézők jelentik.

Innentől pedig csak (nagyon rövid) idő kérdése volt eldönteni, lehet-e folytatni a futballbajnokságokat helyi szurkolók nélkül. Nem mindenhol gondolták úgy, hogy miért ne lehetne: a franciák minden bajnoki sorozatot befejezettnek nyilvánítottak már a járvány első lecsengése előtt. Kész, vége. De a topligák közül a többi végül folytatódott, vállalva a kockázatot, amit maguk a játékosok jelentenek saját maguk számára. (Volt futballsztár, aki tiltakozott, nem érezte biztonságban magát. De végül mindenki beállt a sorba.)

A többi már nézőpont kérdése

A világ csodája vagy a világ botránya-e, hogy a dolog működik? A sokadik playbackmeccs közvetítése alatt azon veszem észre magam, hogy már nem zavar a bejátszott atmoszféra, sőt kifejezetten élvezem, hogy van.

Magát a meccset pedig ugyanúgy lehet értelmezni, ahogyan korábban is: a futballjáték taktikai valósága független a körítéstől. Ha a profi csapatok egy üres telken, betonkerítések között esnének egymásnak a szabványméretű pályán, azt is lehetne nézni, értelmezni és elemezni: a csel üres nézőtér előtt is csel, a letámadás hangorkán nélkül is letámadás, a gól „felrobbanó” lelátó nélkül is az. (Még gólöröm is van, bár visszafogott, mert a játékosok figyelmét erősen felhívták az egészségügyi óvintézkedések betartására.)

Szóval, a dolog megy, a szakértők elemezhetik a meccseket, mintha mi sem történt volna, a szurkolókat pedig csodás zászlóköltemények és hangkulissza helyettesíti. De vajon mi az értelme egy előadásnak közönség nélkül? Önmagáért (és az üzletért) létezhet-e bármilyen nyilvános műfaj? Egy évvel ezelőtt még a kérdést is kikértük volna magunknak. A koronavírus-járvány azonban e tekintetben is megváltoztatta a világot.

Színház az egész (virtuális) világ

Hányadik, a Facebookra feltöltött színész-házivideó, otthon összerakott klip, felolvasás után találtuk természetesnek, hogy (legalább) ez van? Hány felvételről levetített, archívumokból előszedett színházi közvetítés alatt éreztük kifejezetten boldognak magunkat, hogy most végre láthatjuk ezeket az előadásokat, kit érdekel, hogy annak idején nem jutottunk el a színházba? A művészet nem csak igényli, meg is teremti a maga közönségét, és ha ehhez a külső körülmények új formákat kényszerítenek ki, hát megteremti az új formákat is.

Jó ez így? Rossz? Vagy csak más? Beköltözünk egy új valóságba, és esetleg meg is szokhatjuk?

A kérdés biztosan összetettebb annál, hogy e cikkben választ adjunk rá. De van, amit mégis megkockáztatok ezzel az egész virtuális együttléttel kapcsolatban: egy előadás, akár színpadon, akár futballpályán zajlik, sosem csak maga a darab. Az élményt az alkotó és a befogadó együtt hozza létre, azzal például, hogy együtt lélegeznek, és együtt kívánják a produkció sikerét. Egy focimeccsen az együvé tartozás élményét a helyszínen átélni, vagy akár a tévén keresztül ott érezni magunkat a stadionban ordító tömegben: megfizethetetlen. Minden másra ott a technika.

És ugyanígy, a katarzist, ami egy jó előadás után megszületik, az „akkor és az ott” pillanata adja. Ha a kettőből csak az egyik adott – élmény az is, de nem olyan.

Szeretem a fülemben dübörgő felerősített atmoszférát, a számítógéppel bekevert énekeket, füttyöt, és örülök, hogy nem az egymásnak kiabáló játékosok visszhangzó kurjantásait kell hallgatnom egy kongó stadionban. A saját munkámat is megkönnyíti az illúzió. Már nem tartok tőle, hogy így nem lehet élvezni egy-egy meccset.

A baj csak az lenne, ha megszoknánk.

Somos Ákos

Kiemelt kép: Barátságos mérkőzés a León és az FC Juárez között, 2020. július 14-én, Mexikóban – Forrás: Getty Images/Leopoldo Smith