Fiala Borcsa

Valamiért azt hiszem, hogy utálok telefonálni, például bármit megteszek, csak ne kelljen hivatalos vagy félhivatalos dolgokat elintézni telefonon keresztül. (DTK közbeszól: Én ezt tanúsíthatom mint asztaltárs. Megcsörren Borcsa telefonja, mire ő konkrétan összerezzen és elsápad.) Aztán, ha nagy nehezen mégiscsak ráveszem magam, akkor meg csodálkozom, hogy „mi volt ebben a pláne?”. 

A pasimnak még a kapcsolatunk elején valahogy elpöttyintettem, hogy nem vagyok egy nagy telefonáló, úgyhogy tök cukin mindig meg szokott dicsérni, ha sikerül VELE beszélgetnem a készüléken keresztül.

Ami nagyon édes részéről, úgyhogy meghagytam abban a hitben, hogy ez nekem valóban nagy szó. Mondjuk, mostanra minimum gyanús lehet neki a dolog, már több tucatszor végighallgathatta, ahogy a barátnőimmel minden gátlás nélkül lefetyelek órákig… de valóban a legtöbb emberrel szeretem a tények-számok mentén tudni a telefonos interakcióimat.

Gyárfás Dorka

Én tényleg gyűlölök telefonálni. Amikor egy barátomnak egyszer megemlítettem, mennyire utálom, ha megcsörren a telefonom, azt mondta: biztos csak azért, mert nem az hív, akire vágyom. Ezután direkt megfigyeltem, hogy nem.

Sajnos akkor is utálom, ha igazán közelálló ember hív, tényleg nem a személlyel van a bajom, hanem azzal, hogy megszakítják a helyzetet, amiben vagyok, a gondolatot, amiben elmerültem, vagy a jelent, amiben szeretnék részt venni.

És úgy sem szeretek ebből kiszakadni, hogy én csörgök rá valakire. Szó szerint napokig bírom győzködni magam, mielőtt valakit felhívok. Ez alól egyedül a munka jelent kivételt, ami gyakran feltétlenül telefonos szervezést igényel. Azt inkább gyorsan megcsinálom, mint hogy elkezdődjön az ismerős halogatás, ami napokig eltarthat, egyre nagyobb feszültséget keltve bennem. Mondanám, hogy a cset a nekem való megoldás, de mióta mindenki csetel, és naponta száz emberrel kellene udvariasnak, kedvesnek, vagy csak közlékenynek lennem, már azt is egyre kevésbé állhatom. Nem beszélve arról, hogy akkor meg pötyögni kell… Gyerekek, nincs mese, remete vagyok, hagyjatok békén!

Csepelyi Adrienn

Nekem ambivalens a viszonyom vele, munka terén hatékonynak gondolom ugyan, ám sokszor jobb, ha írásban egyeztetünk, mert annak nyoma van. (Akadt már bőven helyzet, amikor ez fontos volt.) Másrészt, ha dolgozom, és flow-ban vagyok, akkor egyszerűen gyűlölöm, ha hívnak, kizökkent, és dühös leszek tőle.
A telefonos interjúk eleve a rémálom kategóriába tartoznak. Rossz vonal, angolul rosszul beszélő alany, aki engem sem ért, meg magát sem bírja kifejezni, vagy esetleg valami meredek akcentus, amit élőben sem nagyon értenék… Hát, tudnék mesélni.

Magánéleti szempontból viszont nekem létfontosságú: tizennégy éves korom óta nem lakom otthon, sokáig a telefon jelentette az egyetlen kapcsot a családom és köztem, és még úgy is rengeteget beszélünk telefonon, hogy már van Messenger, és a kommunikációnk nagy része áttevődött oda. Szóval én hol szeretem, hol gyűlölöm.

Kégl Ágnes

Amióta van mobiltelefon, nagyon ritkán használom a készüléket telefonhívásra. Viszont minden másra a hírolvasástól a csetelésig igen. És most már a munkahelyemen sem telefonálunk jellemzően, hanem zoomolunk, hogy lássuk is egymást. Kicsit olyan érzésem van, mintha a modern technológia kezdene elbúcsúzni a klasszikus telefonhívásoktól. Pedig régen milyen izgalmas volt a telefonálás gondolata is. Mi családilag két évig vártunk, hogy vonalat kapjunk, és akkor beköltözött hozzánk az első telefonkészülék. Aztán anyuéknak – vállalkozók lévén – volt nagy méretű, fekete, kihajtható antennájú, irtó nehéz mobiltelefonjuk, ami akkor nagyon menőnek számított. Ahogy én megkaptam az első telefont, onnan már nem volt megállás…

Marossy Kriszta

A munkám megtartása miatt nem írhatom le, de nagyon ritkán szeretek telefonálni. Sokszor do not disturbre van állítva a telefonom is, mert egyszerűen zavar, hogy zavarnak. Régen imádtam órákig beszélni, de ez valahogy megváltozott a barátnőm halálával (agydaganatban halt meg), mert ő folyton beszélt. Ha nagyon kell, akkor persze, csinálom, de csak kevés emberrel tudok hosszan beszélni. A többi meg kötelesség, vagy valamilyen cégnél a várakozási idő. Viszont csetelésből bajnok lettem, ami nem sokkal jobb…

Szentesi Éva

Én már írtam erről. A lényeg: soha senki ne hívjon, ha lehet. Boldog volnék, ha megtenné nekem mindenki ezt a szívességet!

Kormos Anett

Nekem az egész mobil, Fb, Insta felesleges macera. Instán nem is vagyok és Fb-on is csak muszájból. De vissza a mobilra: a szüleimmel szoktam mobilon beszélgetni, és az interjúkat, ha lehet, szintén mobilon, vagy még inkább írásban adom, hogy időt nyerjek a személyes találkozás megúszásával. Amúgy csak akkor veszem fel a mobilt, ha nagyon muszáj, inkább írásban kommunikálok.

Ééés tervezek egy partit, ahol éjszaka bebaszom a Dunába a telefonom és a laptopomat is, majd utána bebaszok… örömmel várlak oda benneteket is kollektív ünneplésre.

Tóth Flóra

Nagyon érdekes viszonyom van a telefonnal. Az apukám egész gyerekkoromban telefonhálózattal foglalkozott mint mérnök, először a Postánál, aztán a Matávnál. Tizenévesen életvitelszerűen jártam be a munkahelyére ingyen telefonálni. Közben lett mobilom is, azonnal sms-függő lettem, és ez azóta is tart. A rövid üzenetekben való kommunikáció a kedvencem máig (ma már inkább a Messengert használom).

Hozzátartozik a telefonhoz való viszonyomhoz az is, hogy világéletemben iszonyú magas volt a telefonszámlám,

és amikor a szüleim rájöttek, hogy az előfizetéses telefonnak sokkal jobbak a percdíjai, mint a feltöltősnek, akkor kipróbáltuk nálam is. Nem kellett volna, két nagyon durva hónap után visszacsináltuk. Már rég dolgoztam, amikor újra be mertem vállalni az előfizetést, és akkor is nagyon sokat költöttem erre (csak akkor már saját pénzből). Éveken át az volt a munkám második legfontosabb része, hogy telefonáltam, mindenhol, minden helyzetben, mindenkivel beszéltem már, az egykori reggelis vendégek megtaláltak éjjel, hajnalban, mindig. Aztán amikor a kislányom nagyon pici volt, rengeteget aludt, és állandóan sétáltam vele, akkor kicsit olyan volt, mint amikor apukám munkahelyén telefonálgattam. Évekig dolgoztam home office-ban, ami szintén telefonfüggő helyzet. Szóval minden korszakban nagyon intenzíven jelen volt/van az életemben. Szerintem tizenöt éve nem volt kikapcsolva a telefonom (maximum egy-egy nagyon rövid, véletlen lemerülés idejére). De most már kicsit olyan vagyok, mint egy nyugdíjas telefonközpontos. Azt például nem szeretem, ha engem hívnak, de autózás közben, vagy amikor épp nekem alkalmas, még mindig szívesen beszélgetek. De nekem a csetelés is teljes értékű, és jobban beilleszthető a sűrű hétköznapokba, mint egy hosszadalmas beszélgetés. Arra már keresnem kell az időt.

Azt pedig, hogy amikor a gyerekekkel vagyok, tegyem el a telefont, folyamatosan tanulom, van, hogy nagyon jól megy, de van, amikor nem. Szerintem mellém fogják temetni… 

Molnár Erika

Én imádok telefonálni, lehet, hogy azért, mert mindig is volt telefonunk (1968-ban! a vonalas számunk 161-141 volt). Amikor bejöttek a mobilok, a baráti társaságomban többeknek volt az a táskaméretű (bazi nehéz) 450 MHz Motorola, később Ericsson. Ezt nagyon peckesen mindenhová cipelték magukkal. Én elvből nem vettem mobilt magamnak, aminek DTK és Gotika nagyon örült (not!), mert minden barátomnak az ő számukat adtam meg (ekkor már 1997-et írtunk). Aztán hamarosan lett nekem is mobilom (bár nem a francia pasim vette, mint ahogy én azt elképzeltem, de ez egy másik igen hosszú történet lenne), mert már nem bírtam a csajok nyifogását, hogy már megint engem keresnek az ő telefonjukon.

A mobilom mindig be van kapcsolva, és mindig lehet engem hívni!

Trembácz Éva Zsuzsa

Én munkaügyben egyáltalán nem szeretek telefonálni, ha lehet, kerülöm. A magánéletben annál inkább imádok, mindig is szerettem, de valószínűleg azért is, mert így a távolból ez az egyik formája a kapcsolattartásnak a családommal és a barátaimmal. Ahogy belegondoltam, átlagban másfél órát telefonálok naponta, amikor anyukámat, az öcsémet, a barátnőimet és a nagynénémet hívom. Gyakorlatilag, amikor van egy kis időm, várok valahol, taxiban ülök, sétálok, rögtön nyúlok a telefon után. A Skype-nak van egy olyan csomagja, amivel a megjelölt országban korlátlanul lehet vonalas számokat hívni, és a férjem, amikor látta, mit művelek a telefonnal, akkor előfizetett erre.

Ja, és nekem ez a magyar nyelvű kommunikációval is összefügg, mert a lányomat leszámítva, és havi egy-két ebédet egy magyar lánnyal, gyakorlatilag csak telefonon beszélek magyarul.

Szentkuti Judit

Nekem a telefon jelentette hét éven keresztül az egyetlen kapcsolódást a családhoz, a barátokhoz, a szerelemhez, amíg tanulmányaimat végeztem külföldön. Akkoriban még nem volt más kommunikációs lehetőség, csak a klasszik telefon, legyen az vezetékes telefon, telefonfülke kártyás, vagy érmés és aztán a 2000-es évek elején már a mobiltelefon is belépett az életembe.

Tény, hogy az ösztöndíjam és a diákmunkával megkeresett pénzem nagy részét a telefonbeszélgetéseim vitték el, de sokszor erre nagyobb szükségem volt, mint kajára. 

Jó emlékek fűznek a telefonhoz, imádtam telefonálni, azaz telefonon csevegni órákat barátokkal és ez a mai napig megvan nálam. Elvonulok a mobilommal (vezetékes telefonom már nincs), bekuckózom magam az ágyra, és elindul a maratoni dumcsizás a barátnőmmel.