„Dühös vagyok, ez ad nekem erőt” – Selina Leem, egy kis ország nagy klímaharcosa

–

Selina Neirok Leem huszonöt éves, a Marshall-szigetekről érkezett. A Csendes-óceánon szétszórt harmincöt kis szigetet közel hatvanezer ember lakja (közülük huszonháromezren a fővárost jelentő Majuro atollon élnek, ahonnan Selina is származik), a mikronéz térség többi országához hasonlóan sokáig más országok kolóniájaként működött, csak 1991-ben nyerte el függetlenségét. Ha ránézünk egy domborzati térképen erre a különleges országra, nem kell sokat gondolkoznunk rajta, miért égető számukra annyira a klímaváltozás problémája:

a Marshall-szigetek átlagos tengerszint feletti magassága ugyanis csupán kettő méter, legmagasabb pontja tíz méterrel emelkedik a tengerszint fölé.

Kiszolgáltatottak

A tengerszint folyamatos emelkedésével a lakosság szinte egésze ki van téve az egyre gyakoribb áradásoknak. Selina gyerekkori emlékeiben is többször szerepel, ahogy az óceán hatalmas hullámai átbuknak a települést védelmező falakon, és a kerteket, földeket elönti a sós víz, pusztuló növényzetet és szemetet, törmeléket hagyva maga után. Az óceán hullámai ilyenkor egészen a sziget közepén található lagúnáig érnek, elárasztva az egész települést. Azokon a szigeteken pedig, ahol kevesebb az áradás, az esőzés hiánya és a súlyos aszályok okoznak gondot a lakosságnak, évről évre egyre nagyobb mértékben. 

 

A marshalliak vallásos emberek, így az őket érő természeti csapásokat sokan a Bibliában jövendölt világvége előjeleként értelmezték, a klímaváltozásról nem sok szó esett az iskolákban. Selina külföldi tanulmányai során hallott először a klímaváltozás tudományos hátteréről, ekkor értette meg az otthonában történtek okait is. A németországi gimnázium hozta el az életébe az aktivizmust is, amikor a gyakori tematikus napok egyikén tanára felkérte: mesélje el, náluk odahaza hogyan jelenik meg a klímaválság. A jelenlévők közül a legtöbben azt sem tudták, hol helyezkedik el az apró ország, így érdeklődve hallgatták az akkor tizenhat éves Selina előadását. Ezután több helyre is meghívták előadni, hamarosan pedig már klímakonferenciákon és a világ vezetői előtt képviselte országának fiataljait, például az ENSZ 2015-ös Párizsi Klímakonferenciáján.

„Dühös vagyok, de ez ad nekem erőt” – mondja a lány, aki semmit sem vesztett a lendületből, a mai napig kiveszi a részét a klímaharcból.

„Sokan lebecsülik a szavak erejét, pedig ha mi nem beszélnénk az országunk problémáiról, nem jutna el a világ nagy részéhez. Így viszont sok olyan emberhez is szólni tudunk, akik a frontvonalban harcoló közösségek támogatóivá válnak.”

Erre pedig nagy szükség van a Marshall -szigetek esetében, ugyanis hiába felelnek a környezetszennyezés elenyésző százalékáért, az őket érő természeti csapások aránytalanul nagy terheket rónak az ország lakosságára. „Limitáltak a forrásaink, így nem tudunk egyedül megküzdeni ezekkel a problémákkal” – mondja Selina.

Persze ne gondoljuk, hogy ölbe tett kézzel várnak a külső segítségre

Mára szerencsére egyre többen ismerik meg a természeti csapások tudományos hátterét, az iskolában is helyet kapott a tananyagban, és egyre több Selinához hasonló fiatal viszi hírét az ügy fontosságának. Bár munkája és tanulmányai miatt sokat van távol otthonától, és csak a szünetekben tud hazalátogatni, olyankor mindig igyekszik kivenni a részét helyi projektekből is. „Nem szabad lebecsülnünk a hagyományos nézőpontokat, az őslakosok tudása fontos kiegészítése a tudományos ismereteinknek, ezek összekapcsolásával vonhatjuk be a legtöbb embert, és érhetjük el a leghatékonyabb eredményt” – teszi hozzá.

Így nem is meglepő, hogy napjainkban a Marshall-szigetek az egyik legerősebb hang a klímaharcban, a kormányprogram jelentős része is a klímaváltozás megfékezését célozza. A fiatalokat is odaengedve az asztalhoz. „Valahányszor konferencián veszünk részt, amin van marshalli küldöttség, mindig felveszik velünk a kapcsolatot, meghívnak minket a delegációba” – meséli Selina.

„Bár nem a kormánynak dolgozunk, nekünk is lehetőségünk van részt venni olyan tárgyalásokon, találkozókon, ahol jobban megérthetjük, mi minden történik egy-egy döntéshozás során, mi folyik a zárt ajtók mögött.”  

Ezért is tartja fontosnak, hogy olyan vezetőket válasszunk, akiknek céljai között előkelő helyen szerepel a bolygó és az emberiség jólléte, és képesek hallgatni a szakértőkre, helyiekre, őslakosokra.

Közös ügyünk a klímakérdés

Sokan csak legyintenek, hiszen miért is foglalkoztatná őket egy távoli kis ország embereinek sorsa (ez a hozzáállás persze már önmagában is felvet morális kérdéseket, de ebbe most ne menjünk bele). Azokat, akiknek a puszta emberség nem elég indok arra, miért kellene, hogy érdekelje őket a téma, szeretném üzenni: gondolják végig gyorsan, honnan lehet ismerős a Marshall-szigetek, vagy legalább az országhoz tartozó Bikini-atoll neve. A negyvenes évek végétől folytak itt nukleáris kísérleti robbantások, lakhatatlanná téve a szigetet és környékét. (Bár a szigetről előzetesen kitelepítették az embereket, a szomszédos szigeteket nem tájékoztatták a veszélyről, így ők a lehulló radioaktív csapadékot hónak hitték. Ez később súlyos születési rendellenességeket és számos új betegség megjelenését okozta a szigeteken.) Az atomkísérletekből visszamaradt radioaktív hulladékot az Enewetak-atollon megépített betonkupola őrzi, ami az utóbbi években azonban szivárogni kezdett, részben az egyre erősebben ostromló hullámok miatt. 

„Sok szerencsét”

A cinikus hangok már lemondtak a Marshall-szigetekről, a sajtóban rengeteg szalagcím jelenik meg a következő üzenetekkel: látogasd meg ezeket a szigeteket, mielőtt örökre eltűnnek; sok szerencsét Marshall-szigetek; csak költözzenek el innen, és meg van oldva a probléma. Selina úgy érzi, ezek a megjegyzések egyszerűen megtagadják a jövőjüket.

„Itt nőttem fel, itt nyugszanak a szeretteim. Mi csak azt szeretnénk, ha az otthonunk itt maradhatna.”

Kiemelt kép: Huszár Dávid

Pichler Zsófi