Évekkel ezelőtt megnéztem egy tizenegy perces dokumentumfilmet a YouTube-on a hús-, tej- és tojásiparról, onnantól kezdve nem bírtam (a következő terhességemig) húsra nézni, és onnantól, amennyire csak lehetett, igyekeztem növényi alapú ételeket főztem, sütöttem. 

Ekkor tapasztaltam meg először a klímaharcos-kasztrendszert. Máshogy fogalmazva: az ökosznobériát. De akinek az ökonáci kifejezés tetszik, komolyan mondom, lassan azt is megértem… 

„Anyádért nem vagy vegán?!”

Az pillanatok alatt kiderült, hogy én nem nevezhetem magam vegetariánusnak pár hónap, sőt, pár év vegaság után sem. Az történt, hogy segítséget kértem egy vegán Facebook-csoportban, hogy egy régi családi receptet hogyan veganizálhatnék, mire nekem estek, hogy az, aki állati eredetű ételre vágyik, és azt akarja vegánná varázsolni, az igazából nem törődik az állatokkal, csak divatból csinálja az egészet. Az meg csak hab volt a tortán, hogy én marha (muhaha) beismertem, hogy még csak nem is vagyok vegán, inkább vegetariánus, aki igyekszik sok növényi eredetű ételt készíteni. Amit én kaptam tőlük… te jó ég, kő kövön nem maradt.

Egy jó nagy anyázás kíséretében azt is a fejemhez vágták, hogy az ilyen „habiszti” vegánok rosszabbak, mint a bevállalósan mindenevők.

Jó nagyot koppantam. 

Namármost, ez a recept nem a háromféle húsól főzött kocsonya, hanem a nagymamám féle rakott palacsinta volt. Igen, mindössze egy nyamvadt palacsintareceptre lett volna szükségem a vegán közösségtől. Mondanom sem kell, ezek után nem kérdeztem, elballagtam onnan, maradt az internet és a kedves vegán barátok, mert vannak szerencsére.  

 

Nem vagy elég zöld!

Később aztán szépen fokozatosan belecsúsztam a környezettudatosabb életmódba, egészen egyszerűen azért, mert fontos lett nekem az ügy. És el is kezdtem írni, posztolni róla.

Onnantól kezdve nem volt megállás, egyrészt árgus szemek kezdték el figyelni, hogy mikor NEM vagyok elég „zöld”, másrészt jöttek a mindenféle keményvonalasok, hogy miért nem nyomom jobban a témájukat, miért nem vagyok vegán (ez örökzöld téma), miért nem vagyok teljesen zero watse, miért van okostelefonom… és még sorolhatnám.

Persze, ha úgy nézzük, igazuk van; mindent lehetne tökéletesíteni, mindent lehetne jobban csinálni. De szigorú vegetariánusként is az volt az egyik legnehezebb, hogy lassan már minden falattól, amit magamhoz vettem, lelkifurdalásom volt. Mert tegyük fel, száz százalék vegán ebédet rittyentettem, de az alapanyagok fele műanyag csomagolásban érkezett, a másik fele a világ másik feléről jött, vagy nem biogazdálkodásból származott. 

Rájöttem, hogy hacsak nem én termelem meg az összes falatot, amit megeszünk, akkor bizony számolnom kell azzal, hogy az ökológiai lábnyomom több lesz, mint nulla. 

Felfigyeltem arra a „trendre” is, hogy öko-influenszerek elkezdtek kevés, vagy inkább nulla együttműködést vállalni cégekkel, és aki nem követte a példájukat, azt máris hiteltelennek kiáltották ki. Velem is ez történt, hiába válogattam meg mindig is ezeket a kollaborációkat. Mert akinek igazán fontos az ügy, az nem akar pénzt keresni vele, mondják. Hát, igen, mondom erre én, aki megteheti, mondhat következetesen minden felkérésre nemet. Én úgy gondolom, nagy lehetőség, hogy egy influenszer olyan cégeket emeljen reflektorfénybe, amelyek nem csak magukat mosnák zöldre, hanem valóban tesznek valamit a klímaváltozás ügyében. 

Virtuális celeblincselés

Egyszer írtam egy indulatos posztot arról, hogy mi a francért nem vagyunk képesek felfogni, mekkora a baj, mire egy sok százezres követőbázissal rendelkező influenszer bekommentelte, hogy bizony ő is sokat agyal ezen, és napi szinten szorong a gyerekeiért. Erre mi történt? A kommentelők máglyára küldték, keresztre feszítették, leköpték, hogy ne merészelje azt mondani, hogy őt érdekli a környezet, amikor minden posztja reklám, és biztos csak azért kommentelte ezt, hogy magát fényezze, letudja a témát. Én pedig megvédtem. Mert igaz, az illető valóban nem éllovasa a környezetvédelemnek, és soha nem jutna eszembe mint zöld nagykövet, de basszus, elolvasta a posztot, gondolt róla valamit, és vállalta a savazást is azzal, hogy nyilvánosan hozzászólt. Derekasan állta a sarat egyébként, volt benne önkritika.

És szerintem ez a legfontosabb.

Bennem gyakran felmerül a kérdés:

vajon állunk-e annyira jól, hogy válogassunk? Nincs-e szükségünk MINDEN tökéletes és tökéletlen vegára, vegánra, hulladékmentesre vagy hulladékcsökkentőre? 

Pontosan tudom, milyen frusztráló látni a banánt duplán bezacskózó embereket a boltban, hogy milyen fájdalmas a szeméthegy a sínek mentén, de ha ugyanúgy működnénk az online térben, mint offline, akkor mindenkihez odamehetnék ordibálni, hogy „teszed le azonnal azt a kurva zacskót!”, amíg el nem bőgik magukat a megszégyenüléstől. Az egészen biztos, hogy nem ezzel hoznám meg a kedvüket a környezettudatossághoz. Pedig az lenne a cél, nem? 

Szerintem a környezetvédőké nem egy elit klub, amihez csak bizonyos feltételek mellett lehet csatlakozni. Védeni a környezetet közös ügy. Bárki csatlakozhat, bárki próbálkozhat.

És látni kell azt is, hogy tényleg kell némi privilegizált státusz ahhoz, hogy belemerülhessen valaki a zöld ügybe. Venni az időt, fáradságot, és bizonyos esetekben rászánni a pénzt egyáltalán nem alapvetés. Minden egyes lépés számít, és nem lehet legyinteni arra, ha valaki „csak” szelektíven gyűjti a hulladékot. Nem lehet az első lépés után belenyomni senki orrát a szemétbe, hogy ő egy szar alak, mert nem tesz eleget, ami szinte olyan, mintha semmit nem tenne.  

 

A Marson nem lesz Balaton Sound

Tökéletes példa erre a testépítő celeb Pumped Gabo esete, aki két éve kezdett el foglalkozni a klímaváltozás kérdésével, azóta pedig egész konkrétan a Greenpeace támogatója lett. Több posztot szánt már a témának, legutóbb azzal borzolta a kedélyeket, hogy meztelenül állt a Fertő-tónál egy transzparenssel, amelyen az állt, hogy „A Fertő-tó az állatoké”. Elmondta: „az, hogy a természettel baszakodnak, az nekem nem tetszik”, és azt is, hogy „a Marson nem lesz Balaton Sound”.

Na, több se kellett, azonnal megindult a sárdobálás, hogy ő bizony jobb, ha hallgat, ki ő, hogy egyáltalán véleményt nyilvánítson bármiről, hát még fenntarthatóságról, fingja nincs a környezetvédelemről, és totálisan hiteltelen az egész csávó, rosszat tesz az ügynek, mert lehúzza a szintjére. Ez csak néhány a vélemények közül. 

Értetlenül állok a dolog előtt még úgy is, hogy nem lep meg. Én úgy vagyok vele, hogy igenis király, ha bárki, de tényleg bárki hirdeti a témát, és ezzel szerez némi figyelmet neki. Engem aztán

nem érdekel, mivel foglalkoznak, mit (nem) vesznek, esznek, mert ennél fontosabb, hogy egyáltalán felmerül a bolygó, az emberiség jövője mint szempont. Ugyanis még mindig nem beszélünk róla sem eleget, sem elegen. 

A „kártékony” David Attenborough

Még magát a „zöldpápa”, Sir David Attenborough „Egy élet a bolygónkon” című dokumentumfilmjét (ami amúgy Pumped Gabót is inspirálta a témában) is szétszedték, hogy a műsorban keveset beszél a nagyipari hús és tejipar hatásáról, és nagyobb fókuszt helyezett a túlnépesedésre, ami pont az elnyomott társadalmi rétegeket teszi meg bűnbaknak. Bevallom, egy pillanatra én is elgondolkodtam, hogy az olykor a népes angol királyi családdal pózoló Attenborough vajon hol húzza meg a határt, kinek szabad nagy családot alapítani és kinek nem, aztán rájöttem, hogy ennek a gondolatmenetnek sosincs vége. A legendás természetfilmes akár hibákat is elkövethet, mert a munkásságával milliók, sőt, milliárdok számára kínálja tálcán a lehetőséget, hogy elgondolkodjon, micsoda kincset herdálunk el létezésünk minden pillanatában. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy Attenborough táplálkozási szokásait is előszeretettel vesézik ki, hogy bort iszik és vizet prédikál. Tény, hogy Sir David soha nem mondta sehol, hogy szigorú növényi étrenden lenne… márpedig akkor ő egész biztosan „képmutató, sőt, kártékony”. Igen. Kártékony. Ő. Hagyjuk is…

A zöld ítészseregek belekötnek minden klímaharcos világsztárba, még Joaquin Phoenixbe és Leonardo DiCaprióba is, például azzal, hogy mekkora ökológiai lábnyoma van az utazásaiknak. Jane Fonda pedig, aki aztán tényleg keményvonalas környezetvédő, végképp hallgasson, hiszen mennyi dizájnerruhát hordott már életében!

Hát akkor mi a jó megoldás? 

Ezt kérdem én, tőletek, kedves ökosznob barátaim. Maradjon egy maréknyi elit, akiket megfelelőnek találtok arra, hogy joguk legyen  beszélni a témáról? Oké, de az a helyzet, hogy őket azok követik, akik eleve foglalkoznak a kérdéssel, akik nyitottak rá. Ők is fontosak, persze, hiszen így „továbbképezhetik” magukat. De mi legyen azokkal, akiknek ez a téma még zárójelben sem jelenik meg az életében? Akik elé nem dobja oda az algoritmus a fenntarthatóság, a zero waste, a biodiverzitás és más témákat, mert amúgy a mindennapokban nem foglalkoznak (foglalkoztak eddig) vele.

Szerintem Pumped Gabo nekik szól. Ő el tud érni olyanokat, akiket én, vagy akár Leonardo DiCaprio soha.

Igenis kellenek az olyan gondolatok, hogy nem tetszik, ahogy a természettel baszakodnak, meg bezonyám, ha így folytatjuk, nem lesz Balaton Sound. Tetszik, nem tetszik, ezek az emberek  hatalmas (új) közönséghez juttatják el az üzenetet.

Ezek a cseppek pedig rettenetesen sokat számítanak, elengedhetetlenek ahhoz, hogy végül tenger lehessen belőlük.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Lehet, hogy a környezetet jobban védik azok, akik tényleg minden területen ezt a kérdést helyezték fókuszba, de én bizony inkább lennék egy olyan közösség tagja – Woody Allen után szabadon –, amely befogadó, elfogadó, toleráns, és nem csapja senki orrára az ajtót pusztán azért, mert más.

És máris ott tartunk, hogy a klímaváltozás nem pusztán környezeti vagy egzisztenciális kérdés, sokkal inkább társadalmi

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images /Michael Blann