Megválni mindattól, ami nem hozzáad az életedhez, hanem elvesz belőle – Tippek kezdő minimalistáknak

–

A minimalizmus számomra bizonyos szempontból skizofrén állapot, mert ha hazamegyek a szülői házba, minden egyes kacathoz (és abból van ám rengeteg) iszonyúan ragaszkodom. A gyerekkori relikviák, a töméntelen mennyiségű fénykép, iskolai levelezések, a kiskori ruháim, a nagymamám étkészlete, ezek nekem látszólag mind létfontosságúak. Ezt most azért mesélem el, hogy ne gondolja senki: ez egy fekete-fehér dolog nálam. Nem az. 

Mint ahogy a hulladékmentességben, az étkezésben, a Waldorf-szemléletben, úgy a minimalizmusban sem vagyok fundamentalista. A körülményeinkhez, az életvitelünkhöz leginkább passzoló módon igyekszem alakítani ezeket az elveket, hogy valóban segítsék, támogassák a mindennapi életünket, ne extra nyűgöt aggassak a nyakunkba. Tehát

az a minimalizmus, amit én elkezdtem beépíteni az életünkbe, nem Marie Kondo-féle, élére hajtogatott kupacokról, a minimalista stílusjegyeket hordozó méregdrága dizájnholmikról és lakberendezési tárgyakról szól, hanem egy szimpla vágyról: hogy minél egyszerűbb legyen az életünk. 

Bármennyire is imádom a szülői ház kaotikus otthonosságát, a saját otthonomban egyszerűen nem bírom a sok cuccot. A gyerekjátékokban igyekeztünk tudatosak lenni, de még így is rengeteg kacatunk van, az elpakolás napi szintű feszültséget hoz magával, ami mindenkinek rossz. A ruhák esetében dettó ez a helyzet, ha mindent ellepnek, egy soha véget nem érő küzdelem lesz az életünk a mosás-teregetés-elpakolás Bermuda-háromszögében. A mosatlannal ugyanez a helyzet. Minél több tányérunk, evőeszközünk van, annál több mosatlant halmozunk fel. Bizony, jól sejtitek, hova fogok kilyukadni:

1. Kevesebb cucc, kevesebb gond!

Ezt a végtelenül egyszerű alapelvet kell észben tartani. Lehet, hogy gyakrabban kell mosogatni, ha kevesebb tányérunk van, viszont egészen biztosan nincs szükség hosszas edénypucoló maratonra. Az egyik költözés alkalmával harmadára redukáltuk a konyhai készletünket, és ezt azóta sem bántuk meg. Sőt, azóta is áldom, hogy ezt megléptük, hiszen attól kezdve nem tudunk akkora kupacot produkálni, hogy ne végeznénk vele húsz perc alatt. 

Ugyanez a helyzet a ruhákkal. Tartottam egy gigantikus selejtezést, amit úgy képzeljetek el, hogy amikor költöztünk, négyfős családunk teljes ruhatára (leszámítva a kabátokat és cipőket) belefért két nagy szatyorba. De ha már itt tartunk, összesen tizenkét dobozzal (na, jó, még talán volt egy-két szatyor olyasmi, ami kimaradt a dobozokból) költöztünk, és egy nap alatt kipakoltuk a cuccaink kilencven százalékát.

Visszatérve a ruhákra, az is előnyös, ha nem kell szerencsétlenkedve állni a szekrény előtt, hogy mi a nyavalyát vegyünk fel. Ha csupa olyan ruha van a szekrényben, amit garantáltan szeretünk, akkor reggelente például picit tovább alhatunk, ahelyett, hogy azon dilemmáznánk, miért „nincs egy nyamvadt göncünk sem, amit felvehetnénk”. 

Csak el kell kezdeni megválni mindattól, ami nem hozzáad az életünkhöz, hanem elvesz belőle időt, energiát, pénzt, sőt lélekerőt is. 

2. Oké, hogy kevesebb cucc, de mégis, hogyan?

Először is, a minimalizmus nemcsak a selejtezésről szól, hanem arról is, hogy nem vásárolunk ész nélkül. Kizárólag azt vegyük meg, amire szükségünk van, TÉNYLEG. A „majd jó lesz valamire” típusú impulzusvásárlásnak intsünk búcsút, és mérlegeljünk alaposan, mielőtt valamit a kosárba helyezünk. Ha megszületett a fejünkben, hogy belevágnánk a minimalizmusba, nem kell lecserélni a bútorainkat, egész konkrétan SEMMIT nem kell venni hozzá, bármilyen kecsegtető is beszerezni hirtelen mindenből valami egyszínűt, vagy fából készült tárgyat.

Nézzünk szét magunk körül, és írjunk egy listát! Írjuk fel a helyiségeket az otthonunkban, és azokon belül minden szekrényt, polcot, fiókot, dobozt, kosarat, amiben bármit tárolunk. Haladjunk szépen sorban. Vagy ahogy tetszik. Egy nap elég egy pontot kipipálni a listáról, amit mindenképp tegyünk jól látható helyre, és szépen húzzuk át vagy húzzuk ki, ahol már megejtettük a nagy selejtezést. 

3. Ne félj az elengedéstől!

Ez az egyik legfontosabb pontja az egésznek. Ne feledjük, ezek csak tárgyak. Ha nekiugrunk a ruhásszekrénynek, nem érdemes elmismásolni a dolgot. Három kupacot csinálj. Vész esetén négyet.

Egyik a MEGTART kupac. Ide azt tegyük, ami egyértelműen fontos, szükséges, kétség nélkül.

Aztán kell egy ADOMÁNY kupac. Ide azt tegyük, ami még teljesen használható, jó állapotban van, de már nem kell, csak kallódik, nincs kihasználva.

Van persze egy SZEMÉT kupac, ide a használhatatlan dolgokat kell tenni természetesen.

És bizonytalanoknak egy ÁTMENETI kupac is kell. Ide tegyük azt, amitől még nem vagyunk készek elválni, csak motoszkál bennünk, hogy már nincs rá szükségünk.

Én ilyenkor már kegyetlenebb vagyok, és a férjem Berlinben tanult vendéglátós mottóját mantrázom: „ha kétség van, nincs kétség”. Ha valami nem egyértelmű, hogy kell-e, akkor nem kell. Tudom, hogy ez nem mindig olyan egyszerű, szóval ilyenkor lehet pihentetni a kérdéses holmikat, akár bedobozolni és visszatérni hozzájuk pár hét vagy hónap múlva, addig legalább kiderül, hogy hiányoztak-e úgy istenigazából. Nagyon fontos, hogy megéljük az elengedés felszabadító érzését.

Nem veszteségként, hanem inkább úgy, mintha súlyoktól szabadulnánk meg. Az elengedés egyet jelent azzal, hogy helyet csinálunk. Mondjuk, a jó dolgoknak… 

+ tipp gyerekes családoknak 

Mint, ahogy az átmeneti doboz egy picit csalás, úgy a következő tippem is az lesz.

Hacsak nem élünk hipertudatosan egy vidéki, önfenntartó kis házban, csupa olyan emberrel magunk körül, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak, akkor például gyerekekkel szinte lehetetlen megvalósítani, hogy valóban minimalisták legyünk. Mi sem vagyunk száz százalékban azok. De már borzasztóan zavarta a szemem, ha túl sok cucc vesz körül, és kénytelen voltam kompromisszumot kötni. 

A gyerekjátékokat nem tudom úgy selejtezni, ahogy a saját dolgaimat, hiszen amit én kidobnék az ablakon, azt a gyerek lehet, hogy megtartaná akár az örökkévalóságig. Ha úgy érzem, túl sok már a kockákból, állatfigurákból és kisautókból, akkor fogok egy nagy dobozt, és beleteszek pár játékot, amikkel kevesebbet játszanak, vagy amiknek az elpakolásából rendszeresen balhé van, és eldugom a szekrény mélyére. Legtöbbször ez fel sem tűnik. Ha hónapokig így marad a helyzet, akkor legalább egyértelmű, hogy nincs rá szükség, megszabadulhatunk tőle. Viszont, ha egy idő után eszükbe jut, és előveszem, hatalmas az öröm, mintha új játékot kapnának. 

Amit még fontosnak tartok megjegyezni: számomra nem okozott nehézséget, hogy belemerüljek a témába olyan szempontból, hogy a vásárlás nekem sosem járt örömmel. Mindig is untam a shopping műfaját, és ha bármit kell venni, gyorsan letudom. Sem időt, sem pénzt nem szívesen áldozok tárgyakra, úgyhogy nekem nem került nagy erőfeszítésbe, hogy beleássam magam a minimalizmusba. Messze vagyok még attól, hogy egész konkrétan minimalistának mondhassam magam, de minden lépés, amit megteszek és eddig megtettem ebbe az irányba, csak adott az életemhez. 

Ez a minimalizmus csodája, ilyen egyszerű: a kevesebbtől leszel több. És ha a tárgyakkal megvagyunk, jöhet a mentális minimalizmus, de erről majd később…

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Kostikova