Iliás-Nagy Katalin: Mi vagyunk a jövő nélküli generáció

–

Olvastam egy cikket: ausztrál kutatók szerint már 2050-re véget érhet az emberi civilizáció. A Föld egyszerűen nem lesz alkalmas az emberi élet számára. Az ember miatt.

Persze, hozzátették, hogy ez csak egy forgatókönyv a sokból, de az a helyzet, hogy a pozitívabbak sem biztatnak túl sok jóval.

Akárhogy is, nagyon úgy néz ki, hogy nekünk már ezzel a tudattal kell együtt élnünk. Nemcsak a saját halálunk árnyékában, ahogy a korábbi korok embereinek eddig is, hanem az egész civilizációnk pusztulásának árnyékában. Nemcsak egzisztenciális válságban, hanem generációs és civilizációs válságban is.

Mi vagyunk az a generáció, amelyiknek úgy kell élnie, hogy nem is nagyon tudjuk, mi végre, csak azt tudjuk, hogy még a legjobb esetben sem jobb, hanem rosszabb körülményei lesznek az utánunk érkezőknek. Nem tudva, csak remélve, hogy amit alkotunk, azt az utókor is látja majd. Hogy lesz utókor, és benne tudattal rendelkező értelmes lények, akik értelmezni is tudják azt, amit hátrahagyunk.

Na ez a lét elviselhetetlen könnyűsége, a létezés értelmetlenségének valódi megtapasztalása.

Vagy ez a legnagyobb szabadság, ami az emberiség történetében megadatott?

Korombeli női (és férfi) ismerőseim körében újra és újra visszatérő téma, írtam is róla korábban: szabad-e gyereket vállalni a mai világban?

Tudom, hogy sokak szerint ez nem valódi probléma, hogy csak az életképtelenek siránkozása, jobb is, ha ők nem szülnek-nemzenek, meg amúgy is, ez csak az önzetlenség álcájába csomagolt önzőség… Csakhogy aki ezt a kérdést bagatellizálja, egy komoly társadalmi problémát bagatellizál, az emberek tömegeinek érzéseit vitatja és kérdőjelezi meg.

A BBC számolt be még szeptemberben egy kutatásról, amelyben fiatalokat kérdeztek arról, hogy mit gondolnak a klímaválságról. A kutatást az angliai Bathi Egyetem, öt másik felsőoktatási intézménnyel együttműködve végezte, a felmérés során tíz ország (Egyesült Királyság, Finnország, Franciaország, Egyesült Államok, Ausztrália, Portugália, Brazília, India, Fülöp-szigetek, Nigéria) tízezer 16 és 25 év közötti fiatalját interjúvolták meg.

A megkérdezett fiatalok 56 százaléka gondolta úgy, hogy az emberiség halálra van ítélve.

Megismétlem: a megkérdezett fiatalok több mint fele úgy éli az életét, hogy azt gondolja, nincs jövője.

És ami szerintük a leginkább kétségbeejtő, az nem is a pillanatnyi helyzet, hanem az, hogy úgy látják, a kormányok nem reagálnak a vészhelyzetnek megfelelően, egyszerűen tétlenül nézik a fejleményeket.

A kutatásban részt vevők kétharmada szomorú, fél és szorong, 60 százalék mondta azt, hogy aggódik,

vagy nagyon aggódik a klímaváltozás miatt, 45 százalékuknak ez már a mindennapi életét is befolyásolja. Tízből négy fiatal nem tudja, hogy vállaljon-e egyáltalán gyereket. Azokban az országokban, ahol a kormányzati klímapolitika gyenge, ott a fiatalok is jobban szoronganak.

Ez annyiban egybevág a Magyar Természetvédők Szövetsége által 2016-ban végzett hazai felméréssel, hogy a megkérdezettek idehaza is leginkább a politikusok klímavédelmi cselekvésével voltak elégedetlenek. A nagyvállalatokat kifejezetten felelősnek tartották a klímaváltozás okozásában, ugyanakkor úgy vélték, hogy fontos szerepük lenne a klímavédelemben is. A fogyasztókat csak részben tartották felelősnek, bár 75 százalék egyetértett azzal, hogy az éghajlatváltozás elleni küzdelemből mindenkinek ki kell vennie a részét, így az utca emberének is.

A jövőtől való félelem persze mindig is jelen volt az emberek életében,

kinek jobban, kinek kevésbé. De felmérések is azt mutatják, hogy sokan kevésbé rettegnének, ha a klímahelyzet megoldódna.

És bizony, ma már sajnos olyanok is vannak, akik épp a klímahelyzet miatt bánják, hogy egyáltalán gyereket vállaltak. És akkor az ökológiai válságról még szót sem ejtettünk. 

Miért vállaltál végül gyereket? – kérdezem az egyik barátnőmet, aki sokáig hezitált.

„Mert azt éreztem, hogy valami nem stimmel. Hiába volt jó munkám, jó életem, valami hiányzott. Amióta megvan a lányom, azóta viszont mindennap nevetek.”

Nem tartasz a jövőtől? – faggatom tovább.

„Dehogynem! – feleli ő. – Ezért van csak egy gyerekem. Akármit hoz a jövő, róla talán még gondoskodni tudok.”

„Én csak azért tartom magam, mert ott a fiam – mondja egy másik barátnőm, amikor a jövőről és a kilátásainkról beszélgetünk. – Ha egyedül lennék, ha csak az én életemről lenne szó, azt mondanám, oké, ez a sors. Megérdemeltük. De neki mit mondjak?

Hogy bocs, de ezt kell megélned? Miatta nem engedhetem meg magamnak, hogy szétessem. A jövőn gondolkodni luxus volna.”

Itt állunk, körülöttünk az álmaink összegyűrve és eldobálva

Matatunk a múlt szemétdombján és próbálunk valami értéket kikaparni és megmenteni. Döntéseket kellene hozni, de mi alapján? Minden bizonytalan.  

Nézem, olvasom a híreket, várom a fejleményeket. Legalább látnék valami pozitív változást a világban, a rendszerben! De nem látok. Legfeljebb magamban és a környezetemben. Mintha valami már csírázásnak indult volna, valami feltörni készül a szikkadt és repedezett talajból. Egyre gyakrabban találkozom hozzám hasonlókkal, akiknek vízióik vannak. De még mindig csak állunk, a tehetetlenségtől bámulunk bután.

Egy más, jobb világot szeretnénk. De hogyan álljunk neki? Hogy kellene elkezdeni? Minket nem erre neveltek, nem ezt tanultuk, nem kaptunk eszközöket. Mi nem kooperációra, hanem versenyre teremtettünk. Nem gondolkodásra, hanem parancsvégrehajtásra.

Hozd ide az ellenőrződ! Menj ki a teremből! Mire gondolt a költő?

Ha lázadtunk is, csak bizonyos kereteken belül, de ma már a kereteket kellene szétfeszíteni.

Tizenkét év múlva visszafordíthatatlan a folyamat – mondták a tudósok három éve. Akkor jött ki az új IPCC-jelentés (International Plant Protection Convention), amitől mindenki bepánikolt. Aztán, ahogy telt az idő, és ahogy az lenni szokott, hozzászoktunk a gondolathoz. Mint ahogy lassan a maszkhoz is hozzászokunk, és az „őt is elvitte a Covid” mondatokhoz.

Megírjak egy újabb cikket? Írjak könyvet? Építsek otthont? Ültessek fát? Teremtsünk értéket, életet, értelmet, ha mindez talán 30 éven belül elenyészik? Mi végre legyen jövőre irányuló akaratunk?

Miért, korábban mi végre volt?

Ha máskor nem, majd akkor lesz vége, amikor a Nap vörös óriássá duzzad.

Mentsük meg a világot! Az emberi világot? Ebben a formában? Minek? Ennek ebben a formában talán tényleg múlnia kell. Hacsak… Hacsak képessé nem válunk felnőni a feladathoz, és alapjaiban nem gondoljuk újra a létezésünket. Akkor talán túlélhetünk, és akkor meg is érdemeljük a túlélést.

Itt kevés a józan ész. Ha majd olyan problémával szembesülünk, aminek hatására nem néhány millióan, hanem félmilliárdan halnak meg majd, akkor durva változásokra lesz lehetőség – mondta Csányi Vilmos etológus egy vele készült interjúban. De, tette hozzá, nem gondolja, hogy elpusztulna ez a civilizáció. Persze, az is megeshet, de nem valószínű. Inkább olyan katasztrófák jöhetnek, amelyek rákényszerítik a globális társadalmat, hogy végre megváltozzon. Hogy feladja a fogyasztásba és a piac mindenhatóságába vetett hitét.

Sárneczky Krisztián csillagász, talán éppen azért, mert csillagász, nagyobb léptékekben gondolkodik. Ő egy hasonló beszélgetés során úgy nyilatkozott: igen, lehetséges, hogy tömegek halnak majd ki. De meg fogjuk oldani. Még ha hétmilliárd ember eltűnne is a Földről, akkor is maradna még 6-700 millió. Azzal pedig újra lehet kezdeni. Az 1600-as években sem voltunk többen.

Végül is, akkor már túl voltunk a reneszánszon is – de ezt már csak én teszem hozzá. Mint ahogy azt is, hogy a reneszánsz a francia renaissance szóból ered. Azt jelenti: újjászületés.

Itt és most

Igen, vagyunk páran, akik ezekkel a gondolatokkal éljük a mindennapjainkat. Számunkra ezek visszatérő témák a baráti beszélgetések során. Szörnyen nyomasztó és könnyen vezethet a „minden mindegy” érzéséhez. Vagy észrevehetjük benne a lehetőséget is.

Mert ha minden mindegy, akkor nincs veszítenivalónk.

És ha semmi sem biztos, akkor minden lehetséges.

Minden tettünk a jelennek szól, minden alkotásunk önmagáért való. Minden tettünk súlytalan. Ugyanakkor minden tettünknek ólomsúlya van. Nem az a kérdés, hogy mi lesz majd, hanem az: ezt most helyesnek vélem? Valóban ez az, amit tenni akarok? Hiszen nincs vesztegetni való időnk.

Nem kell a korábbi játékszabályoknak megfelelni. Már láttuk, azok hová vezetnek. A korábbi terhek alól felszabadulhatunk. Élhetjük valódi értékek szerint az életünket. Ha akarjuk. Vagy legalábbis megpróbálhatjuk.

Igen, mi lehetünk az a generáció, amelyik végignézi a pusztulást.

De mi lehetünk az a generáció is, amelyik túléli egy civilizáció bukását. Mi, vagy a gyermekeink és unokáink lesznek azok, akik láthatják egy új civilizáció kezdetét. Rajtunk áll egy új kezdet. És ha tényleg mind meghalunk, az is rajtunk áll, hogy mi marad itt utánunk.

Basszus, hiszen még piramisokat sem építünk! Tényleg csak a plasztik marad?

A jövő nélküli generációt már nem érdekli, hogy mit illik és mit szabad. Azt teszik, amit helyesnek vélnek.

Greta Thunberg (lehet szeretni vagy nem szeretni, most nem ez a lényeg) nem ment be a suliba. Azt kérdezte: minek tanuljon, ha talán nincs is az a jövő, amit építene, és minek tanuljon, ha a politikusok úgysem hallgatnak a tudósokra?

Boyan Slat holland feltaláló, vállalkozó, környezetvédelmi aktivista évek óta az óceánok megtisztításán dolgozik. Repüléstechnikai-mérnöki tanulmányait hagyta félbe, hogy minden idejét a projektjének szentelhesse. Amerikai diákok évek óta próbálják beperelni az amerikai kormányt, mert szerintük a szövetségi kormány megsértette alkotmányos jogaikat azzal, hogy nem tesznek a klímaváltozás ellen. Az óceániai Tuvalu külügyminisztere, Simon Kofe elegánsan felöltözve, térdig érő vízben állva üzent videójában a glasgow-i klímacsúcs (COP26) résztvevőinek.

Helló, jól mulattok? Mi meg itt elsüllyedünk!

Vannak filozófiák, amelyek szerint a teremtés nem valamikor, egyszer volt, hol nem volt, hanem a világ folyamatos kibomlásban van, a teremtés minden pillanatban zajlik. Most is. Mi magunk is részesei vagyunk. Mi magunk is teremtünk.

Nietzsche szerint a nagy délidő, a most pillanata, amikor az ember felfogja létezésének teljes súlyát, és amikor így kiált: Itt az idő!

Itt az idő! Mikor máskor élhetnénk meg valóban ezt, ha nem most, amikor nemcsak egzisztenciális létünk, de fajunk léte is fenyegetve van, és amikor minden más létező további sorsáért is felelősek vagyunk? Soha nem volt még ilyen teher, és soha nem volt még ilyen feladat.

A feladattal pedig egyetlen módon lehet megbirkózni, hogy ne roppanjunk össze annak súlya alatt.

A recept régóta megvan.

Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan. De ha ennél szellemibb útmutatás kell, hát van az is:

„Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesülhessen” (Kant).

Vagy:

„Élj úgy, mintha ma lenne az utolsó napod. Tanulj úgy, mintha örökké élnél” (Mahatma Gandhi).

Buddhánál az együttérzés, Jézusnál meg a szeretet. De még egy tinédzser is érti a lényeget:

„Nem akarok meghalni, de nem akarok olyan világban élni, amely nem törődik a gyerekekkel és az állatokkal” – mondta az említett felmérés egyik résztvevője.

Vagyis nem csupán az emberiség megmentése a cél. Hanem egy emberségesebb emberiség megteremtése

Ha jövő nélküli generáció vagyunk, akkor most kell megtenni, amit lehet. Nem holnap, és nem holnapután. Ha jövő nélküli generáció vagyunk, akkor csak a jelen maradt, az egyetlen pont az idő síkján (vagy körén?), amelyben gondolkodni érdemes, és amelyben a cselekvés lehetséges.

Ha jövő nélküli generáció vagyunk… De valójában mindegyik generáció az volt eddig is! Csak lehetőséget kaptunk arra, hogy most tényleg felfogjuk ezt. Hogy semmi sem biztos, és minden lehetséges. És ez lehet a mi szupererőnk!

Ki tudja? Talán az a jövő még jobb is lesz, mint ami most van.

Mindenesetre, ahogy a férjem mondta nekem, amikor egy szakértővel készített podcastműsor meghallgatása után magamba zuhanva ültem az asztalnál: ha odakint lángokban áll is a világ, ha szörnyek mászkálnak a kertben emberekre vadászva, akkor sem az a megoldás, hogy elbújunk és rettegünk. Hanem felemeljük a seggünket, és szembenézünk vele! Mindennel, ami ezután következik.

 Iliás-Nagy Katalin

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Oleh_Slobodeniuk