Szabad-e szülni ebbe a világba? – Gyerekvállalás kontra klímakrízis

–

A Föld növekvő népessége, klímaváltozás, szélsőséges időjárás, a biodiverzitás csökkenése, tömeges fajkihalás… akiknek korábban az ezzel kapcsolatos hírek nem lépték át az ingerküszöbét, az utóbbi egy évben – a korlátozások miatt bezártan élve –, talán azok is eszméltek: valami gond van, és csak nem kéne így leélni az életünket. Pedig – figyelmeztetnek a szakértők –, ha nem változtatunk, jönnek majd a hasonló járványok.

Aki még csak most ássa bele magát a klímakrízis és ökoválság témába, annak talán érdemes elolvasnia David Wallace-Wells újságíró, a Lakhatatlan Föld című könyvét (vigyázat, további szorongást okozhat!). Ebben olyan lélekemelő fejezetcímek vannak, mint: hőhalál, éhezés, fuldoklás, tűzvészek, ivóvízhiány, összeomló gazdaság… Nem, ezek nem sci-fi novellák címei, hanem egy lehetséges (hangsúlyozom, lehetséges, de nem kőbevésett) jövő összetevői.

És bizony téved, aki azt gondolja, hogy „ez őt majd nem érinti, mert van a lakásban légkondi”

Nem kerülhető meg a kérdés tehát, és sok embert foglakoztat: etikai szempontból helyes-e a mai világban gyereket vállalni? Nemcsak a Föld védelme miatt, hanem a megszületendő gyermek szempontjait nézve.

A reakciók a témával kapcsolatban – nem meglepő módon – elég hevesek, a vélemények szélsőségesek. Van, aki szerint egyenesen bűn a gyerekvállalás, merénylet a bolygó ellen, van azonban, aki szerint már a téma megpendítése is felháborító, és valamiféle élet- és emberellenes összeesküvés áll a háttérben. Ugyanakkor a kérdés ma már szakemberek, közgazdászok, politikusok és filozófusok körében is vita tárgyát képezi.

Csak hogy néhány általános érvet említsünk pro és kontra: „A lét nem lehet rosszabb, mint a nemlét”. „De, a nemlét még mindig lehet jobb, mint egy szenvedésekkel teli élet.” „Minden szülő vét a gyermek ellen, amikor létrehozza.” „A létezésnek mindig is része volt a nehézség és a szenvedés.” „Lehet, hogy az emberiség a klímaválságra is talál megoldást (mint a különféle betegségekre)”. „Mindenki megnyugodhat, az élet nincs veszélyben a Földön, mindig is voltak fajkihalások. Persze változtatni kell, de ha nem szaporodunk, az egyfajta preventív öngyilkosság.” „Ez a kérdés csak a jóléti társadalmakban merül fel, ahol van mód a tudatos családtervezésre. Inkább a nők egyenjogúsága és az edukáció lenne a megoldás.”

Kik vagyunk mi, hogy ítéletet mondhatnánk a jövőről?

De hiába mondják nekünk a „tutit”, hogy etikai szempontból ez vagy az volna a helyes, az eddigi történelmünket elnézve is láthatjuk, az emberiség nem feltétlenül filozófiai elvek vagy kategorikus imperatívuszok mentén élte és éli az életét. A gyerekvállalásról végül is a hétköznapi emberek döntenek (már ha döntenek), legalábbis amíg a jogszabályok másra nem kényszerítik őket. Lássuk tehát, mit gondolnak ők! 

Akiknek már eldőlt:

„Tinédzser- és ökoaktivista koromban nekem is volt még olyan gondolatom, hogy ebbe a világba minek szülni? Ezt felnőttfejjel azért elég nagy marhaságnak tartom, és nemcsak azért, mert máskülönben magamat hazudtolnám meg a nagycsaláddal és a bizonyosan hatalmas ökológiai lábnyomunkkal, hanem mert úgy vélem, bátor és nagyképű kísérlet megjósolni, hogy miként alakul a jövőnk” – mondja a négygyermekes blogger anyuka Redelle, aki szerint túl sokszor tévedtek már a tudósok és szakemberek az előrejelzéseikkel, mint ahogy a művészek is a disztópiáikkal. Szabó Magdát és Nemes Nagy Ágnest hozza példának, akik nem szültek, mert nem akartak annak a rendszernek a túszai lenni, amiben éltek, de az a rendszer végül összeomlott, és az utódaik ezt láthatták is volna. Ha lettek volna.

„Csak akkor szabad szülni és születni, ha minden tökéletes?

És ez az ígéret meddig érvényes? Hány generáció jövőjének kell biztosítva lenni és hány kilométeres körzetben a mi centrumunktól? Afrikában már nem szabadna szülni, Nyugat-Európában viszont bele kéne húzni? Miért nem nevelünk inkább környezettudatos gyerekeket?” – sorolja a felmerülő kérdéseket. Szerinte a bizonytalanság mindig is a gyerekvállalás része volt. A fogantatástól kezdve a terhességen át a későbbi gyereknevelésig, valójában minden kétséges és kiszámíthatatlan. Benne azonban a félelemnél erősebb a vágy, hogy láthassa egy gyermekben a benne rejlő lehetőségek kibontakozását.

„Imádom követni a gyerekeim növekedését, figyelni őket, szimplán gyönyörködni bennük”

Ettől függetlenül megérti azokat, akik valamilyen okból nem akarnak gyereket, szerinte ez mindenkinek a saját döntése, amibe nem illik belekötnie sem a családnak, sem a szomszédnak, sem a politikának. Ő a maga részéről a lehető legzöldebben él, van a kertben magaságy, saját szatyorral jár vásárolni, a házukra nemrég szerelték fel a napelemeket, így az „nulla emissziós” lett.

„Hozzáteszem, voltam tiniként Bajorországban egy ökotáborban, ahol meglátogattunk teljesen önfenntartó ökoházakat. Ehhez képest mi 26 évvel később sem tartunk sehol.”

A háromgyermekes újságíró-szerkesztőként dolgozó Erika néha együtt szorong gyerekeivel, akiket már most, kiskamaszként foglalkoztat, hogy miként alakul a jövőjük. Főleg a középső gyermek hajlamos kétségbe esni emiatt.

„Néha kifejezetten aggasztó méreteket ölt nála a szorongás, ugyanakkor ez alkalmat teremt arra, hogy a gyerekekkel sokat beszélgessünk arról, mi az, ami rajtunk múlik a környezetünk védelmét illetően, és mi az, ami nem.” Most épp David Attenborough legújabb sorozatát nézik együtt a gyerekekkel, ebből merítenek erőt. „A sorozatban láthatjuk, hogy a természet küzd, élni akar, hátha az ember is előbb-utóbb partner lesz ebben!”

Erika megérti azokat, akik a klímakrízis miatt nem akarnak gyereket, bár ő is úgy gondolja, hogy árnyaltabb a kép annál, hogy egyértelműen kijelenthetnénk, ez a megoldás. És hát, ugye, a történelem más sötét pillanataiban is születtek gyerekek.

Nagy vívódást élt át a harmincas évei közepén járó, biológus végzettségű Júlia, aki az elmúlt években komolyan beleásta magát az ökoválság témájába, és bizony eltöprengett azon, hogy vállaljon-e gyereket egyáltalán. A férje sem erőltette különösebben a dolgot.

„A jövőről és a gyerekvállalásról szóló beszélgetéseink mindig a klímaváltozás okozta eljövendő világégésre terelődtek, végül néma csenddel, és a »majd meglátjuk, valahogy csak lesz« gondolattal zárultak. Én azonban mindig optimista és reménykedő maradtam” – mondja Júlia. Végül úgy döntöttek, hogy nem döntenek, rábízzák a sorsra, nem gördítettek akadályt a gyermek fogantatása elé. Ma már másfél éves a kislányuk. A jövő továbbra is rémisztő, mert ahogy fogalmaz, nem látja, hogy az emberiség aktív lépéseket tenne a változásért. Ő is azzal vigasztalja magát, hogy rosszabb korokban is születtek emberek, például a második világháború idején, bár akkor legalább volt esély a békeszerződésre. A szaporodási ösztön azonban erős, Júlia szerint nincs az a helyzet, amiben ne születnének gyerekek. És ki tudja, talán épp most születnek meg a világ leendő megmentői.

„Valahogy az ember úgy van programozva, hogy akármi is van, megy, teszi a dolgát, és reménykedik a szebb jövőben. Főleg, ha a jövő generációja ott tipeg a sarkában.”  

A kétgyermekes, fényképészként dolgozó Róbert abszolút elképzelhetőnek tart egy posztapokaliptikus világot

Hogy miért vállalt akkor mégis gyereket? „Hiszek abban, hogy maradnak olyan országok, és helyek, ahol lehet majd emberként élni” – tervezi is a közeljövőben a költözést… Élt már számos országban, jelenleg egyes ázsiai régiókban gondolkodik. Európának szerinte leáldozóban van a napja.

A bútorok kiszállításával és összeszerelésével foglakozó Ferenc viszont nem „kattog” ezen a témán, három gyerek mellett nem is jutna rá idő, a klímaváltozásra sok ráhatása úgysincs, mondja, csak feleslegesen stresszelne. „Sok-sok ezer nemzedék élt már a világon, mindegyiknek voltak nehézségei, kinek kisebb, kinek nagyobb, mégis sokasodtunk, szaporodtunk jókedvvel, bőséggel…”

Akinek már van gyereke, mást nem nagyon tehet, mint reménykedik, és próbál pozitívan állni a témához.

De mi a helyzet azokkal, akiknek épp a járványhelyzet során született vagy fogant meg a gyermeke?

„A félelem félelmet szül. Ha most elkezdek szorongani a klímahelyzet miatt, akkor ennyi erővel az utcára se kéne kimennem, mert ott is történhet velem bármikor valami” – mondja a 33 éves, saját ruházati vállalkozását vezető Réka. Neki már van egy kétéves kislánya, most várja második gyermekét, akit egyfajta csodának tartanak, az első baba ugyanis lombikprogrammal jött össze, a második pedig spontán. Réka – mint meséli – jól elvolt korábban is, nem is igazán „érezte ezt a gyerektémát”, a férje szerette volna a családbővítést, de ma már úgy érzi, kellett a kiteljesedéshez. Optimistán gondolkodik.   

„Szerintem ez a »lassú víz partot mos« esete. Egyre több figyelmet kap a téma, vannak lépések az ügyben. Talán most fel is gyorsul a folyamat, mert a Covid miatt az emberek visszamenekültek a természethez.”

Hasonlóan nem volt családalapítás-párti Csonka Gábor, alias Vándorboy, a Járatlan utakon fesztivál szervezője. Sokáig el sem tudta képzelni, hogy apává váljon. Végül idén, 49 éves korában született meg a gyermeke. Természetvédőnek vallja magát, már 16 évesen lemondott a húsevésről a mezőgazdasági területek védelme érdekében, világutazóként pedig amikor csak tehette stoppolt (155 országba jutott el). A világot járva szembesült a két véglettel: a mérhetetlen szegénységgel, forráshiánnyal, valamint a túlfogyasztással és pazarlással.

Míg a jóléti társadalmakban tudatos döntést hozhatnak az emberek, a szegényebb régiókban a sok gyerek még ma is az öregkor biztosítéka, a szegénység pedig újra és újra kitermeli önmagát.

Élt meg klímaszorongást elsősorban amiatt, mert az emberek nem foglalkoznak a témával a súlyának megfelelően, ugyanakkor azt is tudja, hogy a szorongás nem, csak a tettek, valamint az életmódváltás segíthet. Hiszi és hirdeti a fenntartható csökkenést.

„Húsz éve, amikor USA-ban laktam, több ismerős is volt, aki tudatosan nem vállalt gyereket, hiszen a legnagyobb szennyezés paradox módon maga a létünk. Ezt megszakítva tehetünk legtöbbet a környezetünkért. Persze itt is a középút lenne járható szerintem, egy vagy két gyerekkel fenntartani a populációt, kinek-kinek gazdasági teherviselésének megfelelően.”

Hogy ő miért vállalt végül gyereket?

Megérett benne a gondolat, hogy jó lenne valakit végigkísérni a tudatosodás útján, átadni az értékeket, a tudást.

„Megtanítani kérdezni, hogy válaszokat, megoldásokat keressen önállóan. Hogy legyen tagja a közösségnek, és ott érvényesítse a fenntartható világ elveit, filozófiáját. Egy önállóan gondolkodó autonóm és kooperáló lényt adni az emberiségnek, ez a vágyam.”

Kata és Zsuzsi: mindketten elmúltak harmincévesek. Közös bennük, hogy nem ragaszkodtak mindenáron ahhoz, hogy anyává váljanak, a megfelelő partner megtalálása hozta elő belőlük az anyai ösztönöket. A titkárságvezetőként dolgozó Kata most várja első gyermekét. Mint mondja, a maguk egyszerű módján odafigyelnek a fenntarthatóságra, de úgy véli, valójában a döntéshozóknak kellene végre lépéseket tennie. Nem tartja kifogásolhatónak, ha valaki egy-két gyereket vállal, a túlnépesedés jelenleg egyébként sem Európát érinti.

A jelenleg külföldön élő és a vendéglátásban dolgozó Zsuzsi ezzel szemben továbbra is hezitál, nála még mindig inkább a „nem szabad gyereket vállalni” felé billen a mérleg nyelve. A probléma gyökere szerinte az, hogy a legtöbben nem gondolkodnak rendszerben. A túlnépesedés igenis az európai embernek is a problémája, minket is érint, a környezetszennyezésből pedig jócskán kivette a részét a „fejlett nyugat”. 

„Túl lassan haladunk. Ha változtatnánk az életmódunkon, bátran lehetne, ha nem is öt, de, mondjuk, egy-két gyereket szülni. Én azért reménykedem, hogy észbe kapunk. Talán majd a kihalási hullám után megmaradt nemzedéknek leesik a tantusz.”

A multinál dolgozó Edit és Tamás szintén harmincasok, ők is családalapítás előtt állnak, nekik még nem fordult meg a fejükben, hogy a klímahelyzet miatt ne vállaljanak gyereket. Bár most, hogy kérdezem… „Belegondolni is iszonyú” – mondja Edit. „Mi egyébként is azok közé tartozunk, és sok ismerősünk van így ezzel, akiknek nehezen jön össze a baba. Simán elképzelhető, hogy ennek már köze van ahhoz, hogy szennyezettek a vizek, a levegő, hogy rossz minőségűek az ételeink.”

Beáta viszont úgy véli, feleslegesen agyalunk ezen. Csak nem gondoljuk, hogy jobban tudjuk a természetnél, mi a helyes út?

És mit gondol a Z generáció?

Az X és Y generáció legalább az élete egy részét viszonylagos jólétben élhette le (már ha jó helyre, jó családba született, ehhez egyébként itt egy remek kalkulátor). De mi a helyzet a Z generációval, akik már valóban a bőrükön érzik majd a változásokat?

A huszonéves Anna biológus, aktív természetvédő és elég naprakész a témában. Élt és él meg klímaszorongást, bár esetében az ökológiai gyász sokkal találóbb kifejezés. Benne is felmerült a gyermekvállalás dilemmája.

„Egyrészt a jelenlegi helyzetben elég egyértelműnek tűnik, hogy minél kevesebb ember születik meg a túlnépesedés és túlfogyasztás egyre extrémebb mutatói mellett, annál jobb, azaz erkölcsi kötelességnek tűnik, hogy minél kevesebb gyermeket vállaljak.

Másrészt szembesülök a jövő bizonytalanságával és a várható nehézségekkel, amikkel már az én korosztályomnak is szembe kell majd néznie, és felmerül bennem, hogy mi lesz akkor azokkal, akik még csak most fognak megszületni? Ki akarom-e tenni a leendő gyerekeimet egy ilyen élet nehézségeinek?”

Anna korábban mindig úgy gondolta, hogy legalább két gyereket szeretne

Ma már viszont úgy véli, egy saját gyereknél nem vállalna többet, viszont nyitott az örökbefogadásra is. „Egyre inkább azt érzem, hogy az anyaság és egy gyerek megérkezése és jelenléte a családban számomra olyan érték, amit nem akarok elengedni. Minden, amit eddig a negatív ökológiai hatásom csökkentéséért tettem, öröm volt, teljesebbé tette az életemet, de a gyermektelenség nagyon fájó áldozat lenne.”

A 16 éves Niki azt mondja, szeretne gyereket, ugyanakkor abban sem biztos, hogy az ő élete „normális lesz-e”. Minél többet olvas az ökoválságról, annál jobban fél a jövőtől. Ezzel szemben a 17 éves Márk feleslegesnek tartja a jövőtől való rettegést.  Amikor először hallotta a klímaszorongás kifejezést, azt hitte, ez valami vicc. Valahol mégis megérti azokat, akik félnek, mert ez egy komoly téma, és valódi probléma, a kilátások pedig nem túl biztatóak.

„Parázni viszont szerintem felesleges, az csak egy újabb stresszforrás. Ha nyugodtak vagyunk, és tesszük, amit tudunk, azzal többet segítünk a helyzeten, mint azzal, hogy félünk valamitől, ami nem tudunk befolyásolni. Persze, talán ezért félhetünk is tőle. Mert nincs beleszólásunk a történésekbe.”

A 16 éves Boróka szintén szeretne gyereket – mint mondja –, imádja őket, néha mégis elbizonytalanodik, hogy vajon mi a helyes döntés a bolygó és a gyerek szempontjából. Mi kellene ahhoz, hogy egyértelmű igen legyen a válasz a gyerekvállalásra? Szeretné látni a pozitív fejleményeket.  

„Például tavaly tavasszal is volt egy rendelet, hogy a műanyag zacskók be lesznek tiltva. Aztán néhány nappal később ezt visszavonták. Lehet egyénileg lépéseket tenni, de az egész világot nézve nem ez a megoldás. Itt vagyunk például mi, szerintem egy tök átlagos család vagyunk, mégsem engedhetjük meg magunknak, hogy folyton csomagolásmentes boltba járjunk, öko és bio termékeket vegyünk. És nálunk sokkal rosszabbul élnek nagyon sokan. Arról nem is beszélve, hogy van, aki helyzeténél fogva még nem is hallott ezekről a problémákról, az emberek jelentős részének fogalma sincs arról, hogy mi az a klímaválság vagy mikroműanyag.” 

Nincs végzet, csak ha bevégzed

Nem tudom, ki hogy van vele, engem mégis reménnyel töltenek el a tizenévesek gondolatai. Úgy tűnik, felnőtt és felnő egy olyan generáció, amelyet már remélhetőleg nem lehet olcsó pillepalackos üdítőkkel megvásárolni, és amelynek több kell a kedvezményes hitelnél a gyermekvállaláshoz. Jobb, ha a döntéshozók is felkötik a gatyájukat!

A már említett, a Lakhatatlan Föld című mű szerzőjének a könyv írása közben született meg a gyermeke. Megvallja, ez részben önáltatás, szándékos vakság volt a részéről. A most születő gyerekek ugyanis biztosan szembesülni fognak az előző generációk elhibázott döntéseinek következményeivel. Mégsem gondolja, hogy a megadás és a teljes visszavonulás lenne a válasz. Úgy véli, nem feladnunk kell, hanem mindent megtenni azért, hogy a Föld egy virágzó hely maradjon. A harc még nem veszett el. És nem fog elveszni, míg ki nem halunk. Minden azon múlik, hogy mit teszünk meg még ma.

De, ugye, ez is csak egy vélemény.

Iliás-Nagy Katalin

Források: ITT, ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Anastasiia Krivenok