A gyerekek – Egy válás története férfiszemmel, 5. rész
De mi lesz a gyerekekkel, ha elválunk? Hogyan lesz azután, ha különköltöztünk? Mit fogok nekik mondani, ha kérdeznek? Egyáltalán: kell nekik mondani bármit erről? És amúgy miért nálad vannak állandóan, miért nekem kell kiköltözni az otthonunkból, miért nem maradhatok én velük a megszokott környezetben? Ilyen kérdéseket tesz fel a Válás férfiszemmel főszereplője, de ezekre sokkal nehezebb és összetettebb válaszolni, mint gondolnánk. Nyári Viktor írása.
A különköltözés ötlete fel-felbukkant már ezt megelőzően is, általában veszekedés közben. „Jobb volna, ha egy ideig nem lennél itthon!” – kaptam az arcomba egy-egy komolyabb vita alkalmával. Ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy ez a mondat csak a pillanat hevében hangzik el. Majd másnapra máshogyan gondolja. Nehogy már ne tudjuk megbeszélni, ha valami probléma van. Meg persze arra is gondoltam, hogy hová menjek. A szüleimhez? Egy baráthoz? Az kizárt, elképzelni se tudtam. Akkor ez leküzdhetetlen problémának látszott. De elsősorban a gyerekek jártak a fejemben.
A szüleim évtizedek óta együtt élnek, nekem úgy tűnik, elég boldogok. A családomban nem volt még válás. Olyat persze tudok, hogy a kényszer tart össze párokat, vagy pusztán a megszokás, ám nem volt igazi mintám a szétválásra. És nem akartam első fecske lenni a családban. Hogy miért? Büszkeségből. Szégyenből. Sikeresnek tartanak, akinek jól mennek a dolgai, a válás nem fért bele a képbe.
És persze a gyerekek. Legfőképpen miattuk nem akartam sehová sem menni. Hogy ne ők legyenek az elsők a családban, akiknek ez a sors jut.
Egyszerűen el sem tudtam képzelni, hogy a gyerekeim ne teljes családban nőjenek fel. Olyan apa vagyok, aki születésük óta erősen jelen van az életükben. Sok időt töltök velük. Sokat dumálok velük. Minden apróság érdekel, ami körülöttük történik. Rengeteget töröm a fejem a jövőjükön. Nem keveset gondolkodom azon, hogy mit csinálok jól és mit rontok el. Mindkettőt fürdettem, pelenkáztam, éjszaka ringattam. Ott akartam lenni az összes ünnepségen és előadáson a bölcsiben, az oviban, és ott akarok lenni a suliban is. Tudni akarok a barátaikról. A gondolataikról. A gondjaikról. Az örömeikről. Amennyire persze beengednek az életükbe, sosem akartam tolakodó lenni. De érdekelnek, nagyon. Mindig azt gondoltam, hogy ha nem vagyok jelen, ezt később már nem tudom pótolni.
Sokan túl laza apának tartanak. Aki minden idióta ötletre kapható. Aki többet enged, mint ami elvárható. Illúzió persze, de szeretnék valamennyire haver is lenni. Nagyon közel állunk egymáshoz a gyerekekkel, pedig az egyik már kamasz, a másik pedig mindjárt az lesz. Attól féltem, hogy ha elköltözöm, hirtelen távol kerülök tőlük... és ők is tőlem.
Megvolt az alku az első időszakra: heti két vagy három délután és egy teljes hétvégi nap. Nem tudtam felmérni, mit fog ez jelenteni, de elsőre nem tűnt rossznak.
Az első estémen, amikor nem otthon aludtam, este felhívtam őket, és Z. egy óra dumálás után is alig akarta letenni a telefont. Másnap én voltam a délutános, edzésre mentem értük. Aztán haza, és onnantól mindennek úgy kellett történnie, ahogy addig. Tanulás, vacsi, fürdés, lefekvés. Rettentően féltem a helyzettől. Hogy néznek majd rám? Mit mondok nekik? És ők mit mondanak majd nekem? Értik-e, hogy mi történik? Azon a délutánon szorongtam és lefagytam. Hogyan kéne viselkednem? Kell-e beszélni arról, ami épp zajlik? Vagy nem? Csináljak-e valamit, amitől különleges és emlékezetes lesz az ottlétem? Vagy pont nem? Fogalmam sem volt. Kérdések, szorongás és görcs. Ez dolgozott bennem. Meg düh is.
Mert eközben az járt a fejemben, hogy milyen alapon zár el engem a gyerekektől az anyjuk? Mi az, hogy nekem még aznap este itt kell hagynom őket? Miért nekem kell máshol aludnom? Miért nem én lehetek otthon? Miért nem ő megy el? Fortyogtam magamban. És hogy jött ki belőlem mindez? Tíz perccel később ért haza, mint ígérte, és ezen kiborultam. Persze nem volt igazam. De az adott pillanatban nem tudtam máshogy érezni.
Pár nappal később megint felmerült egy csomó kérdés. Mit csináljak velük, amikor együtt vagyunk? Nem megyek-e az agyukra, ha állandóan körülöttük vagyok és dumálni akarok velük? Mert igazából azt éreztem, hogy minden perc ajándék, amit velük tölthetek. De elutasítóak voltak. Hagyjam őket békén. Inkább gépeznének egy picit. Hagytam.
Az első időszak sokkoló volt. Mintha valami eltört volna, ez a rettenetes érzés kavargott bennem.
Egy dolog viszont már az első pillanattól biztos volt: megbeszéltük, hogy hiába élünk külön, anyaként és apaként ugyanúgy együtt lépünk fel, mint addig. Fontos döntéseknél ugyanazt képviseljük. Mert ez a gyerekek érdeke. És ez eddig is így volt. Kifejezetten üdítő, hogy ezen a területen megmaradt a béke közöttünk, miközben más ügyekben hatalmas feszültségekkel kellett megbirkóznunk. Abban viszont nem értettünk egyet, hogy a gyerekekkel beszéljünk-e egyáltalán a helyzetről. Kettőnk közül mindig is én voltam a kommunikatívabb. Ezért azt gondoltam, hogy muszáj néha előhozni a témát, úgy éreztem, ez segít nekik. Ő viszont nem akarta, szerinte felesleges. Mindig is jóval nehezebben nyílt meg.
Ebben nem kaptam meg azt a támogatást, amire igazából szükségem lett volna. És ez lebénított. És azóta is lebénít. Még mindig nem találtam meg a módját, hogyan beszéljek a különválásról, ami nemcsak nekik, hanem nekem is trauma. Hogy hiányoznak. Sokszor szenvedek amiatt, mert nem lehetek velük. Ebben suta vagyok. És ezt utálom magamban. Amúgy szinte mindenbe gond nélkül beleállok, ebbe viszont nem sikerül. Vagy csak nagyon bénán.
Türelmetlen voltam ebben is, aztán az idő egy csomó mindent megoldott.
Most az van, hogy beállt az életünk. Heti három napot velem vannak. Kialakult a hármasunk, szeretnek nálam lenni, én pedig szeretem, ha nálam vannak. Mindent úgy csinálunk, mint azelőtt. Hol rohanunk, hol csak döglünk a tévé előtt, hol egy térben vagyunk, hol elvonulnak és tanulnak, gépeznek, olvasnak, csak úgy vannak. Megszoktam, hogy ez van. És megszerettem. A hogylétükről az együttlétünkből vonom le a következtetéseket. Ha egyenesen kérdezném őket, nemigen válaszolnának. De figyelek rájuk, és tudni vélem, ha valami gáz van. Gyakran beszélek nekik az anyjukról. Hogy beszéltem anyával, és ez volt meg az volt. Nem akarom, hogy ha velem vannak úgy lássák: ez egy anya nélküli időszak. Anya nem tabu. Nem kerülendő téma. Sőt. Fontos része az életüknek az én lakásomban is. Jelen van, mert beszélünk róla. Nem tudom, fordítva is így van-e. Gondolom, igen.
Mégis maradt bennem valami rossz érzés. Szeretek lelkizni, a gyerekekkel is szeretnék. Legfőképpen a saját életükről. De ők erre nem hajlandók. Vajon én csinálok valamit rosszul, mert nem találom ebben az utat hozzájuk? Vagy ők nem alkalmasak rá? Nem tudják kifejezni, ami bennük van? Vagy nem akarják? Nem tudom.
Időről-időre beszélek nekik magamról. Arról, hogyan érzem magam. Hogy nekem sem könnyű. Ez belefér. De nem akarok gyengének látszani. Ha néha mégis annak érzem magam, megpróbálom legyőzni ezt a rossz érzést. Azt gondolom, ha látnának összeomlani, akkor velük is ugyanez történne. Úgy is biztos pont szeretnék maradni az életükben, hogy a hét egyik felét külön töltjük. És azért is mesélek néha arról, mi van velem, mert abban bízom, hogy ha én nyitok, talán ők is nyitnak majd. Ez még nem következett el. Lehet, hogy nem is fog. Nem tudom.
De azt tudom, mekkora erővel szeretem őket, és akármi is történt, egy hajszálnyival sem csökkent a felelősségem irántuk.
Nyári Viktor
Az első, a második, a harmadik és a negyedik rész a linkekre kattintva olvashatók.
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Leszek Glasner