Életünk velejárói a hullámvölgyek, a nehezen megoldható problémák, a válságok és veszteségek különböző okok miatt. Ezen helyzetek jócskán próbára teszik a tűrőképességünket, problémamegoldó képességünket és stresszkezelésünket. Ez eddig mindenki számára ismerős.

De vannak, akiknek életében a hullámvölgyek túl hosszúra nyúlnak. Vagy éppen jelentősebb külső ok nélkül is azt érzik, hogy hétköznapi életüket nem tudják olyan minőségben élni, mint azt megszokták, mert hangulatuk tartósan levert, fáradékonnyá, döntésképtelenné válnak, nem tudnak aludni, nehezen koncentrálnak, munkájukat nem tudják a korábbi színvonalon végezni. Sokszor elhatalmasodik rajtuk az értéktelenség érzése. A régi – korábban örömet okozó - tevékenységek, élmények, személyek mára érdektelenné, közömbössé válnak, nem tudnak semminek örülni, ami miatt persze vádolják is magukat.

A családtagoktól, barátoktól időközben direkt célzások formájában érkeznek az elmarasztaló felszólítások: „Szedd már össze magad! Sose voltál korábban ilyen! Mi van veled? Mások nehezebb helyzetben is boldogulnak! Miért nem tudsz örülni a gyerekeidnek, a tavasznak vagy épp bárminek?”

Minden bizonnyal azért nem, mert az ismerősünk talán depressziós.

A depresszió nem elhatározás kérdése, hanem betegség, amit kezelni kell, annak megfelelően, amilyen állapotban van az illető.

Tehát a biztatás és a bűntudatkeltés a környezet részéről édeskevés, inkább fokozza a beteg értéktelenség érzését, ami egyébként is mélyül a betegség súlyosbodásával.

A depresszió olyan pszichés zavar, amely a beteg életére, annak számos területére negatív hatással van, így a szociális kapcsolataira, munkavégzésére, önértékelésére, örömképességére és nem utolsó sorban jövőképére is kihat. Súlyos esetben teljesen megakadályozza a normál életvezetést és öngyilkossággal is végződhet. A WHO adatai szerint évente körülbelül egy millió ember hal meg öngyilkosság miatt. Európában 150.000 ember lesz öngyilkos, Magyarországon ez a szám körülbelül évi 2400. Kétharmaduk depresszióban szenved. Egyes becslések szerint, 2020-ra a depresszió lesz a negyedik munkaképtelenséghez vezető betegség a világon.

Sajnos még ma is ott tartunk, hogy a depresszió alul kezelt és rosszul diagnosztizált betegség. Pedig az esetek jelentős részében gyógyszeres kezeléssel és pszichoterápiával hatékonyan gyógyítható. Úgy tűnik, a gyakorlatban mégis nehezen jutnak a betegek segítséghez, illetve nem elegendő számban. Ugyanis

nem vesszük komolyan a tüneteket, elintézzük egy kézlegyintéssel, hogy majd túl lesz rajta, nem olyan nagy a baj.

A családtag, barát vagy ismerős elejtett mondatain: „Semmi értelme az életemnek. Legjobb lenne, ha nem is élnék. Reménytelen a helyzetem...” – átsiklunk, vagy egy „Ó ,szegény!” sóhajjal elintézzük. Pedig vélhetően nagyobb a baj, mint gondolnánk, csak épp nem beszélünk róla.

Pedig a segítségnyújtásban az első lépést éppen a családtagnak, közeli barátnak kellene megtennie, ha a probléma súlyosságára a betegnek különösebb belátása nincsen. Egy őszinte, kötetlen beszélgetés sokat segíthet, ahol nem tanácsokkal és hatásos életvezetési tippekkel ostromoljuk az egyébként is rosszkedvű barátunkat vagy családtagunkat, „csupán” meghallgatjuk, értően, odafigyelően és ami a legfontosabb komolyan vesszük. És ne bízzunk abban, hogy egy beszélgetés mindent megold és elindítja a javulás útján! Ne dőljünk hátra, hogy mi megtettük a tőlünk telhetőt! Keressünk szakembert, ajánljuk fel a további segítséget, igyekezzünk meggyőzni, hogy a problémája önerőből nem megoldható, hogy fontos mások számára, van megoldás a nehézségeire!

A lényeg a kontroll. Ne hagyjuk magára a depresszióban szenvedőt!

Kizárólag abban a helyzetben nyugodhatunk meg, ha szakszerű kezelés hatására az illetőn a javulás jeleit látjuk.

A személyes kapcsolatok e betegség esetében is nagyon sokat jelentenek. Bizonyított tény, hogy a társas támasz, a család, a gyermekek, az értelmes munka, a hit, a rendszeres fizikai aktivitás mind védő faktorok a depresszió gyógyulásában és az öngyilkosság megelőzésében.

Szalánczi Krisztina

klinikai szakpszichológus