Aliz a barátnőm, ezt mindjárt az elején szögezzük le. Akkor is, ha néha kibírhatatlan. Ha éhes, kis híján átharapja a torkod. Néha teli gyomorral is. Autistának nevezi magát, de ilyenkor csak dicsekszik, mert az autisták nem fecsegnek kortárs festészetről, nem szúrnak közbe pengeéles megjegyzéseket egy pergő társalgás folyamán, és talán a júniusi Wagner-napokat sem látogatják elszántan, bár ebben nem vagyok biztos. Kölcsönkért könyveimet napok alatt elolvassa, tömör és kemény bírálatot mond, utána kicsit rosszallóan megkérdi, vajon én hol tartok a pár hónappal ezelőtt kölcsönkapott könyvvel. Ilyenkor kínosan érzem magam.

Ám amikor nem éhes és nem autista, mindig kapható egy kis kozmetikai konzultációra. Nem is szólva az optikai tanácsadásról és ékszerészeti szakszolgálatról. Ez nem vicc. Aliz praktikus lény.

Nem csinál lelkiismereti kérdést abból, hogy étteremből rendeli a halászlét karácsony estére, viszont elképesztő bejglit gyárt.

Én belehalnék a bűntudatba, ha karácsonyra rendelnék bármit is, de a bejgli meg sem fordult még a fejemben. Inkább eljátszom az újítót a karácsonyi tiramisúval. Vanitatum vanitas. Most azonban egy másik ételre kerítünk sort, mielőtt túlságosan eluralná a receptgyűjteményt a karácsony.

A tejszínes-cukkinis penne emléke sem mentes az indulatoktól, egyik horvátországi nyaralásunkból származik a recept. Ciovóban egyik nap Aliz főz, a másik nap én. Aztán cserélünk. Amikor elunjuk, étterembe megyünk.

Délelőtt végiglátogattuk a Trogirban a halpiacot, a zöldségpiacot és egy-két kávézót, oldalpillantást vetettünk egy cipőboltra, de megtartóztattuk magunkat, mert meleg volt nagyon, és a hal követelődzőn bűzlött már az autóban.

Hazatérve én boldogan ereszkedtem a vízbe – nem rajtam volt a főzés sora –, Aliz pedig kicsit morcosan nekilátott paradicsomot és cukkinit kaszabolni. Nyilván korgott már a gyomra. Nyolc emberre főzni pedig mégsem ugyanaz, mint kettőre, ott nincs helye linkségnek. Mire az ebédre került sor, már néma vihar tombolt a konyhában és az étkezőben is. Ilyenkor bölcsebb nem kérdezni, nem szólni, még segíteni sem nagyon ajánlott. Megterítettünk, de nem bírtam, odaálltam mögé leselkedni.

Serpenyőbe aprított kétmaréknyi pancettát (olasz húsos szalonna, de megteszi helyette a pórias bacon is). Amikor kisült belőle a zsír, rádobta a három megpucolt, vékonyan felkarikázott cukkinit. Megborsozta (sózni nem kellett, mert a pancetta elég sós). Amikor a cukkini megpárolódott, felöntötte egy pohár száraz fehér borral, összerázta. Végül meglocsolta gazdagon tejszínnel, amitől a ragu krémesen besűrűsödött. Közben rámordult mindenkire, aki kétméteres körzetében mert tartózkodni, hogy azonnal vegyen elő sört, bort, ásványvizet, salátástálat. Fazékban, bő, lobogó vízben kifőzte a tésztát, kis olívaolajjal megöntözte, mély tálban az asztalra rakta. Mellé a ragut csak úgy a serpenyőben, meg még a hagymás paradicsomsalátát.

Na, vegyetek már, baszki, mire vártok, kihűl, és szart se ér az egész! – kínálta körbe, aztán leült, belapátolta, fölállt és elhúzott aludni.

Két óra múlva a parton találkoztunk. Szélesen rám mosolygott. – Bekenem a hátad, jó? Olvastad már a legújabb Akunyint?

Merényi Ágnes