Két éve költöztünk ki a kertvárosba, de már az első évben rá kellett jönnöm, hogy vidékinek és kertvárosinak lenni korántsem egy és ugyanaz. Hiába vagyok gyakorlott vidéki, kertvárosiasságból van még mit tanulnom.

Ennek első jele az a számtalan rosszalló pillantás volt, ami a szúnyoghálók csalóka takarásából szegeződött rám, amikor a gyerekek papucsait ezredszer szétrágó kutyánkat azzal a mondattal kergettem keresztbe-kasul az udvaron, hogy: megöllek, bazmeg! (Tudom, tudom, most a vidékiek kikérik maguknak, mert ők ilyet nem, de hadd ne mentegetőzzek emiatt tovább!) Láttam a szomszédok előbukkanó tekintetében, hogy: naaaaa! Egyrészt micsoda beszéd ez, másrészt micsoda beszéd ez? Ha lenne verbális környezetszennyezés ellen fellépő hatóság vagy állatgyámügy, biztosan mindkettőt rám hívták volna.

Aztán itt van ez a másik dolog. A kertirigység. Igen, a kertirigység. Te se hallottál róla, fogadok! Sokáig én sem. A péniszirigységet ismerem (mármint hallomásból), a presztízsirigységet is (nem tudom, honnan), de a kertirigységet… Definiálom:

a kertirigység az, amit az egyik szomszéd érez akkor, amikor a másiknak szebb a kertje az övénél.

Ez az irigység rosszabb minden más irigységnél, ugyanis tönkretehet emberi kapcsolatokat, jószomszédi viszonyokat, megzavarhat menstruációs ciklusokat (férfiakét is), felelőssé tehető állatkínzásért, családon belüli erőszakért, fokozhatja a világbékétlenséget, stb... Azt hiszed, túlzok, pedig nem. Jó. Talán egy kicsit. De hidd el, okkal!

Tavaly ugyanis kitaláltam, hogy „ha van udvarunk, kert is kell.” Ez a vágy közvetlenül, a „ha van udvarunk, kutya is kell” szükséglet megfogalmazódása után ütötte fel a fejét a szervezetemben, nem is értem, hogy nem adta be a férjem a válókeresetet azonnal, ahogy kimondtam. (Biztos ő már akkor is jobb kertvárosi volt, mint én.) Azért találtam ki a kert dolgot, mert szerettem volna, ha a gyerekek a saját kis kezükkel a saját kis kertünkből szedhetik le a málnát meg a paradicsomot meg a tulipánt.

Úgyhogy lekerítettünk az udvarunkból egy kis részt, nehogy a kutya is szedjen ezt-azt a saját kis szájával. És persze azért is, nehogy újra megbotránkoztassam a szomszédságot, mondjuk egy kertvárosiatlan paprikapalánta visszaszerzési akcióval, amit a kutya terhére követek el.

Lekerítés után megkezdtem a telepítést. Picit persze megcsúsztam a veteményezéssel, de úgy gondoltam, jobb későn, mint soha. Kár, hogy a sárgarépa nem így gondolta, amit abból sejtek, hogy nem volt hajlandó kibújni az istenért sem.

A szomszédok halvány mosollyal követték kertészkedési próbálkozásaimat. Különösen az tetszett nekik, amikor a paradicsompalántákat ültettem. Szerintem azt hitték, temetem őket…

amivel egyébként (így utólag visszatekintve) meglehetősen sok időt spóroltam volna. Emlékszem, a hintaágyon ültek a jóemberek, makulátlan ágyásaik fölött ringatózva. Még a lábukat is fel kellett emelniük, nehogy összetörjék az egyértelműen génmanipuláltnak tűnő spenótjuk mérgeszöld leveleit. Átkiabáltak a bő termés alatt roskadozó málnabokraik fölött és megkérdezték, milyen paradicsomot vettem. Milyet? Nem is értettem… évek óta kertjük van, azt’ nem tudják, milyen a paradicsom? Hamar kiderült, hogy több fajta is van. Én egyből háromfélét is vettem: a megtetvesedőt, a kirothadót és az egyszerű „hamegdögleszsetermekegyszemetsem”-et.

Ha össze akarnám foglalni a tavalyi kertészkedési élményeimet, akkor úgy fogalmaznék, hogy nem zártam sikerekben gazdag évet. De ha azt hiszitek, feladtam, tévedtek!

Fittyet hányva a kudarcra – jó, akkor a kudarcsorozatra – idén ismét felkötöttem a biogazdakötényemet. (Csak azért bio-, mert néhány hónapja vettem egy használt permetezőt azt hittem, tök olcsón, de azóta kiderült, hogy nemcsak használt, hanem használhatatlan is, szóval vegyszer nem éri a termést.) Ezúttal mindent időben elveteményeztem. A szomszédasszonnyal szinte versenyt kapáltunk. Villogtak a sarabolók, cikáztak a gereblyék. Azt most hagyjuk, hogy nekik hatszor akkora kertjük van, mint nekünk, elvégre a méret nem érdem, hanem állapot. A szomszédasszony néha át is sandított, hogy hol tartok, amit onnan tudok, hogy bekövetkezett az elég kínos összesandítás pillanata. És bizony a hintaágyas mosoly se volt már olyan könnyed és lesajnáló, mint egy évvel ezelőtt! A szájak görbületében, ha csak halványan is, de megjelent már némi, „úgyis kirothad majd", meg „úgyis megtámadja a meztelen csiga", illetve a „mi meg is trágyáztuk ám a földet, úgyhogy mindenképpen mindenből több és nagyobb lesz nekünk."

De tévedtek! Hahahaha! Semmi nem rothadt ki! És a meztelen csiga is megkímélt minket! És nem lett nekik mindenből nagyobb és több! Mert itt vannak például a gyomok. Na, gyomokból simán leköröztük őket. Mivel nekem kertészkedés helyett közbejött némi munka, kénytelen voltam háttérbe szorítani azt az elvet, hogy a kertet nem azért kapáljuk, mert gazos, hanem azért, hogy ne legyen gazos.

Három hét után ma mentem ki először a veteményesbe. Emlékszem, hogy voltak palántáink meg más is. De hogy hol rejtőzhetnek? Épp ki akartam nyomozni, amikor a szomszédasszonyom a nyakát nyújtogatva rám köszönt. Ő a szőlőleveleket hajtotta félre, hogy lásson engem, én meg a gyomerdőben próbáltam magamnak utat törni, hogy összevillanhasson a tekintetünk, mint két elszánt, kapával felfegyverkezett westernhősnek.

Ha hirtelen fel tudtam volna szippantani hetven kilót, felszippantottam volna, csakhogy a testemmel minél többet kitakarjak az elgazosodott kertünkből.

Már készültem a rosszalló pillantásra, melyből a hülye is kiolvashatja, hogy ha lenne paradicsom-gyámügy, akkor most meg azt hívná rám. De nem volt rosszalló pillantás! Csak gyengédség, megértés és némi finom érdeklődés, hogy az, ami a hátam mögött magasodik és olyan szép lombos, az saját fejlesztésű gyom-e, mert ők olyat még nem láttak.

És ebben a pillanatban rájöttem.

Rájöttem, hogy megnyúzhatom a kutyát, verhetem a gyerekeket, hullákat áshatok el a homokozóban...  mi akkor is örökre jó szomszédok maradunk. Csak arra kell figyelnem, hogy a kertünk soha ne legyen zöldebb, mint az övé. A szomszéd kertje. És – az elmúlt két év tapasztalatai alapján – ez nem is kerül olyan nagy erőfeszítésembe.

Kormos Anett

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Dasha Petrenko