„Magad azzal ékesíted, ha elmédet élesíted.” (J.K. Rowling)

Az oktatás fontos. Mindenkinek, szülőnek-gyereknek egyaránt. Nekünk azért, mert a jövőnkről van szó, nektek pedig azért, mert a gyerekeitek boldogulása a tét.

Mi is sokat halljuk, hogy nem jó a magyar iskolarendszer úgy, ahogy most van. Vannak, akik csak legyintenek erre, de akadnak olyanok is, akik különböző fórumokon fejtik ki véleményüket. Most én is csatlakozom hozzájuk, és diákként leírom, hogy mi az, amin változtatnék.

  1. Mi nem vagyunk egyformák. A XXI. században baromi nehéz polihisztornak lenni...

Sokat vár tőlünk a rendszer. Többet, mint amennyire a legtöbben képesek lennénk. Az iskolák arra törekednek, hogy mindenről befogadhatatlan mennyiségű információt, átfogó képet adjanak. Az összes tanulónak. És hogy ez miért baj? Mert annyira különbözünk, hogy nocsak. Mindenkit más érdekel, más iránt érez elkötelezettséget, és ez így van rendjén. Természetesen nem azt mondom, hogy holnaptól ne tanuljunk matekot, mert azt sokan nem szeretik és nem tudják befogadni. Talán elég lenne, ha minden tantárgyból valamiféle alapot kapnánk, amit használhatnánk a jövőben, a többi tantárgyat meg úgy válogatnánk össze, ahogy az nekünk tetszik, azt tanulnánk meg, ami érdekel bennünket. Aki tudósnak született, úgyis azzá lesz. Ezt az irreális elvárást gyökeresen meg kellene változtatni!

  1. Túlterheltek vagyunk. Túlontúl túlterheltek: 8 óra munka, 8 óra munka, 4 óra pihenés, 4 óra szórakozás.

Persze ez főleg az 1. pontban említett problémából adódik. Nagyon szívesen megmutatom bárkinek az órarendemet: gimnáziumi tanuló létemre heti 36 órám lenne (de kettő testnevelés órára nem kell bejárnom, mert egy táncegyüttesben néptáncolok, így azt igazolják, tehát „csak” 34 órám maradt egy hétre), és ez a legjobb esetben is legalább hét órát jelent naponta. Ezt a hét órát csak az iskolában töltöm; otthon még nem voltam, a házi feladatom még nincs kész, és a másnapi felelésre sem állok teljesen készen. Mikor szocializálódjak? Mikor takarítsam ki a szobám? Egyáltalán, mikor aludjak? Nem robotok vagyunk, hanem élő, lélegző emberkék. Nekünk is van életünk az iskolán kívül!

  1. Mit nekünk Chuck Norris, nálunk egy óra 45 perc! Hétévestől a tizenkilenc évesig…

Embertelennek tartom, hogy egy  hétéves kisgyerektől is elvárják, hogy 45 percen keresztül csöndben figyeljen, és nyugodtan üljön a helyén. Ez néha még számomra is kivitelezhetetlen.

  1. Mindennapos tesi. Csak keményen! Miért is?

Nem hiszem, hogy a heti öt testnevelés óra beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Egyrészt, anélkül is bőven elég órája van egy magyar diáknak. Másrészt meg nem gondolom, hogy bárki is az iskolában fogja megszeretni a sportot, vagy  attól lesz jobb a teljesítménye, hogy még két órával többet tartózkodik a tornateremben. Az általános iskolásoknál nem tudom, hogy ez a délutáni órákba be van-e iktatva, de ha nem, akkor azt javaslom, hogy legalább sürgősen tegyék át akkorra. Nekik is épp elég órájuk van délelőtt.

  1. Nevetséges felvételi eljárás. Nevessünk együtt egy jót!

Ahogy telnek az évek, egyes egyetemi szakon már-már elérhetetlen magasságokat súrolnak a ponthatárok. Mindezt arra hivatkozva, hogy van elég jelentkező. Munkahely-lehetőségeket kellene teremteni, és nem eldönteni a diákok helyett, hogy mit tanulhatnak és mit nem. Vagy szerethetőbben kellene megtanítani a hiányszakmákhoz szükséges anyagot. Az egyre magasabb pontszámok mellé egyébként évről évre nehezebb érettségi feladatsor társul. Hogy is van ez, kérem? Leterheljük a gyerek agyát, testét, lelkét, mindenét, aztán elvárjuk tőle, hogy minél jobban teljesítsen minél nehezebb szinten?

  1. Az iskola nem feltétlenül az életre tanít. Pedig jól tenné.

Az így is igen magas óraszám ellenére hiányolom, hogy nincsenek olyan óráink, amelyek az életre tanítanának bennünket. Mondjuk, kitalálhatnának „odafent" valami hangzatos nevet egy olyan tanórának, amikor a gyereket főzni tanítják vagy a helyes komposztálási eljárásra okítanak. Én például 16 évesen még egyáltalán nem tudok tudok főzni. Igaz, hogy egy lusta dög vagyok, de nem csak ez a probléma. Hétvégenként, amikor együtt lehetne a család, én vagy délig alszom, mert próbálom kipihenni a hét okozta fáradalmakat, vagy éppen tanulok, mint egy gép a követező heti dolgozathalomra. Szóval erről ennyit, ha már az iskolában töltöm napjaim jó részét, akkor ott tényleg tanítsanak meg minket élni!

  1. Szakembereket minden iskolába!

Úgy érzem, egyre nagyobb szükség lenne akár pszichológusokra, akár tanácsadókra minden oktatási intézményben. Magamat ismerve, örültem volna, ha nyolcadikosként valaki a pártfogásába vesz, és együtt kitaláljuk, hogy mi leszek, ha nagy leszek. De akár még most is jöhet ez a valaki... Biztosan tudom, hogy sokunknak könnyebbséget okozna leülni egy hozzáértővel és megbeszélni (mondjuk) a továbbtanulás kérdését, kitölteni néhány tesztet, hogy kiderüljön, miben is vagyunk jók, mi érdekel minket, milyen a személyiségünk – és ehhez hasonlók. Sajnos a tanároknak nincs már erre kapacitásuk. Haha, kitaláltuk a megoldást, és egyből teremtettünk munkahelyeket is! Nem igaz?

Deli Csenge

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/LStockStudio