„Ne azt nézd, hogy miért nem, hanem azt, miért igen!” – interjú Pistyur Veronikával, a Bridge Budapest vezetőjével

–

Kárpáti Judit/WMN: Annak alapján, ahány ügy mellett feltűnik a neved, nagyjából két vagy három „példányra” volna szükség belőled. Hogyan tudsz ilyen sokféle dologgal foglalkozni?

Pistyur Veronika: Már iskolás koromban is a kíváncsiság hozott az életembe újabb és újabb dolgokat. Senki nem értette, hogy miért kell nekem mindig valami új, miért nem elég, amit éppen csinálok. Habár a gimnázium alatt végig nagyon tudatosan jogásznak készültem, valójában három dolog érdekelt. Imádtam írni, imádtam a zenét és imádtam a filmeket. Arra jutottam, hogy ez a három a filmrendezésben van meg együtt, így az utolsó hónapban kitaláltam, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemre adom be a jelentkezésemet. Akkoriban nem indult filmes szak, csak tévés, ami nem annyira érdekelt. De gondoltam, majd kialakul, ha már a filmezés közelében vagyok. Ha visszatekintek, mindig így zajlott minden az életemben: volt egy nagyon tudatos építkezés, felkészülés, majd az utolsó pillanatban az ösztöneimre hallgattam. Ilyen szempontból a tudatosságnak és a sodrásnak egyszerre van mindig jelentősége az életemben, és nagyon szeretem, hogy így van.

K. J.: Később két másik egyetemet is elvégeztél. Azok felé hogyan sodortak az ösztöneid?  

P.V.: A Filmművészetit nagyon izgalmas találtam, de mégis úgy éreztem, hiányzik valami az életemből. Korábban érdekelt a néprajz; a közösségek, kultúrák, ilyen-olyan környezetek, de úgy gondoltam, ez nem ad elég korszerű tudást a hétköznapokra. Akkoriban a kulturális antropológia egy lenyűgöző, új terület volt itthon a felsőoktatásban, amibe bele mertem ugrani. Később kiderült, hogy ez a képzés szintén túl elméleti, és a praktikum még mindig hiányzott az életemből. Ekkor már nagyon gyanús voltam az ismerőseimnek, ugyanis kitaláltam: akkor most jöjjön a Közgáz, ahol tanulhatok egy kis diplomáciát és nemzetközi kapcsolatokat. Végül azt mondhatom, hogy ez a sokféle képzés, ezek az egymástól távol eső területek adták meg az alapját annak, amivel ma foglalkozom a Bridge Budapestnél. A projektjeim közül jelenleg számomra ez a legfontosabb.

K. J.: Mit csináltok a Bridge Budapestnél?

Történeteket mesélünk, olyan kis közösségeket építünk, amelyek hatni tudnak más közegekre, és mindezt nemzetközi kapcsolatokon keresztül tesszük. Bebizonyítjuk, hogy úgyis lehet érvényesülni és élni világban, ha Budapestről indultál.

Az tehát, ami látszólag az életemben valamikor igen távol állt egymástól, most nagyon is egyben van.

K. J.: Mi az, ami a legnagyobb kihívást jelenti számodra?

P. V.: Építő vagyok. Szeretek a nulláról létrehozni valamit, azt működővé, fenntarthatóvá tenni, bebizonyítani, hogy életképes ötlet volt, sőt, több mint ötlet. Ötletelni is szeretek, szórakoztató, intellektuális tevékenységnek tartom. Az időm és a gondolataim legnagyobb részét most a Bridge Budapest tölti ki, ahol azért dolgozunk, hogy egy sokkal tudatosabb üzleti környezetben tölthessük a hétköznapjainkat. Hogy értelmesebb munkahelyeink, felelősebb vállalkozóink legyenek. Olyanok, akik tudatosabbak, akik odafigyelnek a saját vezetői mivoltukra, a lehetőségeikre, és azokat minél jobban ki is használják. Akik figyelnek a munkavállalóik érzéseire is, és nem csupán az egyéb üzleti konkrétumokra, a partnereikre, vagy arra, hogy milyen közeg veszi őket egyébként körül.

K. J.: Emellett még egy sor egyéb dologgal is foglalkozol. Meg sem lepődtem, amikor egy online szakácskönyv bolt mellett láttam a nevedet.

P. V.: A Book Bistro egy adott korszakhoz kapcsolódik az életemben, amit nem szüntettem meg, hisz az ember nem szünteti csak úgy meg az egyik gyerekét. Közösen hoztuk létre a férjemmel egy olyan időszakban, amikor én épp unatkoztam, mivel akkor csak egy-két dologgal foglalkoztam. Imádom a gasztronómiát, és ki akartuk próbálni, hogy tudnánk-e együtt vállalkozni. Ami pedig most nagyon fontos, hogy osztályfőnök vagyok a Filmművészeti Egyetemen, Máté Krisztával van közösen egy tévés osztályunk, akik most másodévesek. Nagyon szeretem őket, de nem bírnék több osztályt vállalni, ezért most csak rájuk figyelek. Izgalmas találkozni a tizennyolc-húszéves fiatalokkal, és ilyen közelről megtapasztalni a gondolataikat, motivációikat. Ez egy kölcsönös tanulás. Ami meg a Bridge-hez kötődik: önkéntes alapon nagyon sok helyen mentorálok, főként nőket. Nehezen mondok egyébként ezekre nemet, de egyre tudatosabban próbálom betartani az időkereteket. A Hősök Tere mozgalomban alapító vagyok, két intenzív év után most egy kicsit a háttérbe vonultam, de továbbra is az önkéntes életem egy fontos szelete maradt. Nagyon hiszek abban, amin ott dolgozunk, hogy egyénileg is lehet tenni a közöny ellen. Tagja vagyok a Szeretem Magyarországot Klubnak, és ezeken kívül is vannak mindenféle ötleteim, fellángolásaim. Ilyen volt pár éve a csomagolópapírok iránti szenvedélyem is. Akkor az volt a mániám, úgyhogy környezettudatos csomagolópapírokat importáltunk és gyártottunk. A garázsunkban annyi csomagolópapír van, ami életünk végéig elég lesz.

K. J.: Mennyire tudod elválasztani az érzelmeidet a szakmai döntéseidtől?

P. V.: Sok minden nagyon tudatos bennem, de a választásaim inkább az érdeklődésről, a megérzésekről szólnak. Ha valami érdekel, akkor azzal foglalkozom. Egy ismerősöm szerint engem minden helyzetben az érzelmeim vezetnek.

Lehet, hogy azt tanítják, az érzelmeket válaszd külön a munkától, de én elfogadtam, hogy ilyen vagyok, és ez így nem rosszabb vagy jobb, hanem az enyém. Ez van.

Amióta nem valamiféle bűnként tekintek arra, hogy az érzelmeim befolyásolják a teljesítményemet, hanem elfogadtam ezt, már nem nehéz így élnem. Ha valamiben hiszek, ha valamivel kapcsolatban van bennem lendület, azt sokkal jobban csinálom. Jobban zavar, hogy mindig azt keresem, hogyan lehet mindenki számára jó egy-egy helyzet. Mert nem mindig lehet.

K. J.: Mihez kezdesz azzal, ami zavar? Amiben nem tudsz úgy teljesíteni, ahogyan szeretnéd?

P. V.: Ebben nagyon tudatos vagyok, pont azért, mert sok évig megnehezítettem a saját életemet. Hiába tűnik úgy, hogy „ez a nő mennyi mindent csinál, és milyen sikeres", a látszat ellenére nekem ugyanúgy vannak szorongásaim és rossz érzéseim. Csak megtanultam ezeket kezelni, és valahogy viszonyulni hozzájuk. Elfogadtam segítséget, amikor éreztem, hogy az életem olyan szakaszban volt, amit nem tudtam egyedül megoldani. Sokat segített az is, hogy listákat írtam a rossz érzésemről. Volt egy olyan időszakom – ez talán nevetségesen hangzik, pedig nagyon hasznos –, amikor be kellett azonosítanom ezeket az érzéseket, és egy listát vezettem róluk. Ilyen szavakat írtam rá: csalódottság, féltékenység, irigység... Hónapokig így jártam. Ha tudtam, hogy most van most bennem valami ismeretlen eredetű érzés, akkor megnéztem a listán, melyiket érzem. Egy idő után már nem kellett elővennem. Egy barátom szerint valójában „felszalámizom” az érzéseimet. De nálam ez a módszer bevált – bár az elégedetlenséggel még most is sokat küzdök.

Hogy meg tudjak állni, és azt tudjam mondani helyzetekre, hogy igen, ez eredmény. Erre büszke lehetek. Mert ugyan a környezetem eredménynek tekinti, de én megyek tovább, legyintek, hogy ja, persze már túl vagyunk rajta, és a következőt nézem.

Azt, ami még nincs.

K. J.: Több hozzád hasonlóan sikeres nővel készítettem interjút, és egy közös mindig van bennük: a maximalizmus. Nem nehezíti ez meg túlságosan az életedet?

P. V.: A perfekcionizmus és a maximalizmus között azért komoly különbség van. Szerintem sok olyan ember, amilyen én is vagyok azért is sikeres, mert perfekcionista. Valami iszonyatosan hajtja. A perfekcionizmus hátterében sokféle dolog állhat, például az is, hogy az én gyerekkorom sem volt annyira felhőtlen. Elvált szülők egyetlen gyereke vagyok, az apukám disszidált még a rendszerváltás előtti utolsó évek egyikében, édesanyám egyedül nevelt fel. Évekig nem is tudtam az apukámról, csak annyit hogy egy lágerben él valahol Svédországban. Ezek azért nyomot hagynak egy gyerek életében.

K. J.: Azért a te már nem az a korosztály vagy, aki számára természetes dolog, vagy legalábbis nem ismeretlen fogalom, hogy a családból valaki disszidál. Ráadásul az apukád...

P. V.: Nyolcéves koromban, 1987. december 31-én, szilveszter éjszakáján történt. Vártuk haza vacsorára, és nem jött. Már éjjel kettő volt, és még mindig nem volt otthon. Egyszer csak csöngött a telefon, hogy már nem is jön haza, Németországban van, de nem mondhat ennél többet a mi érdekünkben. Hónapok teltek el, míg álnéven, filmbe illő módon érkezett egyszer csak egy levél. Évek teltek el, míg láthattuk egymást. Aztán jött a rendszerváltás, de ott volt az a három év, amikor nem lehetett tudni, mi van vele. Foszlányokból, mindenféle kódolt üzenetekből próbáltuk csak kikövetkeztetni, hogy él.

K. J.: Milyen hatással volt rád mindez?

P. V.: Törést jelentett az életemben, bár nem előzmény nélkül történt, mert addig sem voltak igazán harmonikusak a családi viszonyok. De az, amikor úgy tűnik el valakinek az életéből az édesapja egyik pillanatról a másikra, hogy azt sem tudja, melyik országban él, egy nehéz helyzet. Húszéves voltam, amikor meghalt, de amíg élt, addig is a legváratlanabb helyzetekben jelent meg vagy tűnt el.

A történtek következtében nagyon gyorsan önállóvá váltam. Anyukám előttem nem titkolta a helyzetet, nem próbált egy másik életet festeni nekem.

Én nem hibáztatom ezért, de elég hamar találkoztam a valóságnak olyan vetületeivel, amelyekkel csak később kellett volna. Ugyanakkor nagyon szerencsésnek érzem magam, amiért megtalált egy olyan iskolai közeg, ahol ki tudtam teljesedni. Ahol biztonságban éreztem magam, sikereim voltak, ahol szerettek. Ez a háttér, a tudatosság és a férjem is sokat segített abban, hogy a perfekcionizmust át tudjam fordítani a sokkal egészségesebb maximalizmusba, ami nehéz feladat volt.

K. J.: Szerinted mennyire nyomja rá a bélyegét a személyiséged arra a szemléletre, ahogy dolgozol?

P. V.: Azt szokták mondani, hogy amilyen ember vagy, olyan szervezetet építesz, ebben a tekintetben valóban igaz az állítás. De mi a Bridge Budapestnél az én személyiségemtől függetlenül is hiszünk abban, hogy ha a vállalkozók sokkal nagyobb tudatossággal lennének jelen a környezetük alakításában, akkor egészen más minősége lenne a körülöttünk lévő világnak.

Ha mindenki egy kicsit jobban odafigyelne arra, milyenek a körülmények, viszonyok a saját munkahelyén, akkor nem félelem, szégyen és ehhez hasonló dolgok állnának a motivációk hátterében, hanem az együttműködés, egy közös ügy, az értékteremtés.

Tudom, hogy ezek nagy szavak, de valóban ez a kulcs. Történetesen pont azoktól a férfiaktól tanultam meg, akikkel dolgozom, hogy mi lenne, ha azt az időt, amit a kifogások keresésével töltök, inkább a megoldások megtalálására fordítanám? Ők mondtak valamit, mire én azt feleltem, hogy „jó, de”. Nagyra értékelték az én elemző képességemet, de feltették a kérdés: mi lenne, ha ugyanezzel az energiával nem azt nézném, miért nem, hanem azt, miért igen. Megtapasztaltam, hogy képes vagyok bénító szorongások nélkül élni, és az energiámat az alkotásra fordítani. Ez azonban nemcsak az egyén szintjén van így, de mindenképp ott kezdődik. Ha az egyén meg tudja tenni, az hat a környezetére. Sokkal gyorsabb változást hoznak ezek a dolgok, mint gondolnánk.

K. J.: Egy olyan sokoldalú startup-guru, mint te, biztos arra is tud jó megoldást, hogyan zsonglőrködjön jól az idővel az ember.

P. V.: Habár van egy nagyon szoros határidőnaplóm, ami teljesen tele van pakolva mindennel, de odafigyelek arra, hogy legyenek olyan időszakok, amikor tudatosan lelassulok. Minden augusztust mentesítek a találkozóktól és a megbeszélésektől. Ez azt jelenti, hogy ebben a hónapban nem szervezek semmit, és van két olyan hét, amikor a levelezést is kikapcsolom az életemből. Van egy felfújható gumifánkunk, amit mindenhova magunkkal viszünk, és amit a férjem ki szokott kötni egy sziklához, én pedig ülök a fánkban... kalappal a fejemen a tengerben vagy egy tóban, és olvasok. A másik ilyen időszak decemberben, azaz most van. Ezek biztosítják azt a kiegyensúlyozottságot, amivel utána újult erővel tudom „tolni”.

K. J.: Annyira kereknek tűnik most az életed, mégis úgy képzelem, gyakran megkapod: „már csak egy gyerek hiányzik"... no meg azt is, hogy: „könnyű neki.”

P. V.: Ami azt illeti, éppen most jutottam el oda, hogy készen állok egy gyerekre. Most már jöhet az életemnek ez a szakasza. A „könnyű neki” attitűdöt pedig onnan közelíteném meg, hogy sajnos itthon még nincs meg az a tapasztalatunk, hogy képesek legyünk a saját életünket befolyásolni.

Ameddig tízből kilenc fiatal azt gondolja Magyarországon, hogy minden a kapcsolatrendszeren múlik, és nem a tudásnak meg a teljesítménynek köszönhető az érvényesülés, addig mitől lenne ez az élménye bárkinek?

Ezért van hatványozott jelentősége annak, ha olyan emberek bizonyítják be, hogy: igen, a tudásnak és a teljesítménynek köszönhetően is lehet érvényesülni... akik már elég sokmindent letettek az asztalra. Ha ők mesélik el a történeteiket, akkor talán mi is elhisszük, hogy meg lehet csinálni. Különben azt mondhatják: „nekik könnyű". Mert ki cserélt volna, mondjuk, velem is, amikor nyolcéves koromban arra ébredtünk egy szilveszteren, hogy többé nem jön haza az apám? Szerintem nem sokan.

Kárpáti Judit

Képek: Csiszér Goti/Goti Photography 

Interjúsorozatunk előző részében Kárpáti Judit Szentkuti Gabriellával, a Microsoft Magyarország ügyvezető igazgatójával beszélgetett. OLVASD EL ITT!