„Nem igaz, hogy nem lehet karriert csinálni, mert van gyereked” – interjú Szentkuti Gabriellával, a Microsoft hazai ügyvezető igazgatójával

-

Kárpáti Judit/WMN: Hosszú évekig voltál több mint ezer ember főnöke egy bankban, most pedig a Microsoft első embere vagy Magyarországon. Úgy képzelem, ehhez kell egy indíttatás gyerekkorból, egy eredendően vezetői személyiség.

Szentkuti Gabriella: Valószínű, hogy a vezetés iránti vágy tényleg mindig bennem volt. Már az iskolában is a nagyhangú gyerekek közé tartoztam, voltam őrsvezető is. De örököltem is az üzleti vénát, apu egy ruhagyárat vezetett, sokat jártunk, éltünk is külföldön. Persze azért akadtak később olyan döntési pontok az életemben, amelyek ennél is meghatározóbbnak bizonyultak, ilyen volt a gimnázium utáni továbbtanulás is. Tudtam, hogy üzleti vonalon szeretnék majd mozogni, illetve mindig is imádtam a matematikát és a nyelveket. Épp a rendszerváltás idején felvételiztem, olyan iskolát kerestem, ami nyitott szellemiségű, jó külföldi kapcsolatokat ápol. Ilyen volt a Kereskedelmi- és Vendéglátóipari Főiskola, ahol ráadásul matekból és idegen nyelvből volt a felvételi. Ez a kezdés sokat jelentett a későbbiekben.

K. J.: A gyárigazgató apukád mellett anyukádnak milyen szerep jutott a családotokban?

Sz. G.: Anyu is dolgozott, de „hagyományosnak" mondott anyukaként ő volt a hátországunk, otthon volt, főzött mindennap. Annak ellenére, hogy ő így csinálta, és így érezte jól magát, mindig azt mondta nekünk (ketten vagyunk lányok a húgommal): „tanuljatok, mert azé a jövő, aki tanul. Mindig úgy próbáljatok élni, hogy ne legyetek másra szorulva!”. Nagyon nyitott szemléletű nő, és mindig mindenben támogatott minket, ami meghatározó az életemben, a vezetői stílusomban és a gyerekeimmel való kapcsolatomban is.

K. J.: A főiskola után egy bankban kezdtél dolgozni, és szinte rögtön csoportvezető lettél. Azért ez elég ritka...

Sz. G.: Nagyjából egy év telt el, mire vezető lehettem. A karrieremben mindig úgy jutottam előre, hogy egy dologban hittem: ha valamit csinálok, azt jól akarom csinálni. Nem az volt a célom, hogy magasabb pozícióba kerüljek. Maximalista vagyok, hiszek abban, hogy ha jól végzem a dolgom, és tényleg van értéke annak a munkának, amit csinálok, akkor az mindenkinek jó lesz. Van egy erős belső hajtóerőm, szorgalmas vagyok és nagyon eredményorientált. Ez vonatkozik a munkára, a magán- és az üzleti életre is.

K. J.: Mi van, ha valaki másként gondolkodik a környezetedben, akinek más a vezérelve, nem a maximalizmus?

Sz. G.: Szerintem elég befogadó vezető vagyok. Ha valaki száz százalékot beletesz a munkájába, amikor ott van, annak nagyon örülök. Ma már sokkal inkább az számít, mekkora a teljesítmény, és mi az eredménye a munkának, mint az, mennyi időt tölt valaki a munka elvégzésével.

Soha nem a munkaidőt nézem, hanem a teljesítményt. Nálam húsz évvel ezelőtt sem kellett soha elkéredzkedni, hogy elmenjen valaki a gyerekéért. Az volt a lényeg, hogy mi lett a munkájának az eredménye.

Ha azt napi hat órában csinálta meg, akkor hatban, ha meg tizenhatban, akkor tizenhatban.

K. J.: Miként lehet ebben igazán jónak lenni úgy, hogy azok, akik alattad vannak, ne egy hektikus, kiszámíthatatlan emberrel legyenek mindennap összezárva?

Sz. G.: Igyekszem folyamatosan tanulni akár a kollégáimtól is. Volt coach-om is, és olyan vezetői képzéseken is részt vettem, amelyek ebben segítettek. A mai napig tanulok.

Az egyik, ami szerintem a legtöbb női vezetőnél jelen van, és amiben nekem is fejlődnöm kellett, az önbizalom.

Olvashattam könyveket, részt vehettem tréningeken, de ahhoz, hogy tényleg, vállaltan büszke legyek arra, amit csinálok, és ne szerénykedjek, coach kellett. Ami pedig a benti hangulatot illeti, mindig is úgy gondoltam: senki nem engedheti meg magának, hogy a többi ember napját elrontsa, ha vezető, akkor meg pláne.

K. J.: Hogyan kezeled, ha a munkatársaid hibáznak?

Sz. G.: Szerintem mindenki hibázhat, mert abból rengeteget tanulhatunk. Nem az a kérdés, hogy miért hibáztunk, hanem az, hogy mit tanultunk belőle. Ha nem engedjük hibázni az embereket, akkor a görcsös félelem lesz jellemző a közösségre. A Microsoft életében nagyon fontos, hogy az ott dolgozók kreatívak legyenek, ezt pedig csak úgy lehet elérni, ha próbálkozik az ember. Hiszem azt, hogy ebben az új digitális világban, amelyben a régmúlt üzleti modellek már nem igazán működnek, muszáj próbálgatni, keresgélni azt az utat, amelyen a legjobban tudunk haladni. A Szilícium-völgybe azok a startupok mennek, amelyek már legalább háromszor vagy négyszer elbuktak.

K. J.: Neked volt ilyen bukásod a karrieredben?

Sz. G.: Nagy bukásom nem volt, de olyan igen, hogy valami nem sikerült, és másképp kellett csinálnom. Rengeteg döntést hozok vezetőként akár egy-egy nap alatt is, és ezek között biztosan lesz rossz.

De mindig az a kérdés, hogy mennyire gyorsan ismerem fel a hibát. Azt szoktam mondani: az én döntésem, én vonom vissza.

Egy döntés ráadásul mindig a jövőre vonatkozik, így azt is a jövőben fogjuk megtudni, hogy az végül jó volt-e. Ha pedig hibázunk, azt ki is kell mondani. Ez nem gyengeség, inkább erény. Ugyanezt gondolom a gyereknevelésről is. Ahogyan én látom, még nem olyan általános, hogy egy vezető vagy szülő ki merje mondani: „rosszul döntöttem". És nem „mi”, hanem „én”.

K. J.: Te a pénz világából jöttél az IT-területére, hogyan tudtál ekkorát váltani?

Sz. G.: A pénzügyi szektorba az iskolapadból ugrottam, ott viszont egy sokkal hosszabb tanulási folyamaton mentem keresztül. Amikor váltottam, akkor tényleg valami teljesen mást szerettem volna csinálni, és egy innovatív cégben képzeltem el magam. Bennem volt, hogy egy olyan iparágból jövök, amelynek már minden csínját-bínját ismerem, a fejlődését, a felfelé, lefelé vezető útjait, hiszen ott voltam a gazdasági válság idején is, amikor nem annyira fényes korszakát élte a bankrendszer. Aztán átjöttem egy olyan szektorba, ahol ott kellett kezdenem, hogy mi a piac és kik a versenytársak, tehát majdnem az elejéről. De éreztem magamban annyi erőt és ambíciót, hogy meg tudjam csinálni. Részese akartam lenni a most zajló digitális forradalomnak egy történelmi pillanatban: egy olyan céget vezetek, amelyben van innováció, és amely a digitális forradalom egyik irányítója.

K. J.: Három gyereked van. Én nagyon ki szoktam akadni, amikor vezető nők mesélnek arról, milyen szuperül egyensúlyoznak a magán- és az üzleti élet között. Aztán a sorok között olvasva kiderül, hogy az autóban töltött idejük a „minőségi idő” a beszélgetésre, a közös hétvégék pedig négy napot jelentenek évente. Miért kell kozmetikázni, miért ne lehetne egyértelmű, hogy aki vezető, az nem úgy és nem annyit van a gyerekeivel? Hogy az ő egyensúlya máshol van, mint, mondjuk, a beosztottjáé?

Sz. G.: Egyszer a gyerekorvos nekem szegezte a kérdést, amikor nála jártunk: „Magának, hogy lehetnek ilyen normális gyerekei?” Mondtam neki, hogy nem értem a kérdést, mire azt felelte: „Úgy tudom, maga nagyon sokat dolgozik”. Ha valaki elér egy vezetői pozíciót, akkor azt mondják, otthon nem tud teljesíteni, ha meg otthon teljesít, akkor azt, hogy biztos a benti teljesítménye alacsonyabb az elvártnál. Azzal soha nem foglalkoztam, hogy mit mond a külvilág. Nekem a legnagyobb érték az életemben a család: a férjem, a gyerekeim, az édesanyám, a testvérem és a férjem családja. Ebből töltekezem.

Számomra soha nem volt kérdés, hogy gyereket vállalok-e inkább vagy karriert építek. Minden fiatal lányt, akivel beszélgetek, arra biztatok, hogy ezt ne tegye egy mérlegre. Természetes, hogy a gyerek, a család, a saját életünk a fontosabb.

De az sem igaz, hogy nem lehet karriert csinálni, mert van gyereked. Hadd legyek én a jó példa! Három év alatt szültem három gyereket, és mivel nekem nagyon hiányzott a szellemi kihívás, hamar visszamentem dolgozni. Persze volt olyan időszak, amikor megállt a karrierem, de nem azért, mert elmentem gyesre, hanem azért, mert tudatosan nem vállaltam el egy új pozíciót. Tudtam, hogy a gyerekek lekötnek, és nem lettem volna képes beletenni azt a pluszt, amit az én igényem szerint egy új munkába kell fektetni.

K. J.: Ki segített ebben az időszakban?

Sz. G.:  Nem vagyunk egy itthon megszokott, klasszikus házaspár, a férjem egyébként belga. Ő ugyanúgy etette, pelenkázta a gyerekeket, bevásárolt, nem olyan apuka volt, aki a csak a fürdetésre ért haza. Arra az esetre, ha valami váratlan adódott, sokáig volt bébiszitterem is. De anyukám és a testvérem is nagyon sokat segít a mai napig. Ugyanakkor nagyon büszke vagyok arra, hogy ott ültem minden egyes anyák napján és olyan eseményen, ami a gyereknek és nekem is fontos volt. Manapság óriási segítség a technika, hiszen lehetővé teszi számomra, hogy bárhol, bármikor tudok dolgozni. Amikor megbetegedett a kisfiam, nem kellett lemondanom a megbeszéléseket, mert mindegyiket  lebonyolítottam otthonról konferenciahívással. Két megbeszélés között megmértem a lázát és beadtam a gyógyszereket. Ma már minden sokkal rugalmasabb.

K. J.: Olvastam, hogy szándékosan kevesebb munkaállomás van nálatok, mint ahány dolgozó, pont azért, hogy otthonról is dolgozzanak. Te mindennap bejössz az irodába?

Sz. G.: Nem jövök be mindennap, és lehet, hogy most is ül valaki az asztalomnál, simán használhatja más is. Van, hogy egy kávézóból dolgozom, bárhonnan meg tudom szervezni a dolgaimat. Persze az ügyfelekhez én megyek el, és van olyan megbeszélés, amire bejövök.

K. J.: Szerinted mennyi esélyük van arra a magyarországi nőknek, hogy olyan karriert valósítsanak meg, mint a tiéd?

Sz. G.: Abszolút jó esélyük van rá. A nők önbizalmát kell erősíteni abban, hogy elhiggyék, ők is meg tudják csinálni. Hogy ki lehet lépni azokból a tradicionális szerepekből, amelyek tényleg csak szerepek. Abban sem hiszek, hogy lennének női és férfi tulajdonságok. Szokták mondani, hogy ha az ember egy bevásárlólistát összeír a férjének, úgyis elfelejt valamit belőle, bezzeg mi nők nem.

Szerintem ez azon múlik, hogy ki mit gyakorol. Ha engedjük a férfiaknak, hogy ők is gyakorolják a klasszikusnak mondott női szerepek bizonyos részeit... meg mi is az ő klasszikusnak mondott szerepeiket, akkor nincsen gond.

K. J.: A bank- és az IT-szektor is alapvetően egy férfiak által uralt terület. Hogyan viszonyultak hozzád a hasonló pozícióban lévő férfiak?

Sz. G.: Nekem teljesen mindegy, hogy nő vagy férfi-e a vezető. Olyan helyzet persze akadt már, amikor én voltam az egyedül női vezető, és ült mellettem tíz vagy negyven férfi, de ez engem egyáltalán nem zavar. Azt sem éreztem, hogy őket zavarná, ugyanúgy meghallgattak. Ez rajtunk is múlik. A szakmaiságban hiszek, hogy az számít, milyen felkészültek vagyunk.

A teljesítménynek nincsen neme. Soha nem éreztem hátrányát vagy előnyét annak, hogy nő vagyok. Mindig partnerként kezelnek.

K. J.: Melyek azok a tulajdonságaid, amelyek segítik a munkádat?

Sz. G.: Nem szoktam stresszelni, optimista vagyok, és tudok a jelenben létezni.

K. J.: Mi az, ami megnyugvást jelent számodra?

Sz. G.: Nagyon fontosak a reggelek. A reggel hangulata meghatározza az egész napot. Amikor még kicsik voltak a gyerekek, mindig együtt vittük őket a férjemmel oviba, iskolába. Fontos volt, hogy együtt induljon el a család. Ez nem logisztika, ez egy lelki dolog. Minden este együtt vacsorázunk, az anyukám főz, sokszor ott is marad. Nagyon ritkán vállalok be este üzleti vacsorákat, nekem az este a családról szól. Jókat beszélgetünk, sétálni is szoktunk esténként. Szeretek sokáig fent lenni, ha a gyerekek lefeküdtek, akkor foglalkozom még magánjellegű dolgokkal, néha kicsit dolgozom is. Nyáron a kertben szöszmötölök, télen síelek, és minden este olvasok elalvás előtt. A férjemmel hat és fél hét között még a gyerekek ébredése előtt kávézunk és beszélgetünk.

K. J.: A gyerekeid most már tinédzserek. Hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy az édesanyjuk egy nagyvállalat vezetője?

Sz. G.: Nagyon bensőséges a kapcsolatunk. Tizenhárom éves a lányom, tizennégy és tizenöt évesek a fiaim, de ugyanúgy odabújnak hozzám, az ölembe ülnek, mint kiskorukban. Naponta többször beszélünk egymással telefonon, SMS-ezünk. Partnerként kezelem őket, és elég nagy szabadságot adok nekik a megfelelő határokon belül. Alapjában véve sok mindent megbeszélünk, kikérem a véleményüket. Most építkezünk, együtt néztük az alaprajzokat, közösen beszéltük meg, milyen legyen a konyha. Épp tegnap este kérdeztem a fiamat, hogy csinálnád-e azt, amit a mama, nem rossz-e neked, hogy nekem ilyen a munkám. Azt válaszolta: „Nagyon büszke lennék, ha én is ilyet tudnék csinálni, és nagyon büszke vagyok rád is.”

Kárpáti Judit

Fotók: Csiszér Goti/WMN/Goti Photography