–

Van egy bolt a Bálnában – zegzugos sokfélesége miatt lett az a neve, hogy Bazi Bazár – amit azért szeretek, mert egy elvarázsolt kastélyra emlékeztet. Ha belépsz oda, mindenféle bútorok, valahonnan ismerős, reinkarnálódott használati tárgyak közé kerülsz, kapkodod a fejed, próbálod megtippelni, mi is az, amit látsz, vagyis mi lehetett egykoron.

Semmi sem az, legalábbis nem egészen az, aminek elsőre látszik

Meglátsz például egy helyes kis puffot, kiderül, hogy az éjjeli edényt rejtették a kárpitos ülőke alá valamikor, vagy felfigyelsz egy szép régi kerékre a falon – ma a küllők közé applikált tükrök által lehet egy lakás éke.

Vagy belebotlasz, mondjuk, egy törülközők, plédek aggatására szolgáló nagyon praktikus, mutatós és kifejezetten divatos faszerkezetbe, és aztán Kati elmeséli, hogy ez az eszköz valójában egy szekér oldala volt sok évtizeddel ezelőtt. A csinos kis ládikák oldala meg azért ferde, meg a szekerek oldalához kellett passzolnia, nem a ház falához.

Mint rendesen, ezeket a tárgyakat is meglátta Kati valahol jövet-menet, egyik kincskereső útján például, beléjük szeretett, megvásárolta őket, aztán pedig a műhelyében kezelésbe vette egyiket-másikat. Megálmodta hozzájuk az új szerepet, és ehhez képest nyúlt vagy nem nyúlt hozzájuk.

Mert nem minden tárgyat alakít át, van, ami úgy tökéletes, ahogy van, sebzetten, kopottasan, patinásan. Esetleg egy új huzattal, nyomattal vagy színnel gazdagodva kapja vissza régi fényét, súlyát.

Nagy Katalin

De honnan tudja egy évtizedek óta a reklámszakmában tevékenykedő üzletasszony, mi kell a fának, a fémnek, a vászonnak, a porcelánnak?

Azt hiszem, Nagy Katalin valahogy úgy, olyasféle kreativitással tekint saját magára is, mint a tárgyakra, amelyeket újjávarázsol.

Nem torpan meg a keretek láttán, nem választja a kényelmesebb, jól bejáratott utakat, nem fél megkérdőjelezni az „úgy szoktukat”. Alakítható, színezhető, átstrukturálható anyagokkal és formákkal dolgozik, és mintha az élete felől is így gondolkodna.

Érettségi után faszobrászatot tanult a Kaesz Gyula Faipari Szakközépiskolában

„Anyukám nagyon szerette volna, hogy művész legyek, ezért felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára, de félbehagytam, mert én inkább ügyes iparos szerettem volna lenni, mintsem művész” – mondja.

Meg azt is elmeséli, hogy az apukája örökké tevékenykedő, ügyes kezű mesterember volt, aki – bár diplomás ember volt és kiváló sportoló, – imádott barkácsolni, szerelni, és egy szem lányát, Katit mindenre igyekezett megtanítani.

„Remek pedagógus volt, mindig mondta, mutatta éppen mit csinál, például egy autón hol mi van, milyen szerszám kell hozzá, hogyan nyúlunk ehhez vagy ahhoz az anyaghoz, és olyan élvezettel bütykölt mindent, hogy a lelkesedés ragadósnak bizonyult.”

Katinak később – már felnőtt életében – sosem okozott gondot felszerelni valamit az otthonában vagy megjavítani egy egyszerűbb eszközt a háztartásban. De a foglalkozását tekintve akkor már egészen másfelé tartott: a rendszerváltás után hirdetésszervező lett, majd saját reklámügynökséget alapított.

Ez a cég a mai napig sikeresen működik, tíz munkatárssal dolgozik, nagycsaládszerűen, közös ebédekkel – Kati szenvedéllyel főz  is – nagy ötletelésekkel. Az alapító viszont egyre több időt tölt új-régi, megtalált hivatásával. Egyik fiatal kollégája biztatására-támogatásával kezdett bele amúgy régi álmának megvalósításába, ami az alkotás volt, a teremtő, kézzel végzett munka, egy saját műhely és egy saját bolt létrehozása, ahol többek közt olyan tárgyakat árulhat, amelyeket maga hozott rendbe, vagy alakított át.  

Műhely az otthoni garázsból lett, a saját bolt pedig – amiről meséltem – a Bálnában négy éve nyílt meg, Kati ötvenedik születésnapja környékén. Eredetileg egy „pop-up store”-nak indult, de aztán, mivel nagy volt az érdeklődés, maradt az üzlet. Felújított régiségeket, múltidéző újdonságokat árulnak, székeket, asztalokat, ládákat, lámpákat, tárolókat, dekorációs elemeket, mondhatni, mára kialakult egy kis „beszállító” csapat körülöttük, kereskedők, kézművesek, köztük például az az idős, nyugdíjas hölgy, aki állatfigurákat, babákat varr nekik.

„Az évek során a kincsek felkutatása igazi missziónkká vált. Megtanultuk, hogy a képzelet az, ami egyedit alkot és minden tárgynak saját lelket ad – legyen az apró, vagy robusztus, antik vagy frissen fabrikált” – mondja Kati.

„Legfontosabb küldetésünk, hogy egyetlen megkopott bútort, megunt kiegészítőt se kelljen kidobni, inkább találjuk meg azt az ötletes megoldást, amivel még sok-sok éven keresztül örömet okozhatnak.”

Kurucz Adrienn

Képek: Pozsonyi Janka