-

A múlt nyáron megismerkedtem egy atomfizikussal, aki Bécsben dolgozott, és tényleg olyan furcsa volt, mint Sheldon az Agymenőkben. Az unokahúgaim találkoztak vele, mondták ugyan, hogy nem túl jóképű, és nem értették, mit is akarok tőle... Láttam én is, nekem is van szemem, de annyira magával ragadóan beszélt érdekes dolgokról, hogy teljesen elvarázsolt. Ő ezt észre sem vette. Igazából engem sem, de én jeleztem neki ott vagyok. Ez itt most szépítés, mert nemhogy jeleztem, hanem konkrétan megmondtam neki, mit akarok. Találkozni, beszélgetni, közös programot, szexet. Szerintem korrekt voltam. Semmi romantikus hülyeség, úgy mint párkapcsolat, összeköltözés, házasság, gyerekek meg közös élet. Én a realitás talaján állok. Megbeszéltük a részleteket. Ám egy idő után nem akartam már vele szexelni. Nyomasztott, hogy reggel, amikor felébredtem, nem nézhettem át az ágy másik oldalára, mert nem tetszett, amit láttam. Meg a csukott szemű dugás se jött már be. Pedig közben nem Brad Pittre gondoltam, mint sokan mások, hanem csak őrá, mert gondolatban izgatóbb volt... meg persze szebb is. Nem Brad Pitt, ő mindig mindenhol gyönyörű. Bár agyi orgazmusom többször is volt, miközben dumáltunk, egy idő után elveszítette a varázsát. Szóltam neki is, őszintén, kertelés nélkül.

Kiakadt, mert ő még csak akkor kezdte magát beleélni, hogy milyen is egy párkapcsolat, erre én meg már ki is ábrándultam.

Mondjuk, ha velem történt volna ugyanez, én is kiakadtam volna, úgyhogy sikerült szépen lezárnunk a dolgot.

Egy kis szünet után azt gondoltam, hogy ki kellene próbálni valami mást is. Valami totálisan, teljesen, száz százalékban eltérőt. A szép pasit. Ugye, a szépség nagyon szubjektív fogalom, tehát, a számomra szép pasit. Akinek a teste is tökéletes. Van egy bátyám, aki TF-et végzett, arányos, szabályos izomzattal, nem is hülye. Szóval, tudtam, hogy létezik ilyen is. A sráccal az edzőteremben ismerkedtünk meg. Edzeni, amúgy is járok. Ugyanabban az időpontban mentünk hajnalonta már évek óta, de én eddig észre sem vettem. Most viszont tudtam, mit akarok. Egyik reggel, miközben a tízkilós tárcsával guggoltam, döntöttem. A szériát még befejeztem, és odafordultam hozzá: lenne-e kedve velem randizni, majd kifejtettem, mire gondolok pontosan. Érzékeltem, hogy ő nem egy atomfizikus, és én sem, szóval szépen felépítettem az érveimet, hogy miért randizzon velem. Hogy teljes képet kapjon rólam, és jó döntést tudjon hozni, az ellenem szólókat is elmondtam neki. Én nem árulok zsákbamacskát. Még az elején mondtam neki, hogy ne szóljon semmit, kértem, hallgasson végig, és majd utána nyilatkozzon. Türelmesen végighallgatott, bár az arcán többször láttam, hogy meglepődött. Miután az előadásom végére értem, megkérdeztem mennyi gondolkodási időt kér. Azt mondta, nincs rá szüksége. Kíváncsian hallgattam, majd teljesen lepadlóztam a válaszán.

Tetszem neki, már évek óta. Többször kezdeményezett velem beszélgetést az edzésről, Facebookon ismerősök vagyunk, lájkolja a képeimet is. De nem randizik velem. Azért nem, mert ez így túl direkt.

Ő meg akart volna hódítani, én meg csak így felajánlkozom neki. Elveszem a férfiasságát, hogy nem ő dönt kettőnkről.

Mondtam neki, hogy ha meg is akart hódítani, úgy csinálta, hogy én észre sem vettem. Azt válaszolta, hogy meg akarta magát óvni a csalódástól, ezért csak óvatosan kerülgetett. Én meg most érzéketlenül belegyalogoltam az egészbe. Elrontottam.

„Ki érti, ezt? Ki érti ezt...? Én nem."

Az a baj, hogy ezeket sosem érzem akkor, csak utólag. Igen, ez tényleg nem az a pillanat volt.

Most próbálom a két típust vegyíteni. Okos is... meg jó is ránézni. Várom a megfelelő pillanatot.

De mi van, ha az meg nincs is?!

 ÁtlagEdit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/