Az arcunkba tolt kiszolgáltatottság – Megnéztük „A rendes lányok csendben sírnak” című előadást távszínházban

–

Világéletemben „rendes lány” voltam ezek szerint, mert sosem sírtam hangosan vagy mások előtt, sőt, ha lehetett, nem sírtam egyáltalán. Ezt várták el tőlem gyerekként, és hosszú idő volt ráébrednem arra, milyen károkat okozott. Aki viszont elolvassa Durica Katarina regényét, A rendes lányok csendben sírnak-ot, vagy megnézi a Vígszínház háziszínpadára készített adaptációt belőle, annak sokkal hamarabb le fog esni, milyen irreális, sőt aljas norma is ez. Mert nem pusztán arról szól, hogy fojtsuk magunkba a bántunkat, fájdalmainkat, hanem arról is, hogy egyedül hagynak vele. Nem lesz senki, aki meghallgasson, aki megértse és együtt érezzen, mert a nő dolga az, hogy bármi történjék is, tűrje el szótlanul, hang nélkül, amit vele tettek.

A történet szereplői pontosan így tesznek. Húsz évig élnek hallgatásban, és próbálják minél mélyebbre temetni a traumájukat, mert úgy hiszik, nincs más választásuk. Nekik csak mellékszerep jutott a férfiak játszmájában, ráadásul passzív szerep – a történésekre nincs befolyásuk. Klasszikus áldozatok tehát, akik nem kerülhetik el a sorsukat, és utána is csak annyi esélyük van, hogy – a maradék méltóságukért küzdve – csendben maradjanak. És akkor jön Durica Katarina, aki a modern pszichológiai ismeretek birtokában elhozza a felszabadulást: kitárulkozásra késztet.

Meghallgat. Megírja. Világgá kürtöli. De fikcióba rejtve, hogy közben mégis védje a neki bizalmat szavazó partnereit – ugyanakkor tudva, hogy csakis a kibeszélés és a közös gyász hozhat enyhülést a fájdalomban.

A ’90-es években járunk a Csallóközben, Dunaszerdahelyen. Ez a korszak nálunk is a „vadkapitalista” időszakként maradt fenn – gondoljunk csak az olajszőkítésekre vagy az Aranykéz utcai robbantásra –, miért lett volna ez másképp a Felvidéken? Egyszeriben két dolog lesz az úr azon a vidéken: a pénz és az erőszak. A színmagyar városban is, mert ez nem etnikai kérdés. Magyar maffia uralja a magyar lakótelepet, és mindent lerombol maga körül: becsületet, bizalmat, önbecsülést, összetartozást, családi kapcsolatokat, és egy békés, nyugodt élet reményét.

Csakhogy a maffia nem csupán a férfiak játszótere. Szükségük van nőkre is, bár nem veszik őket emberszámba. Elemi, vagy talán inkább állati igényeik kielégítésére szolgálnak: ételt és otthont adnak, szexuális vágyak levezetésére szolgálnak. Csak szolgálhatnak. És csak addig, ameddig számukra szükséges. Utána „kuss legyen. Örülj, hogy még élsz”.

Durica Katarina több mint száz interjújából, amit a korszak túlélőivel készített, három történet maradt, ezekbe van sűrítve minden.

Egy kamaszlány drámájába, aki sokáig csak szerencsés kívülállóként találkozik a maffia rémtetteivel, míg egyszer, a legvédtelenebb, legkiszámíthatatlanabb pillanatban el nem rabolják, és a legrosszabbon nem kell átmennie. Itt ért véget a gyerekkora.  

Egy fiatal anyuka sorsába, aki már szinte feladta a boldogságot, és elfogadta, hogy az élete az eseménytelen, szürke lakótelepi sivárságban telik majd, amikor megismeri a szerelmet, és kezdene visszatalálni önmagához – ám a maffia közbelép. És az alkoholista, idős özvegyasszony életébe, aki a létfenntartásért folytatott küzdelemben elfelejtett a gyerekeire figyelni, és mire észreveszi, hogy ez hová vezetett, addigra késő. Ezekben ugyan a nők csak közvetett módon áldozatok, de mégis azok...

Három generáció, három tipikus karakter – talán kicsit túlságosan is letisztult, lecsupaszított zanzája mindannak, amit Durica Katarina vélhetően végighallgatott, és amiben egész biztosan voltak szabálytalanabb, nyersebb vagy látszólag logikátlanabb részletek, amik éppen hogy hitelesítették az elmondottakat. Itt, a regényben és a drámában (amit Kovács Krisztina dramaturg jegyez) viszont már minden a „helyén van”, kicsiszolva. Olyan rendesen, tisztességesen, pontosan – ahogy a lányok dolgoznak.  

A könyvben a három történet váltakozása, rotációja adja a feszültséget, mert (ahogy az szokás) mindig ott kell abbahagyni az egyiket, ahol a legizgalmasabb. A drámában Kovács Krisztina ügyesen úsztatta egymásba őket: megtalálta azokat az átfedéseket, ahol kapcsolódni tudnak egymáshoz, és ahol rezonálnak egymásra. Bár a három színésznő (Márkus Luca, Balázsovits Edit és Kiss Mari) mindvégig monológot mondanak, de ezeken a pontokon össze tudnak kapaszkodni, erősíteni tudják egymást.

Őszintén szólva nem igazán szeretem a színházi közvetítéseket, számomra nem pótolják a színház varázsát, sőt, többnyire úgy érzem, nem élnek meg képernyőn, ahol a rendezőnek mindig döntenie kell a plánról (hogy mit mutat a kamera éppen) – szemben azzal, ahogyan a nézőtérről látjuk az eseményeket: egyszerre közeliben és totálban. Ez a forma viszont, ahol az interakció ritka, és a színészek közvetlenül a néző szemébe néznek, hozzá beszélnek – kifejezetten alkalmas a streamelésre. És mivel az előadás „karmestere”, Paczolay Béla eredetileg filmrendező, még van is hozzá érzéke, mikor kell bezoomolni közelibe, mikor kell fényt váltani, vagy hogyan lehet egy hármas egységet kiemelni, hangsúlyozni képben.

Bár a regényadaptációk többnyire azzal küzdenek, hogy sűríteniük kell a tartalmat, ezáltal pedig finom árnyalatokról, fontos részletekről le kell mondani, itt nem volt az az érzésem, hogy a mű csorbult a rövidített verzióban.

Vagyis sikeres feldolgozásról beszélhetünk, ami átadja az eredeti munka szellemiségét, mondanivalóját, stílusát és világát – utóbbit a díszlet által is, ami a korabeli lakótelepek otthonait idézi, sokak számára ismerős használati tárgyakkal, túlzsúfolt, szűk terekkel, nyomasztó egyformaságával.

Mindamellett, amit ez a három megrázó történet át tud adni színpadon és könyvben, én remélem, hogy egyszer az eredeti interjúk is nyilvánosságra kerülnek, mert a mennyiségük és az egyéni részleteik biztosan hozzátennének a hatáshoz. Közel hoznák mindenkihez a tényt, hogy nemcsak a háborúknak vannak névtelen, elfeledett, elhallgattatott női áldozatai, hanem a látszólagos békeidőknek is. Sőt, hogy a kettő között mintha folytonosság, generációs örökség volna (ahogy az egyik történetből felsejlik), vagy egy régi-régi hagyomány tovább élése, aminek ideje véget vetni: hogy a nők teste „közkincs”, amit a férfiak úgy használnak és akkor, ahogy kedvük szottyan. Ami pedig ezután marad, azzal mindenki éljen együtt, ha tud. Férfiak, nők – hiszen mindenkire ki fog sugározni.    

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Vígszínház - Dömölky Dániel