–

Egész eddigi életemben, ami „azóta” eltelt igyekeztem nem gondolni arra, hogy mi lett volna, ha.

Erre hétfőn az a kedves riporter belekérdezett.

Szoktál arra gondolni, hogy mi lett volna, ha?

Nem, nem szoktam. Nem kínzom ilyenekkel magam. Jött a válasz, szinte magától.

És azóta máson sem jár az eszem. Újabb és újabb variációkat találok ki arra, hogy mi lett volna, ha. Ez a sok évtizedes gyásznak vajon a vége már?

Fog még annyira fájni, mint akkor, amikor olyan felemelt fejjel viseltem, hogy mindenki azt hitte, nem is fáj?

Az első, ami eszembe jutott, hogy biztosan olyan lenne, mint Juli. Nagyszájú, hangos, ügyes és jóságos. Elképzeltem, hogy együtt, hárman főzzük a marhafaroklevest vasárnap. Együtt hárman pucoljuk a zöldségeket. Együtt hárman beszéljük meg a lányaim szerelmi ügyeit. Együtt hárman szeretjük egymást annyira, mint még soha egyetlen anya lányai sem szerették egymást. Aztán, ha kész a zöldségpucolás, akkor a lányok filmet néznek, én meg morgolódom, hogy persze, majd én mosogatok egyedül, erre két oldalról puszit kapok, hogy jaj, anya, ne csináld már, gyere inkább velünk filmet nézni! Megfő az a leves egyedül, a szennyest meg elmossa a gép.

A második, ami eszembe jutott, hogy kiskamasz fiammal segít megbirkózni. Olyan lenne, mint én – ahogy unokaöcsém Doma (5) szokta mondani – szigorú, de kedves. Együtt hárman beszéljük meg, hogy a jogosítvány nélküli vezetés veszélyes. Együtt hárman beszéljük meg, hogy a tanulás milyen fontos, és a kamasz fiam sokkal jobban hallgat szigorú nővérére, mint rám. Mert annyira szereti, hogy elfogad tőle bármilyen kritikát. Én pedig boldogan nézem őket, és megkönnyebbülök, mert tudom, hogy soha semmi baja nem lehet a kisfiamnak, hiszen a nővére mindig vigyáz majd rá. Hiába – mosolygunk össze cinkosan, amikor Zsombi kimegy –, a fiúk már csak ilyenek. Vigyázni kell rájuk. De ne aggódj, anya, én mindig itt leszek. Mindkettőjüknek mindig itt leszek, anya. És vigyázok rájuk majd akkor is, ha te már nem leszel. Ne félj, anya.

És nem félek. Vigyáz rájuk.

Aztán egyszer csak azt látom, hogy hétvégén együtt pucoljuk a zöldségeket hárman, amikor pedig Zsombi megérkezik, akkor az a harmadik lány, akit a jósorsnak köszönhetünk, és láss csodát, pont egyidős Zsuzsikával, szigorúan ránéz, és megkérdezi. Kérsz egy kávét, Zsombi? Remélem, nem rúgtatok be tegnap? És jó érzés látni, hogyan illeszkedett be pillanatok alatt ez az ajándékba kapott barát, akit még anyám is, aki nehezen barátkozik, azonnal elfogadott. Aztán leheverünk mindannyian filmet nézni, mert megfő az a leves magától is, a gép meg elmossa a szennyes edényt.

Tudom, hogy azt mondtam mindig, hogy nem hiszek. Tudom. Számon is kérhetitek. Mégis azt gondolom, hogy Zsuzsi egyszerűen visszaküldte onnan félútról. Azt mondta, menj vissza, legyél ott velük egy kicsit helyettem.

Ő meg visszajött, bevállalta. Köszönöm, Szentesi Éva. 

Péterfy-Novák Éva

A képen a szerző látható.