Fél órája váltunk el, de még nem nyugodtam meg teljesen. Még érzem az ízét, kicsit sós, nagyon édes, összekeveredik a nyállal, lenyelem. Hazaérek, a kocsit becsukom, a parkolótól a lakás néhány méter, remegő térddel teszem meg ezt a rövid utat, ami most örökkévalóság egy újabb várakozás felé. A másodperc sürgető lüktetésével villannak a képek előttem: egyik pillanatban azt látom, ahogyan vadul széttép az asztalon, a másikban azt, amikor belém hatol, a harmadikban harapja a mellem. A testem nedves, minden hajlatom izzadt, jó szagú, szippant belőlem mélyen, majdnem elájulunk. Meg akar halni, pont így, ezt üvölti a fülembe. Állatias az egész. Romantikus. A végén percekig bennem marad. Amikor ez a pillanatkép jön, lehunyom a szemem, megállok a kapuban, és nem akarom kinyitni hosszú percekig, mert végtelen ideig látni akarom, ahogy egyre csendesebben zihál rajtam.

Az húz vissza a valóságba, hogy lassan fázni kezd a bokám, a körömcipő szeptember elején nem melegít. Gépies mozdulattal kinyitom a kaput, bemegyek a lakásba, lerúgom a magas sarkút, ledobom az első székre a ballonkabátot, lefejtem a garbót, és így tovább, minden egyes ruhadarabot, csak a combfix marad. Imádja a harisnyát. Leülök a kanapéra, kibontok egy Léglit. Gyümölcsös, hideg, pont annyira, amennyire kell. Magamat bámulom a tévé fekete képernyőjén, ahogy a testem megvilágítja a lámpa fénye. Negyvenkét éves vagyok, még közelebb a negyvenhez, mint az ötödik ikszhez. Azt számolom, mennyi van közöttünk: nem annyira sok, ezt még ki lehet bírni, ez még nem kínos. Különben is, a Pollinak tizenöt évvel fiatalabb a pasija, de a Polli színésznő, sztár, neki lehet, én meg… én meg menő üzletasszony vagyok. Van vagyonom. Szültem. Elváltam. Nekem is jár egy fiatal férfi. Tíz évvel kevesebbnek érzem magam, amióta ismerem, és újra látom az arcomon a pajkosságot, az életet, ami túl régóta elkerült.

Tovább vizsgálom magam, szép vagyok, a melleim kicsik, de formásak, nem ereszkedtek meg. A karom vékony, a combom is. Kismadárnak nézek ki, így is hív, kismadár, madaram, tényleg olyan vagyok. A hajam kócos, egy tincs leomlik a szemem elé, amikor félretolom, visszaugrik automatikusan. Szép, szabályos gesztenyeszínű tincsek, amik összekócolódtak a másfél órával ezelőtti szextől.

Készítek egy szelfit. Alulról fölfelé nézek a kamerába – így csinálja Polli is, hogy fiatalabbnak tűnjön –, picit behúzom a pofazacskóm, a szemöldököm felfelé ívelem, amennyire lehet, és a számat addig tolom előre, amíg még nem látszik csücsörítésnek, de már éppen élesedik az ajkaim vonala. A melleimre teszem a kezem, megnyálazom az ujjaimmal a bimbóm, ettől megkeményedik, a lábam összeszorítom, és lefotózom magam. Az első nem sikerül, több fény kell. Készítek magamról még vagy húszat. Az egyik jó lesz. A megosztásgombra nyomok és átküldöm neki Messengeren. Egyből válaszol: küldj egy olyat is, amin széttárod a combod, látni akarlak.

Küldök egy olyat is. Bele kell égnem a szemébe. Azt írja, hogy az ízed még az arcomon van. Aztán meg azt, hogy örökké szolgálni akar, soha többé nem akar elengedni, csak bennem akar lenni, és így akar meghalni. Ez az évezred szerelme, ilyen nem történik sokszor, ezzel nem lehet mit kezdeni. Ez van. Ez jön. Elsodor. Mindent. Kár volna nem megadni magunkat ennek. Igazából, ha ellenkeznénk, se tudnánk, mert abba beleőrülnénk. Azt mondja, nem érzett még soha, senki iránt így. Köztünk ez a dolog az első pillanattól egyértelmű.

Én vagyok a legszebb titka, amit világgá kürtölne, de nem mondhatja el senkinek, és ez megőrjíti. Szorosan akar ölelni, annyira szorosan, hogy a húsom az ő húsa legyen, hogy a lélegzetem az ő száján keresztül távozzon a testből, hogy minden egyes jármű, amire felszáll, hozzám hozza, és ne máshová.

Nekem is ő a legszebb titkom, nekem is ő a lélegzetem, ami egy másik orrcimpán távozik, nekem is ő a húsom, a szívem, az összes létező jármű, ami hozzá siet.

Ez az évezred szerelme.

De a gyerek még csak kétéves. Túl kicsi. Egy kétéves gyerek mellől nem lehet eljönni, még akkor sem, ha csak besikerült, és ő nem is akarta valójában. A gyerek jövőre megy óvodába, az anyja meg igazából rendes nő. Nem akarok a nőre gondolni. Ő azt mondja, hogy jó fej, én nem ismerem. Nem akarok rágondolni, de kutatok utána, hátha van valami adat, vagy egy kép, hogy lássam, szemtől szemben, ki ért oda előbb. De a gyerek még csak kétéves. Ilyet nem lehet. Ez az egész egy borzadály. Azt mondja, hogy a nő már sejt valamit, hogy őrülten féltékeny, és igazából fél is tőle, de a gyerek tényleg túl kicsi, ő meg nem akar vallani. Ezt a titkot viszont… hát, ezt még meg kell tartani. Hogy a fenébe lehet az ilyesmit bírni? Ez nem eldöntendő kérdés, a válasz meg az, hogy sehogy. Én még soha nem voltam szerető, én nem szoktam második lenni, kicsit viszolygok is ettől, mert sajnálom a gyereket, én nem akarok az a nő lenni, aki belerondít a másikéba.

Velem is megtörtént. A gyerek az apjával maradt, ő lépett, én maradtam akkor egyedül. Rohadtul fájt. Most meg itt állunk, így kellene revansot vennem, hogy beledögöljön egy idegen nő, meg egy kisgyerek?

Közben az üvegből töltök még egy pohárral. Szép nagy pohár, pinot noiros. Félig csurgatom bele a bort. Picit a fejembe szállt. Azért iszom, hátha megnyugszom, és tudok majd aludni. Az előbb köszönt el. Hazaért. Azt mondja, nincs ennél nagyobb kín. Nem erre hozta az éjszakai járat. Beledöglik. Majdnem. Majd ír holnap. Ez az utolsó. Most törli az összes képet, az összes mondatot, amit leírt, amit leírtam, de nyugodjak meg, már beleégtem a szemébe, és ezeket nem lehet a telefonban hagyni, mert a nő szimatol. Ez az utolsó. Ezután tilos már üzennem.

Leveszem a harisnyát is, most meztelen vagyok. A lábam nézem, a combomat, közelről, végigsimítom az ujjbegyemmel, éppen csak hozzáérek a bőrömhöz, ami kemény lesz egyből, rágondolok megint, pontosan úgy simogatom magam, ahogyan őt simogattam nemrég. Gyakorlom, hogy legközelebb jobban tudjam. Közben arra gondolok, mi van, ha nem leszek soha boldog. Mi van, ha nekem ő az egyetlen, az igazi, ha van ilyen egyáltalán. Mi van, ha a gyerek nem menti meg, ha a házassági eskü nem menti meg, ha semmi nem menti meg, csak én. Velem őszinte először életében. Nekem soha nem fog hazudni. Nekem nem volna képes hazudni. Ő mindig az igazat fogja mondani nekem, én mindig az igazat fogom mondani neki, mi mindig az igazat mondjuk egymásnak az első perctől. Ragozzuk az igét, ugrunk az igeidőkben. Ilyen csak egyszer van az életben. A talpa alsó szegletétől a feje legmagasabban fekvő búbjáig engem szeret, és én is ugyanennyire szeretem őt.

Ez az évezred szerelme. Ez ellen nem lehet tenni semmit.

Fél óra telt el a jó éjt üzenete óta. Előveszem a mobilom. A kezem a másodperc tört részeinek ütemére remeg. Izzadni kezdek, a torkom kiszárad. A nevéhez lapozok, ő az utolsó beszélgetés a Messengerben. Fél órája volt elérhető. Megnyitom a chatablakot, és bepötyögöm a következőt: bármeddig várok rád. Bármeddig kibírom. Ez az egész bármit és bárhogyan kibír. A tiéd vagyok, mindenestül, amíg élek.

Elküldöm az üzenet.
Várom a pusztulást.
Várom a háborút.
Várom az álmot.

Szentesi Éva