-

A víz alá le tudtam bukni, és beleüvölteni a klóros folyadékba, hogy „Elegem van! Utáááááálom! Nem akarok még egy hosszt úszni, és még egyszer megszámolni azokat a rohadt csempéket!” Ettől általában jobb lett, és már fordultam is rá a következő hosszra. Néha most is azt érzem, hogy bele kéne tennem a fejemet a vízbe, és beleüvölteni, hogy „fogalmam sincs, mit fogsz enni vacsorára!” „Nem akarok játszótérre menni és megőrülök a hinta nyikorgásától!” „Most fejeztem be a mesét, nem akarom újrakezdeni!” De most inkább veszek egy mély levegőt, esetleg pár percig elvonulok dühöngeni a másik szobába. Sokkal veszélyesebb az edző szigorú, félelmetes tekinteténél az ártatlan, gyermeki szempár.

A következők lettek az anyai létem kék és fekete csempéi:

1. Kaja, kaja, kaja

A hétköznapi gondolataim hetven százaléka akörül forog, hogy mit evett, mit eszik... és mit fog enni a cseperedő kis test. Minden áldott nap ki kell találni, be kell szerezni, és elő kell állítani a fejlődéséhez szükséges táplálékmennyiséget, ami az én gyerekem esetében elég tetemes adag. Ez néha teljesen ki tud borítani, még úgy is, hogy az ebéd kitalálásával általában nincs sok gondom, köszönhetően a csodadoboznak. Ennek ellenére mázsás súlyként nehezedik a vállamra a reggeli, uzsonna, vacsora változatos, tápláló, a család minden tagjának megfelelő fogásainak összeállítása. A heteket receptekben számoljuk, a napokat pedig étkezésekben. Fényévekre távolodott már az az időszak, amikor medvesajton és kiflin éltem napokig, amikor simán eltelt úgy egy hét, hogy nem ettem meleg ételt, mert épp vizsgaidőszak volt vagy fesztiválszezon... vagy egyszerűen csak nem volt kedvem főzni. Kizárólag a saját testemért voltam felelős, és vállaltam a felelőtlenség következményeit (nem volt nehéz a húszévesek anyagcseréjével). Most viszont nincs menekvés a mirelit pizzába és a mikrós kajába (jó, persze néha van, de ezt úgysem vallja be senki),

az egészségtudatosság bilincse ott csörög a csuklómon.

2. Játszóterek

A játszótér egyrészt egy csodás találmány, másrészt viszont az unalom legsötétebb barlangja, szülői csontvázakkal kikövezve. A gyereket szinte mindennap vinni kell futtatni. Ez mindannyiunk érdeke. A kilométer, ami belé lett kódolva, mindenképpen belekerül a lábába, viszont, ha nem visszük ki a levegőre, akkor bizony a lakásban futja le a napi maratonját. Szóval játszótérre menni remek, mert sokkal jobb, hogy ha a kerítésről pattan vissza a kis nikkelbolha, mintha otthon a falról. Sokkal jobb, ha a mászókán táncol fel-alá, mintha az idegeinken. A szülőnek is remek szórakozás ez a néhány óra, főleg, ha egyetlen barátja vagy kedves ismerőse sincs épp kint a gyerekfuttatóban. Vagy ha mégis akad egy hozzá hasonló nyomorult, de épp olyan napja van, amikor nincs kedve megbeszélni egy félig idegennel, hogy milyen az idő, hogy tetszik a bölcsi, mit eszik a gyerek, mikor aludt utoljára, szobatiszta-e már, szopik-e még, átalussza-e az éjszakát... és hasonló világméretű kérdéseket. Szóval, ha épp nem nincs igény/partner a beszélgetésre, akkor marad a hintalökés mozdulatának gyakorlása nagyjából ezerszer ismételve, a csúszda alján tárt karokkal guggolás ötszázszor, és a „– Jó napot! – Jó napot! Mit tetszik árulni?” kezdetű, végeláthatatlan boltos játék órákig tartó próbája. Minden gondolkodó lény erre a szellemi kihívásra vágyik napi kettő-négy órában...

3. Mesélés

Persze amikor olyan az idő vagy a körülmények, hogy nem érdemes kilépni az ajtón, akkor jön a másik varázslatos, ám az ember idegeit néha komolyan próbára tevő forgatókönyv: Anya, mesélj!

A mesék fontosak. A mesék jók. Az olvasás élmény. A közös meseolvasás élmény. De százhuszohatodszor?! Hát... nem!

Barninak volt egy időszaka, amikor a napunk nyolcvan százaléka abból állt, hogy egy munkagépekről szóló könyvet olvastam neki. Teljesen megbabonázva bámulta a képeket, és hallgatta, hogy a különböző mezőgazdasági eszközök mire valók. Azóta szerencsére szintet léptünk, és olyan mesekönyveket lapozgatunk egy nap nagyjából 30-40-szer, amelyek az első tíz felolvasásnál még engem is eléggé szórakoztattak. Utána viszont már mély levegővételek kíséretében csaptam fel a borítót, és futottam neki az újabb körnek. Már lassan nem is emlékszem, milyen érzés, ha az ember csak egyszer olvas el egy könyvet, és utána jöhet a következő.

A sort még bővíthetném a minden áldott nap felmerülő „mit vegyen fel, hogy ne fázzon? Ne legyen melege? Nem lógjon ki semmije? – típusú kérdések megválaszolásának súlyával, a pelenkázás/bilimosás mozdulatainak automatizálásával, a fürdés, fogmosás körüli csaták megvívásának állandósulásával.

Amikor már éppen sírnám vissza a kék-fekete csempéket vagy nyitnám a számat, hogy ha nem is a vízbe, de legalább a párnába üvöltsem, hogy „unooom!”, akkor tutira elégedetten falja be a gyerekem az frissen főtt ebédet, szalad oda hozzám a játszótéren egy ölelésre, esetleg szó szerint idéz valami baromi vicceset a kedvenc mesekönyvéből.

És akkor én – a boldogsághormonoktól meglágyult vonásokkal – ráfordulok a következő hosszra... 

Pásztory Dóri