- 

Régóta ki volt lazulva a tűzhely fényes üveglapja, tulajdonképpen meg sem lepett, amikor egy óvatlan mozdulatomra, ahogy hátráltam ki a kamrából, megbillent. Csak egészen aprót löktem rajta, de ez épp elég volt ahhoz, hogy kiforduljon a sarkaiból. Mintha lassított felvétel lett volna, úgy csúszott végig... először hanyatt borulva a platnin, majd előrebucskázva a konyhakő felé. Gyors reflexszel utána kaptam, egy optimista pillanatig azt hittem, sikerült. A kezemben tartottam a szélét, de aztán – mintha gondolt volna egyet – inkább aláhullott az üveg.

Olyasmi anyagból lehetett, mint az autók szélvédője. Nem tört hatalmas csattanással azonnal szilánkosra, nem hasadtak le belőle nagyobb darabok. Egészen apró, mozaikszerű gyöngyökké pattogott szét, pókhálószerűen hullott atomjaira, hogy még jóval a becsapódás után is halljam a csilingelő mikrokatasztrófát a hideg konyhakövön, ahogy újabb és újabb aprócska darabokra esik szét.

Sokáig tartott, amíg maradéktalanul sikerült mindenhonnan felseperni a szilánkokat.

Régóta láttam, hogy valami zavarja, hogy kényelmetlenül érzi magát a bőrében, de nem akarta elmondani, mi az. Megnyugtatott, hogy csak képzelődöm, hogy tényleg minden a legnagyobb rendben. Hisz szeret, a folyamatos rosszkedvet a munkája számlájára írta. És íratta, velem. Ez van, ilyen a felnőtt, középkorú élet, ne legyek naiv.

Aztán egyik nap, ahogy az újra és újra nekiszegezett kérdésemre  válaszolt, óvatlanul elszólta magát. És ezzel az ügyetlen mozdulattal a világunk is kifordult a sarkaiból. Mintha tévén keresztül néznék valami közhelyes bohózatot, nehezen ismerem fel magamat a hirtelen kialakult helyzetben.

Hogy nekem jutott a felszarvazott feleség béna szerepe, akit elhagynak egy friss fuvallatért.

Tehetetlenül ülök, szembesítve a tényekkel, és már bármit csinálok, válaszúthoz értünk. Innen nincs visszafelé. Az üveglap végigszánkázik a tűzhely felületén, majd alábukik. Gyors reflexszel utánakapok, egy másodpercig elhiszem, hogy megállíthatom az időt. A következő pillanatban azonban már hallom, ahogy minden elkezd atomjaira hullani. Az ember el sem hinné, milyen sokáig tart, amíg egy ekkora üveglap ripityára megy.

Miközben tehetetlenül állsz a darabokra hullott életed felett, az aprócska, mozaikszerű gyöngyök még jó sokáig töredeznek félbe, és aztán megint félbe.

Csilingelő katasztrófa a hideg konyhakövön.

Sokáig tart, amíg maradéktalanul sikerül felsöpörni mindent: a közös nyaralások, a gyerekeink születésének, a vidám vasárnapjaink, a kirándulások, a házibulik, a családi ebédek, a hosszú beszélgetések, a hajdanvolt kedves becézések, az összekacsintások, a kézenfogva andalgások, a sírások és nevetések szilánkjait. A fél életem romjait.

Fekete Olga

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/