Sokan látták azt a külföldi és utána Magyarországon is megismételt kísérletet, amelyben kisgyerekeken tesztelik, mennyit ér az, ha a szülő megtanítja nekik, hogy nem szabad idegenekkel elmenni vagy akár szóba állni. Minden anyuka és mindenki más is sokkos állapotba került attól, hogy a gyerekek szinte kivétel nélkül elcsábíthatók.

Nem értem a sokkot. Nem értem, hogy azok az anyukák, akik szerencsére ott voltak, ahol a kísérlet folyt, és akik szemmel tartották a gyerekeiket, miért lepődtek meg. Azért voltak ott, és azért nem vették le a szemüket a gyerekükről, mert tudták, hogy a gyerek nem lehet felelős döntéshozó. Nem tudja eldönteni például azt sem, hogy aki beszélget vele az még idegennek számít-e. Hiszen kedves hozzá, és lehet, hogy még a nevét is megmondta.

A kísérlet arra mutat rá, hogy

a gyerekek nem tudják eldönteni, hogy ki akar nekik ártani, és ki az, aki becsapja őket. Annak ellenére sem tudják eldönteni, hogy a szülők megtanították nekik,

hogy soha senkivel nem mehetnek el, és valószínűleg elmagyarázták, hogy miért nem. Felmerül a kérdés: van-e értelme azt várni egy gyerektől, hogy akkor is nemet tudjon mondani, ha egyébként nem érti, miért is kellene. A szülők, akik közül többen meg voltak győződve arról, hogy a gyerekük érti: senkivel nem szabad elmennie, és adott helyzetben nem is menne el, csalódottak voltak attól, hogy ez nem így van.

Mi következik abból, amire a kísérlet rámutatott? Semmi olyan, amit ne tudtak volna eddig is a szülők. Az talán meglepő, hogy az okos, szófogadó gyerek egy pillanat alatt elfelejti, hogy ilyenkor neki nemet kell mondania, vagy meg kell kérdeznie a szüleit. Az viszont egyáltalán nem csoda, hogy egy elég bonyolult helyzetben nem tud úgy dönteni, ahogy azt a szülei elvárnák tőle.

Mitől bonyolult ez a helyzet? Először is, a szülők többsége igyekszik önállóságra nevelni a gyerekét. A háromévestől sem várjuk el, hogy engedélyt kérjen, amikor kilép a homokozóból vizet hozni vagy amikor egyik mászókáról a másikra megy. Vagyis amíg a bekerített játszótéren belül van, addig nem kell megkérdeznie, hogy szabad-e valahová mennie. Ha a gyerek a szüleivel van, amikor kisállattal találkoznak, általában az állat gazdájától kérdezik meg, hogy szabad-e simogatni, és ha a gazda rábólint, nem szokott a szülőknek kifogásuk lenni a simogatás ellen. Az állat gazdája a kísérlet során is barátságos, és olyasmit ajánl fel, amit általában el szabad fogadni: az állat megsimogatását. Ha ez már megtörtént, jogos a filmben lévő egyik kisgyerek kérdése: „miért, te idegen vagy?"

A gyerek látja, vagy ha nem látja, akkor tudja, hogy valahol ott van az anyukája, nem feltételezi, hogy rossz történhet vele.

És ez jó. Az a jó, hogy a gyerek bízhat abban, hogy valahol ott vannak a szülei vagy valaki más, aki vigyáz rá. Aki elkapja, és meglóbálja a levegőben, hogy – hohó, szökevény! – ha éppenséggel ki akarna sétálni a kapun. Aki tudja, hogy ő még csak egy kisgyerek, akit annyi minden vonz, és aki annyi mindent szeretne kipróbálni. Aki segíti abban, hogy mindent fel tudjon fedezni, aki nem félti túl, aki akkor is kiviszi a játszótérre, ha ott esetleg gonosz emberek bukkanhatnak fel. Kiviszi, mert tud rá vigyázni. Mert ott van és figyel. Nem hagyja egyedül és nem várja tőle, hogy olyan döntéseket hozzon, amilyet sokszor még a felnőtteknek is nehéz. Nem a gyereknek kell eldöntenie, hogy kiben bízhat, hanem a szülőnek, hogy kire bízhatja a gyerekét.

Kerpel  Éva