-

Pedig olyan jól indult!

Egészen addig a bizonyos áprilisi napig határozottan meg voltam győződve arról, hogy belőlem nem lehet áldozat. Én nem az a lány vagyok, én okosabb vagyok, szemfülesebb, én eleve el sem juthatok odáig, hogy például megüssenek. Az meg aztán, hogy bárki bármi olyat csináljon velem az ágyban, amit én nem akarok, elképzelhetetlennek tűnt. Addig a napig.

Az igazság az, hogy már sokkal hamarabb áldozattá váltam, és még csak észre sem vettem.

Mint minden sírós véget érő mese, ez is olyan jól indult. Én felszabadult voltam, könnyű, szellemes, ő sármos, és határozott, és még egy vicces közös sztorit is kaptunk indításnak, miszerint mi másfél éve egy rendezvényen már találkoztunk, csak egyikünk sem merte megszólítani a másikat. Titkos összenézés a többiek feje fölött, kamaszos csókolózás a hátsó kijáratnál, és az a gyomorremegős első randi, amire úgy készül az ember, mintha legalábbis az élete múlna rajta. Az egész olyan új volt, olyan izgalmas, egyetlen, csodálatos kilátásokkal kecsegtető ígéret, amibe jó belesüppedni, amiről jó ábrándozni.

Lejtőn

Aztán gyakorlatilag az első találkától lejtmenetbe kapcsoltunk, csak én nem akartam tudomásul venni. Azonnal kiderült ugyanis, hogy nem érdekli a munkám, nincs közös hobbink, a zenei/filmes/kulturális ízlésünk metszéspontját pedig nagyítóval kellett keresni.

Logikus lett volna megköszönni a rám fordított időt, és sarkon fordulni, de hát az akarás nagy úr, én pedig nagyon akartam. Nem őt, hanem végre egy „normális” kapcsolatot.

Egy fiút, akivel randizunk, aki értem jön, aki bemutat a barátainak, akit bemutathatok a barátaimnak, a családomnak, akivel lesznek közös dolgaink (a fentiek tükrében adódik a kérdés, hogy milyen közös dolgokra gondolhattam vajon...), titkaink, egyszóval, aki végre úgy lehet a pasim, ahogy előtte egyik srác sem volt. Makacs voltam, elszánt. A fejembe vettem, hogy átlendítem magunkat az összes holtponton, begyógyítok minden sebet, egyszóval, ha a fene fenét eszik is: életképessé teszem ezt a kapcsolatot. Nehézségek mindenhol vannak, nálunk miért ne lennének, nem szabad fennakadni, nem szabad ok nélkül hisztizni, és akkor minden rendben lesz. Nem lett.

Először csak a kedvesség kopott el. A megerősítő szavak, azok az apró finomságok, amiktől át tud melegedni az ember. Pusztán azért, mert ő mondja.

Aztán később jöttek a bezzegelések (ez a lány bezzeg, az az exem bezzeg…), végül a lehető legfájdalmasabb megjegyzés, amit eddigi életemben hallottam: „Ezt az összes volt csajom megcsinálta az ágyban…” Emlékszem, hogy ültem a sötét szobában, a mondat ott röpködött a levegőben, ő aludt, én meg próbáltam összerakni, mi történt. Ő akart valamit, én nem akartam, és amikor ezt már sokadjára, határozottan az értésére adtam, akkor jött ezzel a mondattal. Meg, hogy gondolkodjak el rajta. Meg a sértődött elalvás.

Biztos velem van a baj

Tudom, persze… Ki kellett volna ugranom az ágyból, és meg sem állni hazáig, és egy életre elfelejteni ezt az egészet. Ehelyett ott maradtam gondolkodni. Minél tovább lamentáltam, annál rosszabb lett a helyzet. Nőttön nőtt a bűntudatom, és a félelmem, hogy el fog hagyni. Talán ez tényleg nem para, főleg, ha előttem mindenki megcsinálta. Talán csak én vagyok kényes. Most már persze tudom, hogy nincs talán, de akkor csak ez volt, meg a kétségbeesett kapaszkodás, hogy ne hagyjon el. Ne hagyjon el, mert akkor aztán tényleg itt maradok egyedül, és az élet minden búját, baját, nehézségét, magamban kell elviselnem. Hogy ez előtte is így volt? Hogy a legcsekélyebb mértékben sem segítség egy olyan férfi jelenléte, akinek a figyelméért/szeretetéért úgy kell megküzdeni? Igen, ez mind igaz, de ott és akkor eszembe sem jutott. Kétségbeesett voltam, és azt akartam, hogy jó legyen. Abban a pillanatban azonnal áldozattá váltam. És még csak fel sem tűnt. Mindenben az ő igazát kerestem, hogy mit változtathatnék, mit csinálhatnék másképp azért, hogy jó legyen.

Vera szerint olyan lettem, mint egy idomítás alatt álló kölyökkutya. Póráz a nyakamon, és az első mozdulatra fegyelmezetten leülök, hiszen tudom, akkor kapok jutifalit. Vagyis minden pontosan végrehajtott gyakorlatsorban ott van az ajándék ígérete, amiért érdemes. Ha úgy viselkedem, gondolkodom, öltözködöm, ahogy ő szeretné, akkor a végén talán majd szeretni fog. Persze ez sem biztos, de hátha.

Azért ez sem ment ilyen egyszerűen, mert szerencsés esetben az ember lányába valahova mélyen huzaloztak annyi józanságot, hogy még a legalárendeltebb helyzetben is elkezdjen berzenkedni, és ha nem is túl hangosan, de kikérje magának a méltatlan bánásmódot.

Akkor jó ötletnek tűnt

Velem ez történt, és még az utolsó előtti pillanatban vettem egy nagy levegőt, aztán mire féltávhoz érkezett a tavasz eldöntöttem, hogy kiszállok ebből a kapcsolatból. Telefonon beszéltünk, emlékszem, a lépcsőházban álltam, amikor kiszaladt a számon, hogy én ezt nem tudom így tovább csinálni. Nem szeret, vagy nem igazán, és kezdek elkopni ebben az egész őrlődésben, nem bírom, elég volt. Megértette, csak annyit kért, hogy találkozzunk valamelyik délután. Lehet, hogy nem jól alakultak a dolgaink, de annál fontosabb ez az egész, hogy így, telefonon... Különben is, kapott két jegyet egy koncertre, amire amúgy is el akartunk volna menni, menjünk el, érezzük jól magunkat, ne fájjon annyira. Igent mondtam, és ha bárki azt kérdezi, miért, csak azt tudom rá válaszolni, amit körülbelül az egész kapcsolatunkra.: „Akkor jó ötletnek tűnt…”.

Katasztrofális idő volt. Csápoltunk a fejünkre húzott kabátok alatt, és még valami fura megnyugvást is éreztem, hogy lám, lehet így is. Szépen, éretten, felnőtt módra befejezzük, és ha minden jól megy, a végén szeretettel gondolhatunk majd egymásra.  Talán így is lett volna, ha arra a kérdésre, hogy ezt az estét még nála töltöm-e, nem válaszolok egy némileg bizonytalan, de azért mégis csak jól hallható igennel. Semmilyen félelemérzet nem volt bennem. Úgy éreztem azzal, hogy kimondtam, vége van, mentesültem minden rossztól, minden kellemetlen muszájtól, nincs mitől félnem. Vége van, elmúlt, ennyi.

Mint oly sok mindenben, ebben sem értettünk egyet. Sosem mondta ki, de azt hiszem, úgy érezte, ez az éjszaka mindenestül jár neki. Ha már nem lehetett belőlem olyan lányt faragni, amilyet elképzelt, legalább ennyi legyen. Lett is…

Nem akarom

Először csak kedvesen kértem, hogy ne csinálja. Ezt az együtt töltött idő alatt sosem engedtem neki, össze is balhéztunk rajta mindig, de akkor sem gondoltam meg magam.

„De csak egy kicsit…”

Aztán határozottan rászóltam, hogy nem akarom.

„Jaj, ne legyél már ilyen…”

Aztán egész testemben megfeszülve mondtam, hogy nem, mire hozzám vágott mindent (verbálisan), amiről korábban azt hittem, hogy csak béna, hangalámondásos, erőszakról szóló oktatófilmekben hangzanak el:

„Most akkor nem akarod, hogy nekem jó legyen?”

„Ennyire nem lehetsz prűd…”

„Tényleg azt hiszed, hogy amikor én csinálom, az nekem élvezet…?”

A választ már meg sem várta, csak nekikezdett, én meg nyeltem a könnyeimet, és egyre gyengülő erővel próbáltam hárítani, végül feladtam, és vártam a végét.

A dolog abszurditása, hogy amikor utolsó kísérletként elhangzott a libidóját helyből letörő mondat a számból: „essünk már túl rajta…” nem történt semmi, tett-vett tovább, én meg arra gondoltam, immár teljesen érzéketlenné válva a helyzet fájdalmas és megalázó voltával szemben, hogy egyszer csak vége lesz.

Vége lett.

Hazaérve, az összes ilyenkor szokásos „tünetet” produkáltam. Bő félórát álltam a zuhany alatt, takarítottam, mintha ez lenne az életem egyetlen küldetése, aztán ültem a kanapén, és vártam, hogy történjen valami. Rám jöjjön a sírás, elöntsön a pulykaméreg, érezzek rettentő fájdalmat, csak ne ezt a borzalmas ürességet.

Ekkor hívtam fel Verát. Mivel őt egy korábbi kapcsolatában súlyosan bántalmazták, biztos voltam benne, hogy érteni fogja, miről beszélek. Értette is, és ki is mondta helyettem: „Téged megerőszakoltak…”

Eszter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Ground Picture