–

Szerelmes vagyok.  Igen, igen, az. Már itt volt az ideje. Nagyon jó, hogy még megtalált ez az érzés. Tartottam tőle, hogy öreg vagyok már ehhez, és a kialakult, viszonylag nyugodt életem megváltozik. Megváltozott?! Feje tetejére állt! Mindjárt robban!

Még valamikor a harmincas éveim elején váltam el két gyerekkel. Az egyik már középiskolás volt, a másik tíz évvel kevesebb. Igyekeztem helytállni anyaként, munkaerőként, családfenntartóként. Anyukám is ekkor kezdett betegeskedni, de segített nekem, rendszeresen főzött ránk, és tanult a gyerekekkel, ha kellett. Az öcsém élete szintén ebben az időben csúszott szét annyira, hogy nem tudta a sorsát irányítani, és az ivást találta megoldásnak.

Szóval a meglévő szerepeimhez még megkaptam a gondoskodó leánygyermek és a lánytestvér feladatait is. Magamra nem is jutott időm. Mindenki engem akart, általában azonnal.

A középiskolás lányom egyfolytában szerelmes volt, ez neki folyamatos szenvedést jelentett, nekem meg azt, hogy végig kellett hallgatnom. Tanácsot is adtam volna, de úgysem tartotta volna be. Úgy emlékszem, hogy a gimnázium négy éve egy vad száguldás volt az érzelmi autópályán. Hát, nem is fért bele a tanulás a sok szerelem mellé. Tizennyolc évesen az APEH-ba ment dolgozni.

Azt soha nem tudtam meg, hogy anyámnak mi a baja. Szerintem csak simán megkeseredett. Elszállt belőle az életkedv, semmi más nem érdekelte, csak az evés és a tévé. Amikor nyugdíjas lett, akkor már bevásárolni sem járt el, azt is én csináltam, de ő főzött, így legalább ezt nem kellett csinálnom. Magáról szeretett beszélni, kizárólag a jó dolgokról, és ezeket színezgette. Neki is arra kellettem, hogy végighallgassam. Beléptem az ajtón, lepakoltam, amit vásároltam, és már a hátamon éreztem a szemét, hogy gyorsan-gyorsan fejezzem be, amit csinálok, és kérdezzem már, hogy: „mi újság, mamikám"? Nem lehetett másra figyelnem, csak rá. Végig koncentrálnom kellett, mert a történet végén visszakérdezett, és ha nem tudtam, megkaptam a magamét: „még erre a kis időre sem vagyok neked fontos"?

A fiam hatéves volt, amikor elköltöztünk az apjától. A fizikai közelségemre is szüksége volt, hogy biztonságban érezze magát, ezért évekig bemászott éjszaka az ágyamba. Ő volt az én kis segítőm, jött velem bevásárolni, mamit meglátogatni. Még a munkahelyemre is elkísért a nyári szünetben, imádta, hogy a borítékokra pecsételhet.

Ahogy a gyerekeim nőttek, nem igényelték már az odafigyelést, sőt örültek, ha inkább a mamival foglalkoztam helyettük. És végül-végre már én következtem. Regisztráltam egy társkereső oldalon, ismerkedni kezdtem.

Itt találkoztam Attilával. Udvarias hangú levelekkel indítottunk, aztán a hosszú-hosszú e-mailek jöttek, majd a cset, végül az esti, ágyban fekvős telefonbeszélgetések. Fürdés után a legszebb pizsamám vettem fel, és  annyira, de annyira  vártam az esti összebújós, meghitt  beszélgetést, hogy már a várakozástól is kisimult az arcom és megszépültem. Én Miskolcon, ő Székesfehérváron, de folyamatosan kapcsolatban voltunk. Reggel ébredés után már üzenetet váltottunk, napközben is többször. Óvatos voltam, ugye, mert mindenféléket lehet hallani, de egy idő után találkozni akartam vele. A hangjába már régen beleszerettem, fényképet is láttam róla, de a személyes találkozástól kicsit féltem, ám nagyon vártam. Jól sikerült. Hétvégente találkoztunk, egyszer Miskolcon, egyszer Fehérváron. Programokat szerveztünk, mozi, kirándulás, és igen, ennyi idősen is szex, szex, szex. Én olyan sokáig nem csináltam, hogy már azt hittem, réges-régen elmúltak az ilyen vágyaim. Hát, nem.

Hétközben dolgozom, intéztem mamikát, a gyerekeimet. A lányom közben férjhez ment, mindenórás az unokámmal. A fiam tizenkilenc éves, szenved itthon, hogy kevés pénzt keres, Ausztriába készül dolgozni. Az öcsém jól van, kifizette az összes adósságát, éppen egy kedves asszonnyal ismerkednek. Mamika már csak fekszik. Egész nap ágyban van, olvas és tévét néz. A házi gondozó segít nekem a fürdetésben, de én főzök, etetem őt és vásárolok, rendben tartom a lakását.

És várom az esti telefonokat, a szerelmes hétvégéket. Két éve tart a kapcsolatunk, most lépni szeretnénk. Együtt. De ki költözzön és hová? Én hozzá? Vagy ő hozzám? Akkor viszont új munkahely is kell! A családom nem támogatja egyiket sem. Sem azt, hogy én költözzek, sem azt, hogy Attila idejöjjön. A lányom szerint mindjárt nagymama leszek, ott lesz szükség rám.

A fiam szerint ennyi idősen már nem kell egy pasiért mindent borítani, találkozgassunk úgy, mint eddig, a hétvégéken. Mamika haragszik rám. Azt mondja, rossz neki, hogy úgy érzi, zavarja az életemet, mert ha nem így lenne, nem akarnám őt itthagyni.

Az öcsémnek most nincs szüksége rám.

Attila vár. De meddig?

Törőcsik Edit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Mariia Boiko