–

Az én hibám

Egy szakítás után ugyanis a lehető legegyszerűbb dolog magadat hibáztatni (legalábbis akkor, ha van némi önreflexiód). Persze, az ember haragszik a másikra, de tapasztalatom szerint a saját magunk iránt érzett harag messze erősebb. Miért nem szeret? Mit kellett volna másképp csinálnom? Hol rontottam el? Miért nem voltam elég jó?

Kínzó kérdések, amelyek könnyen örvénybe rántanak, ahonnan nagy nehezen kikecmeregve az ember sokszor csak csüggedést érez. Már megint nem ment. Már megint nem voltam képes rá.

Pedig kizárólag magunkat hibáztatni pont ugyanakkora lustaság, mint az ellenkezője. Mindig lustaság, ha a dolgokat csak egy szemszögből nézzük. Miért is lenne a másik kevésbé hibás abban, hogy nem működött a szerelmünk? Miért büntetem magam az alapvető fájdalom mellett még azzal is, hogy mindent magamra veszek? Tessék, ide lőjenek, itt a céltábla a mellkasomon, én szúrtam el a kapcsolatot, kevés vagyok, gyenge vagyok, értéktelen vagyok.

Haha. Meg egy jó nagy frászt, azt!

A düh szabadsága

Kezdetnek például nem árt rájönni, hogy önmagam gyalázásával egy nagyon fontos lépést hagyok ki a szakítás utáni gyászfolyamatból: a másikra irányuló dühöt. Ha azonban ezt nem élem meg, hanem folyton a saját fejemre szórom a hamut, a düh odabent marad, rágni kezd, és később nagyon alkalmatlan módon és pillanatokban jön majd elő, teszem azt, a következő kapcsolatban, amikor a párom fejéhez vágok valamit, amiről marhára nem ő tehet. Mindezt azért, mert nem engedtem meg magamnak, hogy elismerjem: az exem ugyanannyira hibás volt abban, hogy szétszakadt a kötelék, mint én.

Dühösnek lenni (legalábbis korlátozott ideig) jó és fontos dolog. Olyan, mint egy alapos belső tisztítás. Ráadásul ahhoz is hozzásegít, hogy erősebbnek érezzem magam: mert mégis, kinek képzeli magát az a szemét, hogy így merészelt bánni velem?!

Szakemberek szerint már csak azért is egészséges ez a lépés, mert ha képes vagyok így érezni, az többek között megakadályozza, hogy bántalmazó kapcsolatok résztvevője legyek: ilyenkor ugyanis megtalálom a méltóságomat, és megérzem, milyen sokat érek. De annyit legalábbis mindenképp, hogy ezt még egyszer ne lehessen velem megtenni. A bántalmazó kapcsolatok áldozatainál pontosan ez a felismerés hiányzik.

Én meg a békém

Természetesen nem lehet ezt sem a végtelenségig csinálni: normális esetben el kell jönnie a pontnak, amikor az ember dühe lecsillapul (nyugodtan húzd el ezt a percet, szabad addig dühöngeni, amíg csak jólesik), és józan fejjel, higgadtan végiggondolja, mi volt a szerepe neki és a másiknak abban, hogy ez lett a vége. Szerintem viszont ilyenkor is fontos, hogy megőrizzük a düh adta méltóságot, mert nagyon jó szolgálatot tehet a későbbiekben.

Ugyanis nem, és ezerszer is nem minket minősít az, ha rosszul bánnak velünk, de még csak az sem, ha egy kapcsolat egyszerűen nem sikerül, anélkül, hogy bárki tehetne erről.

Csak néhány példa: értéktelenebb lett-e attól Eva Longoria, Victoria Beckham, Katy Perry, Sandra Bullock, Jennifer Aniston vagy Reese Witherspoon, hogy mindannyiukat megcsalták már legalább egyszer? Rosszabb nők lettek, gyengébb képességű művészek, kevésbé karizmatikusak? De ha ez nem elég, megcsalás áldozata lett Marilyn Monroe és Elizabeth Taylor is, pedig mindkettőjüket többször megválasztották a világ legszebb nőjének. Nyilván a félrelépés nem csupán külső kérdése, de a dolog jól rávilágít arra, hogy fájdalmat okozni bárkinek lehet, függetlenül attól, mennyire lenyűgöző jelenség. Miért is ne hinném akkor el, hogy én is az vagyok?

Pedig ez a nehezebb út, ahogy már az elején is írtam. Csüggedni mindig egyszerűbb, mint mosolyogni, kevesebb izmot kell mozgatni hozzá, és az önsajnálat mocsarában remekül eldagonyázhatunk (tudom, mert sokáig csináltam, és rossz pillanatokban néha még most is rám tör), csak épp ez egy lépéssel se visz előbbre.

Persze, ha valaki a helyén akar maradni, lelke rajta, de a világ nem áll meg, és kicsit sem kedvez a lustáknak. És még egy fontos felismerés: ha szemétre valónak érzem magam, annak is fognak látni, ha viszont csillogónak, számtalan visszajelzést kapok. Nem a levegőbe beszélek, megküzdök ezzel minden nap, és tudom, hogy meg fogja érni. Azaz már most megéri. Csak így éri meg.

Kalapos Éva Veronika

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Phovoir