-

Első körben tíz dolog, amit egyszerűen imádtam Amerikában:

1. Múzeumok

Ha szabad kezet kapnék következő életem megválasztásához, mindenképpen amerikai muzeológusként szeretnék újra megszületni. Ahhoz ugyanis nagyon értenek a tengerentúlon, hogyan lehet bármilyen témakört érdekfeszítően, a közönség bevonásával, többféle korcsoportnak is izgalmasan tálalni. Interaktív játékok, videók, kvízkérdések, beszélgetések segítségével lebilincselően mutatják be a legérdektelenebbnek tűnő témát is. Az ember olthatatlan vágyat érez, hogy elmerüljön a kondenzációs gőzturbinák, az indiai bíborbékák vagy a nagymélységi magmás kőzetek tanulmányozásában. Ez a kreativitás ugyanúgy jellemzi a múzeumrajongók kánaánját, az ingyenes belépést biztosító fővárosi Smithsonian múzeumegyüttest, mint a Közép-Nyugat eldugott kisvárosainak kiállításait. Las Vegas, mint úticél újrapozicionálása is megérhet egy gondolatot, mert a csilingelő játékgépek, rulettasztalok és a látványos show-k mellett, a helyi kiállítások, galériák kínálata is lenyűgöző. Kedvencem: a nukleáris kísérleti robbantásokat világtörténelmi háttérrel, korabeli felvételekkel, egy atomrobbanás hanghatásainak imitációjával bemutató Atomic Testing Museum.

2. A méret a lényeg – legalábbis, ami a salátákat illeti

Engem nem hoz lázba a tányér közepén gúlába állított pár szál salátalevél leheletnyi balzsamecettel meghintve, melyben alapos kutatómunkát igényel az egyébként eleganciával és művészi finomsággal elrejtett dió vagy sajtdarab megtalálása. Az amerikaiak gigantomániája a saláták tekintetében nagyon is a kedvemre való. Az adagok igencsak méretesek, a feltéttel sem spórolnak, így szerintem egy pacalpörkölthöz szokott gyomrot is jól megtölt egy-egy saláta.

3. A privát szféra kellemesen kitolt határai

Senki nem tesz fel olyan kérdéseket, hogy: „Mikor fogsz már férjhez menni? Nem fogsz kicsúszni az időből? Mikor jön a következő gyerek?" Pont.

4. A lezserség diszkrét bája

Bevásárlókocsit toló nők mackónadrágban – még Király Gábor előtt –, pizsamában kávéért leugró egyetemisták, belvárosban rohanó kosztümös-edzőcipős üzletasszonyok – egyik sem ritka látvány. A kényelem abszolút felülírja a külső megjelenés fontosságát. Itt mintha nem hatna olyan mételyezően a lelkekre a médiából ömlő szépségideál... vagy egyszerűen csak kegyesen megengedik magunknak, hogy a sarki boltba ne alapos sminkkel és tökéletes kifutói szerelésben ugorjanak le? Önmaguk felvállalása? Igénytelenség? Kényelem? Szerintem mindegy. Felszabadító.

5. Tudok vezetni, avagy az élet gender-őrület nélkül

Hogy, hogy nem, valamilyen okból kifolyólag egyetlen férfi sem jelezte, hogy szerinte ne tudnék parkolni, tolatni vagy sávot váltani csak azért, mert nő vagyok.

6. Ne etesd a gyerekem!

Szimplán megnyugtató volt, hogy mielőtt bárki bármilyen étellel, édességgel akarta megkínálni a lányomat, először engem kérdezett meg, és nem egy háromévesnek tette fel a teljesen okafogyott: „Kérsz egy kis csokit?" kérdést. Feltételezem, a kérdés legitimitását igazolja, hogy a legtöbb gyerek fejét rázva, fintorgó arccal vágja rá, ami magától értetődik: „Köszönöm, nem!" Nos, az enyém valamilyen furcsa okból kifolyólag nem így tesz. Lehet, hogy pusztán az esetleges allergiától, és az ottani örök mumustól, a feljelentéstől való félelem... vagy a másik döntésének tiszteletben tartása nem viszi rá a boltos nénit, hogy felhatalmazva érezze magát, és: „De aranyos!" felkiáltással egy kis édességgel „honorálja” az egyébként szerintem is tömény cukiságot.

7. Hála (Figyelem! Csöpögős rész következik.)

Megállni egy pillanatra és hálát adni mindazért, ami VAN. Nem azután sóvárogni, amit szeretnénk, nem az elszalasztott lehetőségeken búslakodni, hanem őszintén hálát érezni mindazért, ami most van – kinek miért: egészségért, családért, barátokért, de akár a jó időért, az ételért, egy szép estéért. Persze az amerikai társadalom sem rezeg folytonos zen-állapotban, de talán az ország jelentős részét átható vallás, talán a történelem által nem oly nagyon megtépázott kollektív énjük miatt hálásak mindenért. És ezt ki is fejezik!

8. Multikulti – kis washingtoni látlelet

Nekem nagyon bejön, hogy az egyik szomszédom olasz, a másik thaiföldi, hogy mexikói, vietnami, brazil, etióp, osztrák, kínai éttermek sorakoznak egymás mellett, hogy a kulturális életet és a mozik kínálatát is áthatja ez a sokszínűség. És nem egyoldalú az érdeklődés. Washington D.C.-ben az én magyarságom is érdeklődésre talált a világ négy kontinenséről érkező kollégáim, lelkes magyar tanítványaim, a konyhámban a gulyásleves és a csirkepaprikás rejtelmeiben elmerülő barátaim körében.

9. Visszakapcsolás

Imádom, hogy az amerikaiak nemcsak magukban konstatálják, hogy e-mailt kaptak, de hajlandók arra válaszolni, illetve, ha az adott pillanatban nincs válasz, jelzik, mikorra várható.

10. Még egy kulturális gyöngyszem: piknikszínház

Alaphelyzet: a színház- és koncertjegyek ára elképesztően borsos az Egyesült Államokban, így kevesek engedhetik meg maguknak. És mi történik, ha a vállalkozó szellem dzsinn-szerűen a palackból kiszabadulva teret kap? Egy szabadtéri színpad esetén egész egyszerűen jegyeket árul a közönség sorai mögötti füves területre a teljes ár töredékéért. A „piknikszínház”, a szabadtéri színház füves részén saját pokrócaikra telepednek le sok százan: fagyasztótáskában komplett vacsorát szállító családok, háromfogásos menüsort műanyag tányérokon szervírozó baráti társaságok, bort kortyolgató szerelmes párok, és Papageno áriája vagy az ír sztepptánc pattogó ütemére zajlik a csoportos fogyasztás.

Nos, Amerika, én így szeretlek! És hogy mi az, amit nehezen tudtam megszokni? Arról is mesélek, még ma. Gyertek vissza pontban délben, és elárulom!

Trembácz Éva

Azokról a dolgokról, amiket a szerző nem tudott megszokni és megkedvelni az Egyesült Államokban ITT OLVASHATSZ.

Éva Amerika, visszaintegetsz című könyvéről és egyéb köteteiről szerzői oldalán találsz információt. KATT IDE!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Chinnapong