-

Csak kapkodom a fejem

...ahogy olvasom a sajtóban és nézem a televízióban a minket körülvevő események árját. Eddig óvatos voltam, mert azt feltételeztem, hogy a ma oly' divatos kiközösítő és lealacsonyító magatartásnak minden bizonnyal kell, hogy legyen valamiféle ártatlan és kézenfekvő magyarázata: életkörülmények, neveltetés, iskolázottság, egyéni sors... Azonban most már egészen biztosan ki merem jelenteni, hogy ezek egyike sem számít.

Mert ahhoz, hogy valaki képes legyen felfogni, megérteni és belenyugodni, vagy bármiféle vélemény kialakítása nélkül tudomásul venni, hogy nemcsak az az egyetlen út létezik, amit ő képvisel, hanem bőven akad másféle is, ami legalább annyira lehet jó vagy célravezető, de minimum létező, két tulajdonságból legalább egy elengedhetetlenül szükséges: veleszületett intelligencia, amit minden ellenkező híreszteléssel szemben bárki birtokolhat, bárhonnan is jöjjön és bármilyen nehézségeken is menjen keresztül. Vagy: egy bizonyos alapműveltség és ennek okán egy egészen minimális kultúra.

Mert ahhoz, hogy megérthessem – és akkor itt jön a kulcsszó –, hogy elfogadjam a körülöttem élőket, nélkülözhetetlen egyfajta nyitott tájékozottság, bölcsesség, később élettapasztalat, de főleg magabiztosság és hit önmagamban, hogy megengedjem a világnak és benne az embereknek, hogy úgy éljenek, ahogy számukra a legmegfelelőbb.

Ha elfogadtam, hogy az életnek sokféle színe és alternatívája is lehet, már nem akarom megmondani, hogy aki nem olyan vagy nem úgy tesz, mint én, hogyan élje a mindennapjait és mit gondoljon.

Nem akarom megszabni neki, hogy mikor menjen bevásárolni, akarjon-e hétvégi munkával több pénzt keresni, milyen programokon vegyen részt, hol töltse az idejét, kit válasszon vagy tartson a családjának, és kit szeressen. Felesleges vallási, illendőségi, kiskorúvédelmi és egyéb álcarendszer mögé bújtatni a kirekesztő ideológiákat, mert ha végképp nem megy a tudomásulvétel, akkor lehet választani a hátraarcot.

Nem visszük a gyereket katasztrófafilmet vagy horrort nézni, elfordítjuk a fejét, amikor összeégett holttesteket mutat a tévé, és nem visszük őt a sörsátorba sem berúgni. Ugyanis, ha nem tetszik nekem, és úgy ítélem meg, hogy nem neki való egy rendezvény, egyszerűen nem mutatom meg neki. Nem megyek arra, nem viszem őt oda. Régen a szüleink otthon hagytak bennünket, ha éjszakai klubba mentek, és fel sem merült, hogy előírassák az illetékes szervekkel, hogy a bárban milyen műsor menjen, és mennyire vetkőzzenek le a sztriptíztáncosnők, mert ők, ugye, a gyereket is magukkal akarják oda vinni. Ha valamilyen tévés utazási magazinban aligtangás, félmeztelen brazil táncosnők ráztak önfeledten, eszük ágába sem jutott betiltani a szambát. Legfeljebb kiküldtek a szobából.

Bár, ha jobban belegondolok, nem is olyan rossz ötlet ez!

Ha bármilyen tömörülés a zászlajára tűzné, hogy hatalomra kerülés után betiltja a baleseteket és a természeti katasztrófákat, valószínűleg minden erőfeszítés nélkül akár világválasztást is tudna nyerni.

Hogy ez hülyeség? Nyugi, biztos lenne, aki megkajálná ezt is, és teljes mellszélességgel odalenne az ötletért, ha számára hihetően tálalnák.

Tiltsuk meg a földnek, hogy rengjen! Tiltsuk meg a folyóknak, hogy áradjanak! És tiltsuk meg a passzátszélnek, hogy fújjon, mert az esőzésekkel jöhet a cunami! De mehetünk még messzebbre is. Tiltsuk be a biológiát és a genetikát! Egyszer s mindenkorra rúgjuk ki a kromoszómákat, és ítéljük el az élvezetből végrehajtott szexuális cselekményeket!

Valamint tiltsuk be az ateizmust is, mert ezentúl majd nem gondolhat bárki bármit. És a megátalkodott különutasság legyen a nyolcadik főbűn!

Aztán hamarosan a sötétség

Márpedig az élethez szükséges a fény.

Aki homályban létezik, az fél, hiszen nem tudhatja, nem láthatja biztosan, mi lehet a sarkokban. A semmitől is képes megijedni, veszélyt látni a nyíló ajtó felsejlő árnyékában, és kétségbe esve támadásba lendülni.

Harcolni kezd a csak számára érzékelhető démonjaival, aminek rendszerint az a vége, hogy mindent összetör a környezetében, súlyos károkat okoz, miközben védi a sötétben megalkotott fantazmagóriáit. Öklöt ráz, fenyeget, leordít, éles nyelvvel vagdalkozik, és persze önmagát is súlyosan megsebesíti, ami nem is lenne akkora baj, de mivel újra felelőst keres a fájdalom miatt, megint csak másokat hibáztathat.

Matek

De hogy ne csak ostorozzak, bátorkodnék a véleményhuszárok figyelmébe ajánlani egy kis matematikát is. Nem kell megijedniük, nem lesz túlságosan nehéz. Megszokhattuk, hogy az amerikaiaknak mindenre van valamilyen statisztikájuk. Kiszámolták, hogy az a bizonyos génváltozás, mely az evolúció során átszínezi a szexuális identitást, egy bármilyen átlagos populációban négy-hat százalékban van jelen. Nos, ha vagyunk kilencmillióan, jó, tudom, hogy napról-napra fogyatkozóban, de ma még nagyjából annyian, akkor a középarányt véve, ez nagyjából 450-500 ezer embert jelent Magyarországon. Minden egyes érintett környezetében van minimum kettő, de inkább négy fő, aki bármit megtenne azért, hogy akit szeret, az olyan szabadon élhessen, ami emberhez méltó. Vagyis oda tenné le a voksát, ahol ez biztosítottnak látszik.

A végeredmény tehát szerény számítások alapján is maximum kétmillió ember. Elgondolkodtató számok, és a legközelebbi barátok ebben nincsenek is benne.

Ma, amikor egy nagyobb létszámú nyugdíjasklubbal is lehet választásokat nyerni, nem kellene-e ezt a középkori demagógiát transzgalaktikus pályára küldeni, ha másért nem, legalább azért az imádott hatalomért?

Hogy mire visszatérne, ha visszatérne egyáltalán, eltelhetne nyugalomban az a csip-csup 250 ezer év...

Nem értem, miért olyan nehéz felfogni végre, hogy nem szereti mindenki olyan nagyon a túrógombócot. Van, aki jobb híján megeszi. De olyan is, aki nem, mert azt mondja, amiben nincsen hús, az nem étel. Meg olyan is van, aki nagyon szeretné, de sajnos nem eheti meg. Mert hallatlan, de a tejfehérje-allergia még mindig nincs betiltva...

Náray Tamás