–

„Örülök, hogy megismertem. Tényleg nem szabad egy kalap alá venni önöket” – zártuk le az online beszélgetést egy hölggyel, aki néhány perccel korábban még azt állította: nem látja szívesen a bejegyzéseimet, mert „minden celeb semmirekellő ingyenélő”. 

Nagyjából ötperces csevej után módosította a véleményét – én pedig nagyon büszke voltam rá, amiért képes volt erre, tudván: legyen szó gyerekekről, akik azt mondják: „utálom a vegán ételeket”, tinikről, akik hiszik: „a negyvenévesek cikik”, középkorúakról, akik azt hirdetik: „a közösségi média hazudni tanít”, vagy nyugdíjasokról, akik szerint unokáik remegve várják a halálukat, hogy lecsaphassanak a hagyatékukra – 

az önmagunkra és másokra ragasztott címkéink letépése olyan fájdalommal jár, mintha az arcunkról húzná le valaki a bőrt. Ám amit az arcbőrünknek hiszünk, gyakran csak egy maszk, amelyhez túlságosan is hozzánőttünk.

Általános megközelítés szerint azok, akik néhány éve még jobbra szavaztak, ettől majd kormányellenes tüntetésekre járnak, vagy a meggyőződéses hippikből kiskosztümös bizniszvumen válik, azok, akik szerint bárki lehet meleg a négy fal között, nem sokkal később Pride fesztiválokon csápolnak, és akik el sem tudták képzelni az életüket a nagyváros nyüzsgése nélkül, most még a szupermarketbe se lépnek be, ha túl sokan vannak – mert menthetetlenül meghasonulnak. 

„Bali szívverése leállt” – Világvége a világ végén

WMN Life – 2020. május 5. – WMN

Nem egyszer fordult elő velem, hogy egy-egy régi ismerősöm megjegyezte, miután hosszú időn át nem találkoztunk: „Most nagy vegán vagy, bezzeg akkoriban még zabáltad a burgert! Emlékszem, hogy rá voltál kattanva a Mekire” – mintha az, hogy akár egyetlen héttel, nappal vagy órával a döntésem előtt faltam a steakeket, bármit levonna annak az értékéből, hogy ma viszont már növényi étrenden vagyok. Ilyenkor mindig csak annyit felelek: „Igen, imádtam a húst.” A szarkasztikus szempár pedig hirtelen zavarodott szempárrá válik, és nem érti, mit lehet kezdeni a helyzettel, hogy nem kezdtem el magyarázkodni, mentegetőzni. 

Következetesen kitartani egy ideológia, vélemény, álláspont mellett erős gerincet és józan ítélőképességet feltételezne? Aligha – hiszen azokat, akik azt mondják: „márpedig én ilyen vagyok, és sosem fogok megváltozni”, többnyire csökönyös csacsikhoz hasonlítjuk.

Ennek ellenére tartja magát a feltételezés, hogy a véleményünk megváltoztatása a gyengeségünk beismerése – számomra azonban mindig az egyéni fejlődéssel, és falakat elsöprő erővel párosult. Olyankor is, ha én magam jutottam újabb, a korábbi meggyőződésemet felülíró vagy azt módosító meggyőződésre, és olyankor is, ha valaki nekem vagy előttem ismerte el, hogy tévedett. 

Ezért sem értettem azokat az embereket, akik képtelenek elfogadni mások bocsánatkérését – azt persze értem, hogy egy idő után jobb, ha nem adunk olyasvalakinek lehetőséget arra, hogy még többet bántson, aki sorozatosan és következetesen komiszkodik, és egy bocsival próbálja feloldani a sérelmeket. Ám ha bárki őszintén azt mondja: „sajnálom”, azt hatalmas személyes lépésnek tartom egy jobb, letisztultabb személyiség irányába. Azt hiszem, egy igazán őszinte „most már értem, amit korábban nem értettem” után még engesztelésre sincsen szükség, hiszen ha valaki eljutott arra a felismerésre, hogy előzőleg kevésbé volt összetett az értékítélete, és sarkítottan látta a dolgokat, nekem már nincs mit számonkérnem rajta. 

Sok okunk lehet arra, hogy ne merjünk változni – az első és leggyakoribb, hogy ha beismerjük, akár önmagunknak is, azonnal szembesülni fogunk a ténnyel, hogy nem nekünk volt igazunk, hanem másoknak. Ez pedig az egyik legrémisztőbb dolog egy ember számára. 

Sokan azért nem mernek kilépni az ideológiák börtönéből, mert megrémíti őket, mi történik velük, ha azt elhagyják. Ha valakit minden barátja úgy ismer, mint a vitriolos humorral szurkálódó havert, majd az illető leáll a genyázással, ki lesz ő tulajdonképpen a haveri körben? Ha egy család sziklaszilárd magyar hagyományok szerint neveli a gyermekeit, akik eleve ősmagyar nevet viselnek, és rovásírás díszíti a kapujukat, majd a házaspár eljut egy pontra, amikor is elviselhetetlen vágyat éreznek arra, hogy Amerikába költözzenek – akkor hová kell elhelyezni az új életben a „hungarista” lelket? Bár a fentiek közül egyik sem kínos, és végképp nem lehetetlen, 

csak a legbátrabbak merik kimondani: „Sokkal több vagyok, mint akinek eddig ismertem magam.” 

Valamikor a húszas éveim elején meggyőződésem volt, hogy nekünk, melegeknek sem nem használ, sem nem kedvez a Pride mozgalom, hiszen azon keresztül csak a fenekükből csillámot pukizókkal azonosítják az LMBTQ-embereket, ami pedig senkinek sem jó. Mára viszont tudom, hogy épp a Pride mozgalmat nem azonosíthatom azokkal, akik über exhibicionista módon tüntetnek az elfogadásért, mi több, az sem rossz ember, aki más módszereket választ az emberi jogok propagálására, mint én.

Volt időszak, amikor – az Izraelbe költözésem után, egyféle narratívát hallva a konfliktusról – azt vallottam, hogy aki a palesztinoknak ad igazat, az antiszemita. Néhány évvel később megértettem, hogy egyrészt nincs „egyféle” palesztin (ahogyan az izraeliek sem egyformák), így aztán nem lehet kijelenteni, hogy „a palesztinoknak” vagy „az izraelieknek” igazuk van, és az is világossá vált, hogy Izrael kormányát vagy katonai akcióit kritizálni korántsem azonos a zsidóellenességgel. Sőt, ha fontos nekem a zsidóság „jó híre”, akkor következetesen hangsúlyoznom kell a fentieket. 

Volt, hogy egy korábbi párkapcsolatom során hűtlen voltam, hazudtam, ferdítettem, manipuláltam, vagy szándékosan gyengének mutattam magam, hogy sajnálva legyek, 

ahogyan olyan is, hogy a bizalmatlanságom az akkori társam iránt olyan szinten kontrollálhatatlan volt, hogy minden alkalmat megragadtam a telefonja böngészésére, és szinte vártam, hogy találjak valami leleplező bizonyosságot, amely igazolja a gyanúmat. Így legalább nem lett volna olyan kínos önmagam előtt beismerni: szó szerint függök a kutakodástól. 

De nem is kell ilyen messzire mennem. Két és fél hónappal ezelőtt azt írtam ITT, hogy a koronavírusba még háromezren sem haltak bele – nem is értem, mire fel zárkóznak be az emberek, és bugyolálják be magukat hermetikusan elzárva a világtól. Azóta a halálos áldozatok száma megszázszorozódott, a kormányok kijárási tilalmat és korlátozásokat vezettek be, a maszk viselése pedig kötelező lett. Mégsem jutott eszembe soha pironkodó levelet írni Gyárfás Dorkának: suttyomban szedjük már le a cikkemet, hiszen egyrészt társadalomtörténeti mementónak tekintem, másrészt az akkori gondolataim igazán fontos aspektusaival máig azonosulok – bár ma már mindenkit arra biztatok, hogy tartsa be a kötelező óvintézkedéseket, továbbra is vallom, hogy a pánik nem jó tanácsadó. 

Csak a mesékben van olyan, hogy valaki menthetetlenül rossz, míg mások a jóság és igazság mintaképei. És – sajnos – a mesékben is a legritkább esetben történik meg, hogy a gonosz boszorkány jobb belátásra tér, vagy a sötét varázsló megbánja bűneit. 

Többnyire akkor érzünk elégtételt, ha az eltévelyedett gaztevő halállal lakol. A kedves mesehősöktől pedig – ugyanilyen szélsőséges módon – nem várjuk el, sőt rossz néven vennénk, hogy elmerengjenek rajta: „megpróbálom megbeszélni a mostohaanyámmal, miért kell nekem lencsét válogatnom”, vagy „megmutatom Szörnyellának, milyen menő, ökobarát műszőrme bundákat készítenek manapság”. 

Bár gyakran mondjuk, hogy a mesék tanulságosak, hiszen az életre készítenek fel minket, az igazán tanulságos meséket nekünk magunknak kell megírnunk. A hősök pedig – a sötét, és a jó oldalon is – mi magunk vagyunk, és azok az ismerőseink, akiket hajlamosak vagyunk skatulyákba szorítani, mint szélsőségesen vallásost és kártékony módon hitetlent, vagy vadliberálist és kőnacionalistát, vérvegánt és antivegánt, vagy egyszerűen csak „jót” és „rosszat”. Mert a fájdalmas, egyszersmind felszabadító igazság az, hogy az élet sosem a fekete és fehér közt csapódva, hanem az azok közötti millió árnyalatot megismerve zajlik, és mindannyian állandó változásban vagyunk – már ha vagyunk olyan gálánsak, hogy megengedjük magunknak. 

Steiner Kristóf

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van